Ha hosszabbnak észleljük az időt, hamarabb gyógyulnak be a sebeink

–

Széles körben ismert példa, hogy az újszerű ingerek bemutatását hosszabbnak észleljük, mint egy olyan képét vagy ábráét, amellyel már többször találkoztunk. Sokan ezzel magyarázzák, hogy gyerekkorban – amikor még minden új, mindent tanulni, felfedezni vágyunk – szinte vánszorog az idő (milyen jókat tudtunk unatkozni is!), felnőttkorban viszont, amikor elmerülünk a hétköznapi rutinokban és kevesebb új emberrel, új helyzettel találkozunk, mintha szárnyakat kapna. 

Nem véletlen, hogy a Freiburgban működő, a pszichológia és a mentális egészség határterületeit vizsgáló intézet munkatársa, Marc Wittmann időkutató is azt hangsúlyozza:

valójában a teljes és változatos élet jelent hosszú életet, nem önmagában a megélt évek magas száma – hiszen ingergazdag életmóddal, tudatos jelenléttel, a megújulásra való képességgel, az emlékek építésének technikáival sokat tehetünk azért, hogy a földön töltött időnket hosszabbnak, tartalmasabbnak érezzük. 

Az agy egyik stopperórája

A kutatók között ugyanakkor közel sincs egyetértés abban, milyen agyi folyamatokon keresztül érzékeljük az időt. Egyes elméletek szerint az időészlelésben memóriabomlási folyamatok játszanak szerepet, mások úgy vélik, a kognitív feldolgozás során felhasznált energia mennyisége határozza meg, milyen hosszúnak élünk meg egy-egy időtartamot.

Marc Wittmann munkássága Bud Craig idegtudós teóriáján alapul, aki az időészlelésünket azzal hozta összefüggésbe, ahogyan az agyunk nyomon követi a testben végbemenő fiziológiai változásokat, például a szívritmust. 

Wittmann 2010-es úttörő kutatásában kollégáival arra kért embereket, hogy hallgassanak meg egy hangot, majd nyomjanak meg olyan hosszan egy gombot, amilyen időtartamúnak a hangjelzést érzékelték. (A résztvevők nem számolhatták a másodperceket, vagy használhattak egyéb stratégiákat becsléseik pontosítására. Csak úgy, „érzésből” kellett megoldaniuk a feladatot.) Közben agyi képalkotó eljárással (fMRI) vizsgálták őket, és a felvételek alapján jól látszott, hogy az inzuláris kéregben az aktivitás fokozatosan emelkedett, majd az instrukció teljesítése után meredeken csökkent.

Ezt a mintázatot az emlékek kódolásakor, tehát a hangjelzés megjegyzésekor (az insula hátsó részében), valamint az emlék felidézésének, tehát a hang reprodukálásának fázisában is megfigyelték a kutatók (az insula elülső részében). Úgy tűnik tehát, hogy a szigeti lebenynek is nevezett, az oldalhasadék mélyén található insula az agy egyik stopperórája. 

Meditációval is lelassíthatjuk a pillanatot

Ugyanakkor az idő szubjektív megtapasztalásában egy sor más agyi terület is részt vesz, például a kisagy, a prefrontális lebeny vagy a szupplementer motoros áreának nevezett struktúra. Kutatási szempontból nem is mindig könnyű tetten érni, mely idegi aktivitás tartozik a szűk értelemben vett időészleléshez, hiszen a vizsgálati feladatok elvégzéséhez egyszerre van szükség a figyelemre, a munkamemóriára, a mozgástervezésre és -kivitelezésre. Azt is lényeges kiemelni, hogy nincs egyetlen időérzékelő szerv vagy agyterület – az időészlelésünk ehelyett abból ered, ahogyan az agyunk befogadja és feldolgozza a zsigeri szerveinkből, a szívből, a tüdőből, a belekből érkező információkat. 

Irena Arslanova, a londoni Royal Holloway Egyetem kutatója például a munkatársaival képes volt megállapítani, hogy

amikor a szívünk összehúzódik (szisztolé), akkor az általunk érzékelt időtartam is összehúzódik, amikor viszont a szívünk ellazul (diasztolé), akkor az időélmény is kitágul.

Bár Arslanova szerint több tudományos bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy kijelentsük, a légzésünk és a szívverésünk lassítása az időélményünket is lassítja, 2015-ös kutatásában Wittmann azt találta, hogy a legalább tíz éve mindfulness-meditációt végző emberek kevesebb időnyomást és lassabb időmúlást tapasztalnak, mint a hozzájuk demográfiai sajátosságokban illesztett kontrollszemélyek.

Az időészlelés a sebgyógyulásra is hat

2023 decemberében rendkívül izgalmas tanulmány jelent meg a Scientific Reports nevű szaklapban (a továbbiakban ebből fogok idézni). A Harvard kutatói, Peter Aungle és Ellen Langer arra voltak kíváncsiak, hogy a testi gyógyulásra milyen hatással van az idő megtapasztalása. Sokáig azért nem tudták vizsgálni a kérdést, mert ötletük sem volt, hogyan lehetne etikus módon „megsebesíteni” a résztvevőket. Aztán az egyik laboratóriumi megbeszélésükön – ahogy azt a PsyPostnak is elmondták – véletlenül szóba került a vákuumterápia vagy köpölyözés (cupping therapy) módszere, és egyből tudták: ebbe az irányba érdemes továbbmenniük. 

Toboroztak is 33 résztvevőt, akiknek különböző kritériumoknak kellett megfelelniük (például nem lehetett bőrbetegségük a karjukon, vagy olyan betegségük, amely veszélyessé tette volna számukra a köpölyözést). Ez után a résztvevők egy otthoni előkészítő fázison mentek keresztül, amelynek során megismerkedtek a vákuumterápiával, illetve kialakultak az azzal kapcsolatos elvárásaik, hogy a véraláfutásaik körülbelül milyen hamar gyógyulnak be. A vizsgálat lényegi része a laboratóriumban zajlott. 

A személyek – természetesen a tudtuk nélkül – három kísérleti feltételen estek át. A köpölyözés után egy szobában tartózkodtak, mobiltelefon, laptop, karóra nélkül, egyedül egy ottani kijelzőről olvashatták le az időt. Igen ám, de az az óra néha át volt állítva: előfordult, hogy a valóságosnál kétszer lassabban, illetve kétszer gyorsabban mért. Tehát míg mindhárom feltétel során a valóságban 28 perc telt el, a résztvevők néha úgy tudták, hogy csak 14 percet voltak bent (azaz lassan telt az idő), máskor úgy, hogy 56-ot (tehát gyorsan telt az idő). Közben pár percenként válaszolniuk kellett a hogylétükre vonatkozó kérdésekre, illetve fotókat is készítettek az alkarjukról, a véraláfutásról. 

Kiderült, hogy abban az esetben, amikor a személyek azt hitték, hogy már több idő telt el (56 perc a 28 helyett), gyorsabban gyógyult a sebük, mint amikor azt hitték, hogy annyi, mint a valóságban (28 perc), vagy annál kevesebb (14 perc a 28 helyett).

Holott mindhárom esetben 28 perces intervallumról volt szó. Ami még érdekes, hogy a sebeikről készült első és utolsó fotókat anonim módon független értékelőknek is megmutatták, akik a két fotó összevetésével pontozták 1-től 10-ig a gyógyulás mértékét. A 14 perces felvételben a gyógyulási átlag 6,17; a 28 percesben 6,43; az 56 percesben pedig 7,3 volt! Több mint kétszer annyi résztvevőt nyilvánítottak teljesen gyógyultnak az 56 perces, mint a 14 perces feltételből. 

Az észlelt idő sokszor jobban számít, mint a tényleges idő

Peter Aungle és Ellen Langer egy korábbi kutatásukra is hivatkozik, amelyhez 2-es típusú cukorbetegséggel élő embereket toboroztak. Arra kérték őket, hogy egy héten át minden étkezés előtt és után mérjék, rögzítsék a vércukorszintjüket. Majd a személyek beérkeztek a laboratóriumba, ahol az volt a feladat, hogy negyedóránként más-más videójátékkal játsszanak, de az órákat a kutatók ismét megpiszkálták. Valójában mindenki ugyanannyi időt töltött a szobában, de azoknak a vércukra, akik azt hitték, régebb óta vannak ott, nagyobb mértékben csökkent, mint azoké, akik azt hitték, kevesebb idő telt el. A vércukorszint ingadozása tehát nem a tényleges, hanem az észlelt időt követte.

Ehhez hasonló volt az a vizsgálatuk is, amelyben a valós és észlelt alvás hatásait nézték meg. A személyeket arra kérték, töltsék bent az éjszakát a laboratóriumban, másnap pedig mérték a kognitív teljesítményüket, a pszichomotoros éberségüket, a szubjektív álmosságukat, valamint EEG-vel az agyuk éberségi állapotát. A résztvevőknek viszont reggel véletlenszerűen vagy azt mondták, hogy 5, vagy azt, hogy 8 órát aludtak.

Azok, akik úgy tudták, hogy csak 5 órát aludtak – függetlenül attól, hogy valójában mennyit aludtak –, gyengébben teljesítettek a teszteken, lassabbak voltak, sőt még az EEG-mutatóikban is megjelent a fokozott fáradtság! 

Az elvárásaink is alakítják az egészségünket, nem csak a szokásaink

Peter Aungle és Ellen Langer tanulmányuk bevezetőjében rendkívül ötletes vizsgálatokat mutatnak be. Az egyik egy szállodai takarítónőkkel végzett amerikai kutatás, amelyben a takarítónők felének azt mondták, hogy a munkájuk miatt eleget mozognak, fizikai aktivitásuk teljesen megfelel a szövetségi ajánlásoknak; a másik felükkel viszont nem beszéltek. Kiderült, hogy az a csoport, amelyik kapott tájékoztatást (és megnyugtatást), a következő hetekben fogyott, alacsonyabb lett a vérnyomása, javult a derék–csípő aránya, annak ellenére, hogy egyik csoportnál sem történt változás sem a munkaterhelésben, sem a testmozgási szokásokban, az általános fizikai aktivitásban vagy az étrendben. Más vizsgálatok is megerősítik, hogy

ha az emberek megfelelőnek, elég egészségesnek tartják a fizikai aktivitásuk szintjét, az a tényleges fizikai aktivitásuktól függetlenül is kedvezően befolyásol olyan mérőszámokat, mint a nyugalmi szívfrekvencia vagy a vérnyomás.

Egy másik tanulmány pedig arról szól, hogy a negatív öregedési sztereotípiák („úgyis beteg leszek, lerobbanok” stb.) még úgy is fokozták a szív- és érrendszeri problémákat, hogy az életkort, a testtömegindexet, a koleszterinszintet, a depressziót, az iskolázottságot, a magas vérnyomást, a családban előforduló szív- és érrendszeri halálozást, a nemet, a családi állapotot, a krónikus betegségek számát, a rasszt, az önértékelést és a dohányzási előzményeket is figyelembe vették a kutatók.

Múlt, jelen, jövő keveredik a pszichénkben

Végül a szerzőpáros megemlíti Langer és harvardi munkatársai 1979-es, de 1990-ben publikált mérföldkőnek számító kutatását, amelynek során 70–75 év közötti férfiakat toboroztak. Azt mondták nekik, hogy New Hampshire-be mennek háromhetes elvonulásra egy kolostorba, de a helyszínt a kutatók 20 évvel korábbi bútorokkal, készülékekkel, folyóiratokkal rendezték be. Ez után a férfiakat két csoportra osztották: mindkét csoportot arra kérték, törekedjenek arra, hogy mentálisan belakják a múltat és úgy érezzék magukat, mint 50-55 éves korukban. Ugyanakkor az egyik csoportnak azt is meghagyták, ne beszéljenek semmi olyasmiről, ami 1959 szeptembere után történt az életükben vagy a világban.

A kiindulási adatokhoz képest bámulatos javulást lehetett tapasztalni a résztvevők fizikai egészségében és kognitív teljesítményében: jobb eredményeket értek el a hallást, látást, memóriát, ízületi rugalmasságot, marokerősséget mérő teszteken, sőt a vizsgálati tervre és a hipotézisre vak személyek úgy ítélték meg, az elvonulás utáni fotókon ezek az emberek fiatalabbnak néznek ki, mint az azt megelőző felvételeken. Azok pedig, akik nem beszéltek 1959-nél frissebb történésekről, még több javulást tapasztaltak az ízületi hajlékonyságban, kézügyességben és a kognitív teljesítményben. (Hogy a pozitív hatások mennyire voltak tartósak, arról a szöveg nem tesz említést.) 

Persze a legtöbb embernek nincs lehetősége arra, hogy egy ilyen elvonulásban részt vegyen (bár a jövőben egyre inkább elterjedőben lesznek a virtuálisvalóság-terápiák), és a múltban ragadásnak is megvannak a veszélyei, ugyanakkor

fontos védőfaktor lehet az idősödő emberek számára, ha kapcsolatot tartanak olyan személyekkel, akik fiatalabb korukban is ismerték őket.

Hiszen a régi barátok, kollégák jelenléte újra meg újra aktiválhatja bennük a korábbi énrészeinket, erőforrásainkat – segít folytonosságot teremteni az időben és az identitásukban.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller

Milanovich Domi