Minden kor kitermeli a maga boszorkányát – A salemi boszorkányperek máig ható tanulsága

–

Egyszer volt, hol nem volt, 1692-ben a new englandi Salemben két kislány, a kilencéves Betty Parris és a tizenegy éves Abigail Williams furcsán kezdett viselkedni. Görcsösen rángatóztak, kitekerték a testüket, sikoltoztak, bútorok alól másztak ki. Arra panaszkodtak, hogy tűvel piszkálják és szurkálják őket. Nem ez volt az első ilyen eset a faluban. A település lakói keresztény puritánok voltak. Életük nem volt egyszerű. Küzdöttek a rideg, szélsőséges időjárással, a kemény telekkel, a települések közti véres viszályokkal és a rendszeres indián támadásokkal. Rettegésben éltek, és ez a rettegés szépen körbegyűrűzött a környék majd’ minden lakóján.

Amikor a falu lelkészének lányán és unokahúgán kitört ez a furcsa kór, magyarázatra volt szükség. A lelkész, Samuel Parris a városi lelkészt, John Hale-t hívta segítségül, aki megfigyelte a lányok tüneteit. Hiába vizslatta őket hetekig, nem jutott dűlőre az üggyel, úgyhogy orvost hívatott, William Griggst, aki semmilyen testi elváltozást, egészségügyi okot nem tudott megállapítani. Ő beszélt először boszorkányságról. Az, hogy a lelkész házában történt mindez, hogy árgus szemek figyelték az eseményeket, a lányokra és a lelkészre is irtózatos terhet pakolt, a nyomás óriási volt. Időközben a tünetek újabb kislányokon törtek ki. Egyszerűen meg kellett nevezni az oko(ka)t. Végül megszületett a bűnös. Rögtön három is volt belőle.

Bűnbak kell

Mielőtt a vádlottakra térnék, van még egy fontos tényező a történetben. Ezek a kislányok azon túl, hogy elképesztő szigorban éltek a puritán eszmék jegyében, borzalmas traumákat is átéltek. Többek családját vagy családtagjait például a szemük láttára mészároltak le, vagy rabolták el az indiánok, de többen éheztek, betegeskedtek is. Az éhezés egyébként is gyakori jelenség volt a vidéken. Szóval a lányok néha kétségbeesetten próbáltak legalább egy pár órára kiszabadulni a végtelenül korlátozott és nyomasztó életükből, így néha titokban összejártak tiltott dolgokat csinálni. Táncoltak, szerelmi ráolvasásokat csináltak, tojással jósoltak. Úgyhogy bőven terjedtek pletykák ezzel kapcsolatban is (miről nem?), hogy pogány bűnök fészkelték magukat a lányok lelkébe.

Tehát a furcsán viselkedő lányoktól bűnösöket követeltek a felnőttek, és meg is kapták őket.

Elsőként Parrisék szolgálóját, Titubát, egy valószínűleg Közép-Amerikából származó indián rabszolganőt vádolták meg (mily’ „meglepő”). Rettegve a kivégzéstől, Tituba 1692. március elsején beismerte a vádakat, és a lányok által megvádolt két másik nőt is társaként nevezte meg. Ők Sarah Good, a falu koldusa és Sarah Orborne voltak – utóbbi konfliktusba került a falu egyik befolyásosabb családjával, és a férje halála után három évig nem járt templomba. A lányok szerint ők boszorkányok voltak, és megbabonázták őket, rájuk szabadították a Sátánt, bűnös dolgokra vették rá őket, és ezt a végtelenségig tudták cizellálni. Sikoltozva, a földön fetrengve, kigúvadt szemekkel mutogattak, hogy sötét árnyékot látnak, ami a fülükbe suttog, és magával akarja rántani őket.

Hivatalosan is boszorkány

Ahogy egyre több lány csatlakozott a Sátán által kínzott csapathoz, a vádlottak száma is drasztikus növekedésbe kezdett. Martha Corey esete például elég jól megmutatja a salemi boszorkányperek természetét. Corey rendszeresen járt templomba, kifejezetten áhítatos emberként ismerték. A boszorkányok létezésében nem hitt, így a perek sem kimondottan érdekelték. Amikor megvádolták, Corey a lányokat hazugnak nevezte, aminek az lett a következménye, hogy hivatalosan is boszorkánysággal vádolták meg.

A mai, józan eszünkkel felfoghatatlan, hogy a tagadásból hogyan következik a vád, de akkoriban Salemben így folytak a dolgok. Martha Corey nem mérte fel jól, hogy a paranoia és a hisztéria milyen mértéket öltött a faluban – ő tényleg hitt abban, hogy mindenki látni fogja ártatlanságát.

Corey megkérte a bírót, hogy ne higgyen a hisztérikus gyerekek megalapozatlan vádjaiban. A kislányok egymást utánozva egyszerre kezdtek mozogni, mondván, hogy épp Corey irányítja őket. Egyikük felkiáltott, hogy férfi suttogást hall, és a kérdésre, miszerint a Sátánt hallja-e, a lány sikoltozni kezdett, hogy Corey kezéből a vért épp szívja egy sárga madár. Ez elég is volt az esküdtszéknek. Szeptember 22-én felakasztották.

Martha Corey férjét is perbe fogták volna, hogy tanúskodjon a felesége ellen. Ekkor 81 éves volt, jómódú földműves, szintén becsült tagja a falunak, mint felesége (volt). Nem tett vallomást, így a pert nem tudták megindítani. A kor megoldása az volt erre, hogy meztelenre vetkőztették, és egy nehéz fatáblát akasztottak a nyakába, amire még súlyos köveket, sziklákat pakoltak. Corey nem vallott, csak annyit ismételgetett: „még több súlyt”. A kövek olyan nehezek voltak, hogy egy ember nem is tudta megemelni őket, néha a seriff ráállt a kövekre, hátha vallomásra bírja az idős férfit. De ő nem tört meg, „még több súlyt”, hangzottak utolsó szavai a három napig tartó kínzás után, majd meghalt.

Egy idő után már nem kellett öregnek, koszosnak, csúnyának lenni a vádakhoz. Bárki, akinek a birtokával kapcsolatban valami viszálykodása volt, akinek több java volt, vagy aki szebb volt – a lényeg, hogy picit is más, picit feltűnőbb –, az számíthatott rá, hogy boszorkánysággal vádolják.

A lányok kiváltságosak lettek, az emberek megváltóként tekintettek rájuk, amiért „segítenek megszabadítani” a gonosztól a települést.

Az egyik lány, Ann Putnam családja viszálykodásban állt a Nurse-családdal. Rebecca Nurse amúgy köztiszteletben álló asszony volt, sokan szerették bőkezűségéért, adakozó kedvéért, jámborságáért. Ann Putnam mégis megvádolta Nurse-t, ami óriási port kavart. Több család is kiállt mellette, petíciót indítottak, botrány kerekedett. A tárgyalás alatt is sokan védték őt, de a dramaturgiailag megfelelő ponton több lány egyszerre kapott rohamot, és mutogattak az asszonyra, hogy ő kínozza őket. Ebben az esetben nem volt konszenzus a lányok között, többen hezitáltak, és olyan is akadt, aki visszavonta a vádakat. Az ügy irtó hangos volt, a „rohamok” sem szűntek Nurse körül, így az esküdtszék halálra ítélte. A massachusetts-i kormányzó, Sir William Phips felmentette a vádak alól, de a hisztérikusan felháborodott vádlók nyomására visszavonta, így Rebecca Nurse-t is felakasztották. 

„Gyerekboszorkány”, felnőtt börtön

Egy másik felfoghatatlan eset Dorothy (más néven Dorcas) Goodé volt. Mindössze négyéves volt, mikor őrizetbe vették, mert harapott és állatként viselkedett, és mindössze ötéves, amikor börtönbe került. Édesanyja, Sarah Good akkor már börtönben volt, ráadásul várandósan. A börtönben született kisbaba nem bírta sokáig a szörnyű körülményeket, pár hetesen meghalt alultápláltságban. Dorothy megúszta a halálbüntetést, nem úgy, mint az édesanyja.

A börtönök már teljesen megteltek a környéken, és egyre inkább híre ment a kontrollálhatatlan hisztériának. Mind többen akadtak, akik átlátni véltek a szitán.

Mindegy, csak más

John Proctor és várandós felesége, Elisabeth is célkeresztbe kerültek. Először Elisabeth, akinek bűne kvéker származása volt, és hogy a nagymamáját korábban már megvádolták boszorkánysággal, ugyanúgy a származása miatt. Ez az előzmény nem tett jót Elisabeth ügyének. A család szolgálólánya ráadásul „rohamot kapott”, és azt állította, szellemet szabadítottak rá.

John Proctor volt az első, aki a probléma gyökerét nem a Sátánban látta, hanem a lányokban.

Ez persze nem segített rajtuk, és csak azt eredményezte, hogy Proctorék mindketten börtönbe kerültek, hiába voltak ők is megbecsült tagjai a közösségnek. Értük is sokan írtak alá petíciót, és a bíróság kiemelt figyelmet fordított az ügyüknek, a nőt többször tetőtől talpig átvizsgálták a boszorkányság jegyei után kutatva (mint anyajegy, bőrhiba, szemölcs), de nem találtak semmit. Johnt végül halálra ítélték és felakasztották, Elisabeth pedig börtönben maradt, ott szülte meg kisfiát is.

Eddigre még többen sejtették, hogy szó nincs boszorkányságról, hanem bosszú, irigység, vagy akár unalom áll a vádak hátterében, esetleg az, hogy eltereljék a figyelmet és a felelősséget arról, hogy rossz fát tettek a tűzre, mint amilyen a táncolás vagy éneklés.

A perek úgy néztek ki, hogy ha valakit megvádoltak, nem volt túl sok esélye. Az akasztófát egyedül beismerő vallomással lehetett elkerülni, ez esetben azonban börtönbe zárták a vádlottat, és elkobozták a vagyonát.

Megúszni mindezt csak azzal lehetett, ha a gyanúsított átállt a vádlók közé, és célkeresztbe állított valakit. Így esett, hogy akár családon belül is megindultak a vádaskodások, senki és semmi nem volt szent. Ráadásul egyre többször esett meg olyan is, hogy egy-egy lány bevallotta, hogy hazudott, tévedett, nem is úgy gondolta, csak viccelt. Sorolhatnám az ügyeket egymás után, rengeteg feljegyzés, dokumentum és tanulmány maradt fenn a salemi perekről, de lassan ideje ugrani egyet az időben.

És lőn világosság…

A hisztéria eljutott arra a pontra, amikor már Phips kormányzó feleségét is megvádolták. Ekkorra hitte el Phips, hogy azoknak van igazuk, akik kételkednek a lányok szavahihetőségében, és végül 1692. október 29-én megtiltotta a további elfogatások és kivégzések végrehajtását. Számos vádlott kegyelmet kapott, szabadon engedték őket, az ítélőszéket pedig feloszlatták. 1693 májusáig zajlottak még perek, de akkor már mindenkit felmentettek. Húsz embert végeztek ki, heten (köztük két csecsemő) haltak meg börtönben ártatlanul. Összesen több mint kétszáz vádlott volt.

Azon túl, hogy az élet kíméletlenül bánt a környék lakóival, és a feszültség, a félelem, és a települések, kolóniák közti viszályok megmérgezték a légkört, nyilván sok oka van annak, hogy ez az egész ilyen mértékben eszkalálódhatott.

A gyerekek is elnyomásban éltek, féltek a felnőttektől, és amikor megtapasztalták a hirtelen jött hatalmat, nem tudtak neki ellenállni.

De mik is voltak ezek a rohamok, honnan jöttek a titokzatos furcsa viselkedésbéli zavarok? Mert a színpadias színlelések előtt valóban rohamok gyötörték a lányokat, amit – mint később erre fény derült – valószínűleg aranyrozsmérgezés okozhatott. Az anyarozs, más néven varjúköröm egy gombaféle, ami gabonaféléken telepszik meg, ha nagyon esős az idő (és akkoriban elég barátságtalan volt az idő a térségben, ezt fel is jegyezték). Előfordul rozsban, zabban, árpában, búzában is, és minden ezekből készült ételben, melyek fogyasztása mérgezést okoz. Tünetei közé tartozik a szédülés, hasi fájdalom, égető, csípő érzés, érszűkület miatti üszkösödés, bőrvörösség.

Az anyarozs egyik hatóanyaga a lizergsav is, ami egész konkrétan az LSD egyik alapanyaga, ez okozhatta a hallucinációkat és a hisztériás rohamokat is. Egy másik feltételezés az atípusos agyvelőgyulladás, ami szintén előfordult akkoriban, és a tünetei hasonlóak a fentiekhez. Ugyanígy a Lyme-kór gyanúja is felmerült.

Ami biztos, hogy a vádlottak padjára, a börtönökbe és a bitóra is csupa ártatlan ember került.

Mindezt pár kislány és a szerencsétlen körülmények összejátszása miatt.

De ha belegondolunk, ennél jóval kevesebb is elég ahhoz, hogy a félelem és a hisztériakeltés átvegye az irányítást. Nem kell hozzá, hogy rossz legyen a termés. Nem kellenek gyakori támadások a szomszéd településektől vagy indiánoktól. Nem kell mérgező anyarozstól a Sátánt hallucinálni. Bigottnak sem kell lenni, de még csak az sem, hogy a XVII. század Új-Angliájában éljünk. Bőven elég embernek lenni. Félni mindig is féltünk.

A félelem az egyik legerősebb motivációs erő. A félelem hegyeket mozdít meg. A félelemmel irányítani is lehet, a félelem hatalommal ruházhat fel.

„Boszorkányperek” márpedig ma is léteznek

Ha nehéz időket élünk, mindig lehet bűnbakot találni, akire mutogatva félelmet kelthetünk másokban, és akin elverhetjük a port. Minden kor kitermeli a maga boszorkányát. Hogy kik számítanak boszorkánynak? A válasz: mindenki, aki picit más. Feketék. Pogányok. Zsidók. Arabok. Cigányok. Melegek. Liberálisok. Migránsok. Egyedülállók.

Lehet, hogy eltelt 329 év, de ha belegondolunk, nem sokat változtunk. Láttam egy érdekes videót egy kísérletről. Egy ember belép egy váróba, ahol már másvalaki is ül. Emberünk helyet foglal. Megszólal egy síp, mire aki hamarabb érkezett, feláll és leül. A síp újra és újra megszólal, a feláll-leül művelet újra meg újra megismétlődött. Egy idő után a második ember is becsatlakozott, megadóan. Közben újabb emberek léptek a váróba, és egyre többen csatlakoztak a síp hangjára felállókhoz. Nem számított, hogy senki sem tudta, miért csinálják, csinálták, ahogy a többiek is.

A tömeg(hisztéria/pszichózis) ereje elképesztő méreteket képes ölteni, bárkit és bármit magával sodor. Az ember manipulálható, és minél több nehézséggel küzd, annál fogékonyabb a bűnbakkeresésre.

Az irigység pedig – hasonlóan a félelemhez – borzasztóan erős érzés, ami át tudja venni az irányítást, irracionális gondolatokat szül, és szörnyű tetteket idézhet elő.

A salemi boszorkányperek hátborzongató mementói emberi gyarlóságunknak, hogy miként képes megbukni az emberség, a józanság, hogy korra és nemre való tekintettel bárkiből válhat „boszorkány”, és bárki kerülhet kivégzőosztag elé, akár azért is, mert egy hisztérikusan sikoltozó kislány azt állítja, sötét árnyat lát az illető körül.

Bevallom, engem a hideg rázott, miközben a téma után kutattam, és ahogy a vádlottak történeteit olvastam. Aztán jött egy pont, amikor ráeszméltem: nincs ebben semmi meglepő. Semmi egyedi. Pusztán annyiban különbözik a történelem egyéb, emberéleteket követelő mészárlásaitól, hogy ez esetben a vád azóta a közmegegyezés szerint is elbukott, és nem több, mint fantazmagória. Boszorkányság. Így tudunk legyinteni rá, hogy „hát, ezek bolond, bigott emberek voltak, bedőltek neki”.

Érdemes önvizsgálatot tartanunk, hogy kik és mik a mai kor boszorkányai. Kik és mi ellen gerjesztenek bennünk félelmet. Mert ami megtörténhet, az meg is történik. 329 éve és most is.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt kép: Forrás: Getty Images/ Bettmann