Szabó Anna Eszter: Az otthonaink tőlünk válnak otthonná, nem a berendezéstől

–

Átrendezésre fel!

Pontosan fel tudom idézni az érzést, azt a sürgető kényszert, hogy most azonnal változtatni kell. Amikor körülnéztem a szobámban, és nem voltam már többé otthon. 

Kicsi gyerek voltam, de úgy hajtott a tettvágy, hogy komplett szekrénysorokat mozgattam el, polcokat költöztettem át, és szinte kitapétáztam a falat az aktuális Zsöllye, TáncMűvészet és Film Színház Muzsika lapszámainak kivágott képeivel. 

Miután minden a helyére került, imádtam csak úgy állni a szoba közepén, gyönyörködni munkám gyümölcsében, birtokba venni megújult birodalmam. 

Az újonnan átrendezett szobámban még leckét írni is jobban szerettem, hamarabb nekiültem, és még a szorgalmi feladatokat is megcsináltam. 

Aztán felnőttem, elköltöztem, a világ megfordult a tengelye körül, és többet foglalkoztam azzal, ami házon kívül történik, mint a négy fal között. 

Időnként rám jött a jól ismert bizsergés, tologattam a bútorokat, nagytakarítottam, selejteztem. 

De mikor anyává váltam, mintha eltűntek volna belőlem ezek a kreatív részecskék.

Kényszermegoldások korszaka

Évente egyszer minimum költöztünk, országokat, városokat váltottunk, küzdöttünk az anyagiakkal, a logisztikával, és egyre többször kellett kényszermegoldásokhoz nyúlnunk. 

Amikor szinte bútorozatlan lakásban laktunk két évig, nem volt mit máshová tolni. Hiába jött rám a bizsergés, a változtathatnék, nem voltak eszközeim. 

Emlékszem, a berlini albérletünkben egyszerűen gyűlöltem a konyhánkat. Folyamatosan azzal szembesített, mennyire nem voltunk otthon. Egyszer egy helyi „olcsó boltban” leértékelt tapétát találtam, ráharaptam, és kicsit felújítottam vele a konyhabútort. Csodát nem tett, de mégis picit visszaadta az érzést, hogy a kezemben a kontroll. 

Később egy olyan lakásban laktunk, amibe egyetlen szöget sem lehetett engedély nélkül beverni. A legapróbb változtatás miatt is hosszú köröket kellett futni, szóval egy idő után felhagytunk a próbálkozásokkal. És érdekes módon valahogy úgy alakult az elmúlt években, hogy az aktuális lakásunkban mindig volt egy kis félszoba, amivel ezer tervünk volt, aztán mégiscsak raktár lett belőle. 

Majd veszünk egy kis asztalt, széket, szőnyeget, szekrényt… Majd dolgozószoba lesz belőle. Vagy külön szoba az egyik gyereknek. Vagy elvonulós szoba. Aztán sosem lett ezekből semmi. 

Októberben költöznünk kellett, a külvárosba, zöldövezetbe. Talán ez az első olyan lakás hosszú évek óta, ami tényleg passzol hozzánk, ahol jó lenni. 

A gond csak az, hogy ismét van egy olyan szobánk. Még mindig nem csomagoltunk ki minden dobozból, mert nincs elég bútorunk. A költséghatékonyság miatt használtan keresgélünk, de mivel autónk sincs, és nagyon kint lakunk, a szállítás leszervezése mindig bonyolult és költséges, ezért folyton elnapoljuk. Így hát egyelőre maradnak a dobozok. 

Itt tartunk most

Közben járok másoknál, nézelődöm az Instán, és látom, milyen otthonokat teremtenek más emberek. De ott van a ház is, amiben felnőttem. A falak tele képekkel, fotókkal, a polcok dugig emlékekkel, az asztalon virágok, mindenhol van valami néznivaló. Egészen más ott leülni egy csésze teával. 

Ehhez képest itthon ott ülök le, ahol épp a legkisebb a kupi. 

Mielőtt bárki felhorkanna, hogy „ez a nőszemély már megint csak siránkozik azon, hogy mi nem megy neki”, le kell szögezzem, hogy mindez nem frusztrál olyan mélyen. 

Az élet zajlik, és a prioritásaim máshol vannak. 

A gyerekek boldogan érkeznek haza, nekik nem tűnik fel, hogy kisasztalból és nagy méretű tálcából gányoltam nekik polcot a szobájukba. Nem érdekli őket, hogy a viaszosvászon terítő még mindig karácsonyi mintás. Pont tesznek rá, hogy a könyveink halmokban állnak a tévé mellett, és arra is, hogy kanapé helyett két ütött-kopott, használtan szerzett fotelen és a földön ülünk, amikor mozizunk a hétvégén. Ők itthon érzik magukat így is, úgy is.

Időnként érzem azt a zsizsgést, hogy csinosítsak a lakáson, de már nem gondolkodom olyan nagy léptékben. 

Nem kell mindenkinek dizájnos műnövény az egyedi vázába a fotel mellett. A meleg otthon nem egyenlő a hetykén, mégis stílusosan a bársonysezlonra dobott pokróccal. És ha nincsenek fotók a falon, mert évek óta nem nyomtattunk friss fényképeket, akkor sincs tragédia. 

Apró lépésekben is elég haladni. Nekem most épp elég, ha van egy nagy bögrém a teámhoz, és igazából tök mindegy, hol iszom meg. Magamba szippantom a környék friss levegőjét, gyönyörködöm abban, hogyan fest fényt a naplemente a falakra. Hogy mindehhez milyen kiegészítőink vannak a négy falon belül, most épp másodlagos. Nálunk aztán senki nem érzi azt, hogy fél bármihez is hozzáérni. Aki hozzánk jön vendégségbe, az vizespohárból kapja a bort, és mindössze négy ember tud asztalhoz ülni.  

A mi otthonaink tőlünk válnak otthonná, nem attól, hogy miként, mi mindennel van (vagy nincs) berendezve. 

És biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk ezzel egyedül.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Szabó Anna Eszter