A természet alulértékelt gyógyító, pedig a lelki jóllétünkhöz tartozik a tágasság tapasztalata
Sokan vagyunk, akik a hétköznapjaink jelentős részét az íróasztalunknál töltjük. Egy szoba vagy egy irodahelyiség véges terében, bezárva a fejünkbe, a gondolataink közé. Feladatokat oldunk meg, különböző problémákon rágódunk, és ez néha annyira beszippant minket, hogy izolálódunk, elveszítjük a kapcsolatot a többi emberrel, de néha még a saját érzéseinkkel vagy a testi szükségleteinkkel is. Az egész univerzumunk rászűkül a teendőink elvégzésére, miközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a világ sokkal több ennél. Hogyan állítsuk vissza a belső egyensúlyunkat? Ennek egyik kézenfekvő, mégis gyakran elhanyagolt módja a kutatók szerint is az, ha kimozdulunk a szabadba. A természetben megtapasztalt tágasság ugyanis az énünknek pont azokat a határait oldja, amelyekkel az állandó koncentrálás során elbarikádoztuk magunkat. Milanovich Domi írása.
–
A természetet régóta ünnepeljük jótékony hatásai miatt, de azoknak a mechanizmusoknak a feltárása, hogy miért is hat ránk ennyire pozitívan, máig tudományos vizsgálatok tárgyát képezi. A kutatók igyekeznek megérteni, hogy a természeti környezet mely konkrét aspektusai és hogyan befolyásolják a mentális állapotunkat, illetve a mindenkori pszichés jóllétünket.
A természetkutatások klasszikusan az ember-környezet interakció két fő hatását vizsgálták: az egyik, hogy a természetben töltött idő segít helyreállítani a figyelmünket, a másik, hogy támogat minket a stresszből való felépülésben. Ugyanakkor a fizikai környezet kiterjedésének gondolata mindkét elméletben megjelenik.
A természeti élmény egyik markáns eleme ugyanis, hogy egynek élem meg magam a tágabb környezetemmel, és megérzem, hogy a világ folytatódik azon túl is, mint amit én közvetlenül érzékelek belőle.
A tágasság, a mélység pedig – melyet a tenger vagy egy völgy látványa például egyszerre magában hordoz – a stresszcsökkenés egyik kulcstényezőjének bizonyult a korábbi mérések alapján.
Ámulatba ejt minket a fenségessége
A természetben járva gyönyörködhetünk a fákban, falevelekben, a dombok ívében, a madarakban és más állatokban, akikkel menet közben találkozunk. További előny persze, hogy friss levegőn vagyunk, és sétálunk, sportolunk, mozgunk, aminek külön-külön is egészségfokozó hatása van.
Ugyanakkor a természetben töltött idő pszichológiai szempontból azt is jelenti, hogy a szabadban máshogy tapasztaljuk meg az énünket
– és ezt használhatjuk annak ellensúlyozására, hogy a hétköznapokban gyakran a külvilágtól elkülönült, elzárt létezőként próbálunk boldogulni.
Ehhez a megközelítéshez sorolhatók az ámulat (awe) jelenségével kapcsolatos kutatások is. Ámulatot akkor érzünk, amikor valami nálunk nagyobb, hatalmas dologgal szembesülünk, amely mellett szinte eltörpülünk, és megéljük önnön jelentéktelenségünket, de egyúttal azt is, hogy valaminek a részei vagyunk. Ilyenkor a test és a környezet közötti határok fellazulnak, és mi úgy érezzük, kapcsolódunk másokhoz, a világnak pedig mélyebb értelme van.
Vizsgálatok azt mutatják, hogy az ámulat érzése csökkenti a rágódást és segít elhallgattatni a fejünkben a negatív belső beszédet. Sőt, egy 2020-as tanulmány azt az eredményt hozta, hogy
jobb mentális egészségnek örvendenek azok, akik fák közelében élnek, és a természethez való kötődés magasabb szintjéről számolnak be. Amikor pedig az énünk, az identitásunk a minket körülvevő növényekre, állatokra is kiterjed, nem csak a társas környezetünkre, akkor ezeket az élőlényeket is védeni szeretnénk, úgy, ahogy a barátainkat vagy a családtagjainkat is óvjuk.
Az ámulat általában arra késztet minket, hogy újragondoljuk a világról alkotott elképzeléseinket. Ez az érzés egyébként gyakran nem mentes a fenyegetettség megtapasztalásától sem. Van abban valami hátborzongató, amikor szembesülünk egy elefánt irdatlan tömegével, egy hegy felhőbe nyúló csúcsával vagy egy új élet születésével. Az ámulatot – bár vegyül benne öröm, elégedettség és félelem is –, a kutatók mára különálló érzelemként azonosították, amelyhez rá jellemző testi mintázat, arckifejezés és hang társul.
A Berkeley (Kaliforniai Egyetem) pszichológusa, Dacher Keltner a csapatával kimutatta, hogy az ámulat megélése során aktiválódik a vagus ideg (bolygóideg), amely különböző testi funkciókat szabályoz, így például lassul a szívverésünk, könnyebbé válik az emésztésünk, mélyül a légzésünk. Mindeközben pedig az agykéreg azon területei, amelyek abban játszanak szerepet, ahogyan magunkat érzékeljük, többé-kevésbé kikapcsolnak.
Az ámulat gyakorlatilag az önmagunkkal való foglalkozás hiánya – és erre napjaink individualisztikus, már-már narcizmusra hajló kultúrájában óriási szükségünk van.
A tágasság önzetlenebbé tesz
Pár napja izgalmas tanulmány jelent meg a Journal of Environmental Psychology című szaklapban. Holland kutatók, Thomas J.L. van Rompay (Twentei Egyetem) és munkatársai a virtuális valóság technológiáját hívták segítségül, hogy egy modellezett „természeti táj” egyes elemeit variálni tudják. A kísérlet résztvevőit – sajnos nem voltak túl sokan, mindössze nyolcvanan – négy csoportba osztották az alapján, hogy az általuk bebarangolt virtuális táj mennyire volt sűrű (fákkal, bokrokkal ellepett) vagy tágas (ebben az esetben messze el lehetett látni); illetve mutatta-e, vagy sem emberi beavatkozás jeleit, volt-e benne ösvény, vagy jóformán áthatolhatatlan volt.
Kiderült, hogy azok, akik tágas helyszínen jártak, kevésbé érzékelték a testhatáraikat, jobban integrálódtak a környezetükbe, és arról számoltak be, hogy önzetlenebbnek érzik magukat, mintha erősebben kapcsolódnának a világhoz, a többi emberhez.
Körükben csökkent a legjobban a szorongás is, amely összességében alacsonyabb volt az emberi beavatkozás nyomait hordozó, mint az érintetlen tájak megtapasztalása esetén (ha túl vadregényes egy táj, az feszültséget is kelthet, hiszen veszélyek is leselkedhetnek ránk).
Mindenesetre a nyílt mezők, a nagy vízfelületek közelében megnő az esélyünk arra, hogy kilépjünk a túlterheltség, a negatív gondolatok mentális börtönéből, és – ha csak időlegesen is –, de képesek legyünk elvonatkoztatni saját magunktól, ezáltal a gondjainktól, a fájdalmunktól is.
Hagyj magadnak mozgásteret!
Ha jobban belegondolunk, fontos lehet, hogy a saját életünkben is növeljük a tágasságot.
A pszichológiatörténet egyik kiemelkedő egyénisége, Viktor Frankl például arra figyelmeztetett, hogy a minket érő ingerek és a rájuk adott válaszaink között mindig létezik egy tér, és nem mindegy, hogy ez a tér mekkora. Ez ugyanis lényegében a szabadságunk tere, amikor még hatalmunkban áll eldönteni, mit reagálunk (persze egyes esetekben meg pont az a lényeges, hogy ne késlekedjünk).
Ha a feladataink és az elvégzésük közti tér túlságosan csökken, eluralkodhatnak rajtunk az automatizmusaink, mígnem annyi mindent zsúfolunk egy napba, hogy mentálisan is nyomorogni kezdünk.
A működésünk szinte kizárólag reaktív lesz, folyton csak futunk a dolgaink és az események után ahelyett, hogy proaktívan kezdeményeznénk, azaz mi alakítanánk azt, hogy mi történik velünk. Ahhoz tehát, hogy tágasabbá tegyük a létezésünket, az azonnaliság kultúrájának is érdemes ellenállni. Annak, hogy örökké elérhető legyél, azonnal rendelkezésre állj.
Úgyhogy hétvégén tényleg tarts szünetet, ha teheted, némítsd le a csetet, és irány kirándulni!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Andriy Onufriyenko
