Repül vagy vánszorog az idő sportolás közben? Számos tényezőtől függ!

–

Első emlék. Judóban, amíg tart a mérkőzés, a győzelmet és a vereséget mindössze egy-két másodperc választja el egymástól, akkor is, ha te vezetsz. Mert ha csak egyetlen pillanatra is kihagy a figyelmed, a másik dobást indíthat, amiből talán nagy lendülettel a hátadra érkezel, így az ellenfeled ipponnal nyer. Az a pár pillanat pedig, amíg a levegőben vagytok, szinte örökkévalóságnak tűnik, az időélményed kitágul. Mintha beszippantana egy különös erő: minden elhalkul körülötted, mentálisan egy másik univerzumba kerülsz, ahol egyszerre éled újra az elhibázott mozdulatot, pörgeted le magadban annak elővételezett következményeit, és igyekszel módosítani a földet érés szögét.

De hasonló a helyzet akkor is, ha te vagy a dobó fél: ahogy elemelkedtek a tatamitól, mintha repülnél, a tested hirtelen könnyűvé válik, és ott van benned az érzés, hogy ez bizony sikerült. 

Második emlék. Egy pszichológiai nyáriegyetem esti workshopján veszek részt. A sámántánchoz – merthogy arra készülünk – a műhelyvezetővel megbeszéljük a kereteket, bemelegítünk, jógalégzést végzünk, majd kendővel kötjük be a szemünket. Aztán elindulnak az ősi, kántáló ritmusok, mindenki mozog a térben, csukott szemmel is valahogy együtt rezgünk, érezzük egymás jelenlétét, és a saját testünket. Én is sok mindent megtapasztalok közben, keletkeznek és eltűnnek bennem gondolatok, érzések, csak engedem, hogy átsuhanjanak rajtam. Aztán szólnak, hogy vége van. Azt hittem, körülbelül 20 percet táncoltunk – kiderült, hogy másfél órát. 

Mitől függ, hogy mely helyzetekben lassul le vagy gyorsul fel az időészlelésünk?

Mi van előbb: a flow vagy az időélmény átalakulása?

Megadatnak olyan örömteli pillanatok az életünkben, amikor teljesen eggyé tudunk válni azzal, amit csinálunk, legyen szó testmozgásról, a hobbinkról, egy mély baráti beszélgetésről vagy a szexről. A tevékenységben való elmerülés állapotát nevezte a magyar származású világhírű pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály flow-élménynek, és az ‘90-es évek elején kilenc olyan tényezőt azonosított, amelyek – ha nem is mind szükségesek a flow létrejöttéhez, de – jelenlétükkel fokozzák annak bekövetkezési valószínűségét. 

Ezek közé tartozik előzményként a kihívás-készség egyensúly (ha ugyanis túl nehéz a feladat, szorongani fogunk; ha túl könnyű, akkor meg unatkozni); a világos célok és az azonnali visszajelzés, ami által nyomon tudjuk követni a haladásunkat. A tényezők második csoportja a flow során megtapasztalt kognitív-észlelési folyamatokhoz kapcsolódik, köztük van a cselekvés és a tudat összeolvadása, a koncentráció, illetve a kontroll érzése. A harmadik kategóriába azokat a faktorokat sorolják, amelyek részben már következményei a flow-élménynek: azt, hogy a tevékenység önmagában jutalmazóvá válik (autotelikus), elveszítjük az öntudatunkat, illetve átalakul az időészlelésünk.

Utóbbira, bár egy 2019-es összesítő tanulmányban 63 korábbi kutatás elemeztek újra, nem találtak minőségi adatokat és szignifikáns eredményeket. Pedig sokak szerint éppen az időélmény átalakulása lehetne a flow leginkább számszerűsíthető eleme. 

Az viszont érdekes, hogy néha mintha az időélményünkből következtetnénk arra, hogy flow-ban voltunk-e.

Egy 2018-as vizsgálatban a résztvevők egy-egy csoportjának azt mondták a kutatók, hogy egy feladatot vagy 5 perc, vagy 15 perc alatt kell végrehajtaniuk, ám a valóságban mindenki 10 percig dolgozott rajta. A „15 perces” csoport tagjai, amikor szóltak nekik, hogy már vége is a tevékenységnek, úgy élték meg, hogy szinte repült az idő: ennek megfelelően nagyobb flow-élményről is számoltak be, sőt, a rákövetkező feladatban jobban teljesítettek. 

Neked mennyire pontos a belső órád? 

Korábban írtam arról, hogy ha hosszabbnak érzékeljük az időt, hamarabb gyógyulnak be a fizikai sebeink (!), illetve arról is, hogy az időészlelésünket a kultúra, valamint az életkorunk is alakítja. Sőt, utóbbi kapcsán kiderült, hogy nemcsak a kronológiai korunk számít, hanem az is, hogy mennyi idősnek érezzük magunkat. Egy 60–92 éves emberekkel végzett vizsgálatban ugyanis kimutatták: minél fiatalabbnak élte meg magát valaki a koránál, annál inkább úgy érezte, hogy gyorsan telik az idő. Ez persze azzal is összefügghet, hogy a dolgos hétköznapok közepette, amikor „nem történik velünk semmi különös”, az elménk kevésbé gyárt emlékeket, így kevésbé érzékeli tartalmasnak, azaz hosszabbnak a napokat.

Ellenben azt is számos kutatás megerősítette, hogy az unalomtól – amely az életünk feletti kontroll elvesztésével is együtt jár – lassabbnak érezzük az idő múlását, ahogyan depresszióban is (ami idős korban szintén gyakrabban fordul elő).  

De – a mentális egészséggel való összefüggéseken túl – miért is lényeges, hogy mennyire pontosak az időre vonatkozó becsléseink? 

Ennek a képességünknek jelentősége lehet például olyan munkák során, ahol másokkal szinkronban kell működnünk (például a katonaságban), vagy versenysportok esetén, amikor a távolság, a bennünk lévő tartalékok és az észlelt idő alapján kell meghozni a tempónkra vonatkozó döntéseket (ha túl gyorsan indítasz, hamar kimerülsz; ha későn hajrázol, nem tudod behozni a hátrányodat). Végeztek is egy nagyon izgalmas kísérletet elit úszókkal, akiket arra kértek, hogy 100 méteres távokat tegyenek meg, egyszer a leggyengébb, másszor a legerősebb úszásnemükben. Utána megkérdezték tőlük, milyen időt mentek.

Kiderült, hogy a versenyszámukban, amelyben a legjobbak voltak, és amelyhez a legtöbbet edzettek, sokkal pontosabb tippeket adtak. Kialakult tehát egyfajta tudásuk magukról és az időről, egyre akkurátusabbá vált a belső órájuk. 

Edzés közben általában lassabban telik az idő

Ezt az eredményt kapta egy idén áprilisban, a Brain and Behavior című szaklapban megjelent kutatás, amelynek résztvevői szobabiciklin tekertek négy kilométert, miközben egy 3D-szimuláción a saját avatárjukat látták a versenypályán. A táv előtt, a táv közben 500, 1500 és 2500 méternél, illetve a futam után is megkérték őket: gombnyomással jelezzék, hogy a megadott jelzéshez képest mikor telik le szerintük egy perc. Volt olyan feltétel, amikor az avatárjuk egyedül volt a pályán, máskor jelen volt egy passzív, másik avatár is, a harmadik feltételben pedig egy versenytárs-avatár. Igazából sem az ellenfél jelenléte, sem a fizikai megterhelés mértéke nem volt ebben a vizsgálatban hatással az emberek időélményére: egyedül az számított, hogy tekertek-e, vagy sem. Biciklizés közben lassabbnak észlelték az idő múlását, mint a futam előtt vagy a futamot követő pihenés során.

Korábbi kutatások szerint azonban nagyon is számít az edzés intenzitása: minél keményebb, a szervezetet jobban igénybe vevő terhelésről van szó, annál lassabban telik az idő, hasonlóan ahhoz, mint amikor más típusú fájdalomnak vagy fenyegetésnek vagyunk kitéve (lásd a bevezetőben Einstein forró kályhás példáját).

Annak, hogy a ránk leselkedő nagy veszélyek esetén nemritkán szinte megáll az idő, az érzékszerveink pedig hirtelen kiélesednek, evolúciós jelentősége van: mintha a pillanat kimerevítésével több időnk lenne mérlegelni a helyzetünket, és eldönteni, hogy támadjuk, meneküljünk, vagy tettessük halottnak magunkat. 

A (test)hőmérséklet is számít!

Biztos már neked is feltűnt, hogy a nyári kánikulában, vagy mediterrán térségekbe utazva, különösen szieszta idején, mintha lassabban telne az idő. Valójában már 1933-ban kimutatta egy Hudson Hoagland nevű tudós, hogy az emberek délután hajlamosak a leginkább túlbecsülni időintervallumokat, amikor a testhőmérsékletük természetes módon, a cirkadián ingadozásnak megfelelően a legmagasabb. 

Egy másik, 2015-ös kísérletben észt kutatók, Maria Tamm és munkatársai elég kemény kihívás elé állították a résztvevőket. A személyeknek téli szezonban (amikor a szervezetük nem volt hozzászokva a meleghez) kellett 30 perces sétát végezniük egy benti futópadon, egy 42°C-ra befűtött helyiségben. Az izzasztó feladatot tíz napon keresztül mindennap meg kellett ismételniük, miközben a kutatók mérték az időészlelésüket. Azt találták, hogy a résztvevők minél inkább akklimatizálódtak a hőségben végzett testmozgáshoz, annál pontosabbá váltak az időre vonatkozó becsléseik. Azt is fontos viszont megjegyezni, hogy ebben a vizsgálatban az időészlelésre vonatkozó torzítások csak a fáradtság egy bizonyos szintje után jelentkeztek.

De hát mindannyian átéltünk már valami hasonlót, amikor a futás végi kimerültségben alig-alig vánszorognak a másodpercek.  

Ne görcsölj rá!  

A hétköznapi tapasztalatainkat mára számos kutatás is alátámasztja, melyek szerint az időészlelésünkben a figyelmünknek is óriási szerepe van.

Minél több figyelmet fordítunk ugyanis az időre, általában annál lassabban telik. 

Ha viszont kevésbé fixírozzuk az órát, és eltereljük a figyelmünket akár külső, akár belső ingerekkel (például emlékek felidézésével, fantáziálással, a teendőink sorra vételével), az sok esetben felgyorsítja az időészlelést!

Nem véletlenül lehet videókat nézni edzés közben a konditermekben, és nem véletlenül sportolunk gyakran zenére. A figyelemelterelés ezen módjai fokozhatják a teljesítményünket, különösen monoton mozgásformák esetén. Egy vizsgálatba például jelentős túlsúllyal küzdő tiniket vontak be, és azt az eredményt kapták, hogy a serdülők sokkal tovább futottak a futópadon, ha zenét hallgathattak közben.

Ugyanakkor előfordulhat, hogy valaki nem külső ingerekkel tereli el a figyelmét (a zene néha bezavarhat a tempóba), hanem a testére, a légzésére, a mozdulataira koncentrál, a tájban gyönyörködik, a labdán tartja a szemét, vagy különböző mentális technikákkal foglalja el magát.

Egy ultratávfutó ismerősöm mesélte, hogy ő tíz kilométerenként más-más, az életében fontos szerepet játszó emberrel múlatja az időt, felidézve a vele kapcsolatos emlékeit – szerencsére több olyan családtag, barát is körülvette, akikre szeretettel gondolt. 

Kutatások szerint az időészlelésünk amúgy is felgyorsul, ha pozitív érzelmeket élünk át. Már csak ezért sem mindegy, hogy a sportról, a testmozgásról a félelmeink, a megszégyenülés, az undor, az unalom jut-e az eszünkbe, vagy alapvetően a kikapcsolódás, a társainkkal töltött idő, a jóleső fáradtság, az öröm és a büszkeség (még ha közben nyilvánvalóan vannak is nehéz pillanatok). Minél inkább képes átszíneződni az edzés pozitív érzelmekkel, minél jobban érezzük magunkat közben, valószínűleg annál inkább repül az idő: és ez meglehetősen motiváló!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Olga Rolenko

Milanovich Domi