Belenézni egymás telefonjába oké (vagy kizárt?)

–

„Just in case”

Amikor megjelentek az első mobilok, többnyire az egész család közösen használta, mert akkoriban még igen borsos volt az ára: nálunk is így történt. Aztán persze később mindenkinek lett sajátja, és egyre bővültek a funkciók is a készülékekben, ezzel arányosan pedig a telefonnal töltött idő is kitágult – és ugyanilyen arányban szűkült minden más. A telefonunk sokszor a „saját világunkat” is megjeleníti, de ez elég csalóka, mert legalább annyira korlátozhat bennünket, amennyire tágítja a horizontot.

A telefonunkban tároljuk az életünk intim pillanatait fotókon vagy videókon, a munkánkkal kapcsolatos teendőinket, a havi költségvetésünket, szóval az egész életünk lenyomata ott van ebben az apró készülékben. Nem csoda, hogy nehezen adjuk ki a kezünkből.

Sok olyan helyzet adódhat azonban, amikor jó volna megosztani a hozzánk közelállókkal is a telefon kódját. Ilyenkor a partnerekben többnyire föl sem merül, hogy a másik esetleg belenézne a telefonjába vagy a számítógépébe csupán azért, mert, mondjuk, kíváncsi az üzeneteire vagy ne adj’ isten a bankszámlájára, és nincs is titkolnivalója, ezért simán megadja a belépési kódot a közeli családtagoknak, hogy vészhelyzetben ők is használhassák a készüléket.

Ugyanakkor rengeteg olyan történetet is ismerünk, amikor akár a kód feltörésével is belenézett a gyanakvó partner a másik telefonjába, és bizony olyasmit talált ott, amitől a legjobban félt. (Gyárfás Dorka beszélgetett ERRŐL A TÉMÁRÓL Ditz Edittel és Geszti Péterrel, akik a Teljesen idegenek című francia film magyar remake-jének, a BÚÉK-nak producerei voltak.)

Annyi bizonyos, hogy igen nehéz kérdéseket vet föl a bizalomról és a kölcsönösségről az, hogy lehetővé tesszük-e a hozzánk közelállókkal az okoseszközünkhöz való hozzáférést.

Van olyan közeli ismerősöm például, aki a válása után, attól félve, hogy összeesik az utcán, megadta a legjobb barátnőjének minden eszközéhez a belépési kódokat, és azóta sokkal nyugodtabban jár-kel a világban.

Néhány példa az abszolút bizalomra

Az első egy nyugdíjas korban lévő régi baráttól származik:

„Persze hogy adok hozzáférést. Nincsenek titkaim. Biztos vagyok abban, hogy a férjem soha nem néz bele. Ha szükség lenne valamire, ami csak az én telefonomban van, ne okozzon problémát a kód. Ami talán kicsit furán hangzik, de még soha nem volt nézeteltérés köztünk emiatt: egyetlen bankkártyánk van, ami persze mindkettőnk telefonjáról elérhető.”

Most pedig egy kisbabás anyuka véleménye következik:

„A férjem tudja a kódjaimat, jelszavaimat a telefonomhoz (is). Az ő telefonjához nem is kell hozzáférés, simán megnézhetném bármikor, hogy kivel és mit beszélt. De mi nem piszkáljuk egymás telefonját, bízunk a másikban.”

Festőművész ismerősöm írta:

„Adnék hozzáférést, de nem érdekli, nem akarja (én inkább biztonsági okokból gondoltam megadni). Soha eszünkbe se jut a másik telefonjába belenézni, nem tennénk ilyet. Semmi értelme. Mindenkinek kell hogy legyen magánterülete, magánügye, a legjobb párkapcsolatban is, mert a miénk az – 28 éve.”

Napsugaras, folyton teli szájjal nevető, roppant kreatív régi bajtársam most sem hazudtolta meg önmagát:

„A telefonomba bárki bármikor belenézhet a családom tagjai közül, a kódja nem titkos, tudják és használják is. A bejövő hívásaimat is felvehetik, ha én épp nem tudom…”

Olyan helyzet is akad azonban, ahol a bizalom csupán az egyik fél részéről töretlen:

Egy ötvenes férfi válasza:

„Én tudom a partnerem jelszavát a telefonjához, és a 14 éves lányunk is tudja. Én viszont nem adok hozzáférést senkinek semmilyen eszközömhöz. Nekem fontos ez a fajta privacy. Talán az IT-s hátterem, hogy mindent biztonságban akarok tudni? Nem tudom pontosan, miért itt húzom meg a határt.”

„Biztonsági játékos” anyatársam így oldotta meg a kérdést:

„A gyerekeim minden kódomat ismerik, a férjemmel nem tudjuk egymáséit. Így a biztonsági kérdés megoldott, de van privát szféránk is.”

Grafikus barátnőm pedig ezt írta: 

„Nézzen bele, ha akar, de nem néz bele. Ahogy én sem az övébe. Ugyanaz a kódunk, minek bajlódjunk.”

Az egyik ismerősömnél a gyerekek biztonsága felülír mindent:

„A gyerekek biztonsága miatt a családban mindenkinek van nyomkövetős alkalmazása. Előtte semmi ilyesmit nem használtunk a párommal. A telefon, a pénztárca, a táska, és a levél ugyanúgy magánterület. Egyáltalán nem vagyunk titkolózósak, de fontos, hogy milyen mintát mutatunk a srácoknak.”

Korábbi kollégám ezt a véleményt képviseli:

„Szerintem, akivel egy test vagyunk, annak láthatjuk az e-mailjeit is. Ellenőrzésre kölcsönös bizalom esetén pedig semmi szükség.”

És ilyen állásponttal is találkozhatunk:

„Nálunk mindketten úgy használjuk a másikét, mint a sajátunkat, sosem volt ebből gond. Tíz és fél éve így megy, most már szerintem megtartjuk a szokást és egymást is (remélhetőleg).”

Színházi rendező barátom írta:

„Nem szoktam belenézni a telefonjába. De tudom a kódját. Ő is tudja az enyémet. Ahogy a számítógépek is nyitottak egymás előtt. Nem szoktam kutakodni. Ő sem. De nem félek attól, ha belenéz az eszközeimbe. Néha kell intézni ezt vagy azt a másik gépén, jó, ha van hozzáférésünk.”

„Az ágy közös, a párna nem”

Életfogytiglan című zseniális versében Pilinszky János ebbe a hat szóba sűrítette bele a párkapcsolatok mibenlétét, és az egyik általam megkérdezett, szívemnek igen kedves válaszadóm is ezzel az idézettel felelt a kérdésemre.

Mert hiába a bizalom, a hűség és a szerelem, mégiscsak fontos, hogy maradjon a másiknak olyan tere, ahova senkinek sem lehet bejárása.

Ezekre is bőven volt precedens az általam megkérdezettek körében, de azért persze akadnak kivételes helyzetek:

Korombeli régi-régi barát a válaszadóm, a férje a hetvenhez közelít:

„Nálunk teljes egyetértésben a mobil a személyes, intim szférához tartozik. Nem nézzük meg, és nem vesszük fel a másik készülékét, csak ha megkérjük erre egymást. A naplóíráshoz hasonlítanám, vagy a jegyzetek, gondolatok, ötletek írásához a telefonban tárolt adatokat. Természetesen – ha baj van, például amikor férjem kórházban volt, értesítenem kellett néhány embert, és a kérésére fogadtam a hívásokat is.”

Van olyan ötvenes ismerősöm is, aki a rossz tapasztalatai miatt igen óvatossá vált:

„Szerintem a telefon privát szféra, tehát én nem adok hozzáférést, és én sem nézek senki telefonjába, se táskába… az éveken át mutatott példa SEM elég azonban a kölcsönösséghez, az enyémbe folyton belenéztek, ezért le is kódoltam, a táskámba pedig egy cetlit raktam: NE NYÚLJ BELE!”

Hetvenes férfi ismerősöm rövid, de velős véleménye:

„Nem titkolózunk és nem kutakodunk. Technikai okokból kerülhet egymás kezébe gép, telefon. Másért meg minek?”

Író-színésznő barátnőm jóképű és népszerű színész férjjel például ezt az álláspontot képviseli:

„Én folyton elfelejtem a férjem kódját, a fiaimét meg nem is tudom. Fel sem merül, hogy kutakodjunk a másik mobilján. A táskám tabu, oda soha, egyik pasi sem nyúl bele, ha kell belőle valami, odahozzák, hogy vegyem ki én.

De! Mindig vannak nők, akik bepróbálkoznak a férjemnél, általában együtt röhögünk rajta, de olyan is volt pár éve, ami okozott néhány álmatlan éjszakát. Akkor sem a telefonját nyomogattam, hanem nekiszegeztem a kérdéseket. Bizalom nélkül nem sokat ér egy kapcsolat…

Viszont… a kis titkokra igenis szükség van. Amik nem nagy horderejűek, nem múlik rajtuk az élet, de mégis nekem, vagy a másik embernek fontosak. Tudod, »A titkokat az ujjaimnak mondom el«”…

Ha meginog a bizalom…

Harmincas, külföldön élő ismerősöm most egyensúlyban van:

„Néztem már bele a másik tudta nélkül a telefonjába, és az enyémbe is belenéztek. A mostani kapcsolatomban azonban teljes hozzáférésünk van egymás telefonjához. Egymás minden jelszavát tudjuk.” 

Negyvenes barátnőm számára is nagyon érzékeny ez a téma:

„Nem adok hozzáférést a telefonomhoz. Nemhogy előfordult, hogy (korábban, mások) belenéztek az enyémbe, de azt sem értették, hogy ha csöng, miért ne ők vegyék fel. Én nem néztem bele máséba. Ha megkér erre valaki, feszengek. Rosszul voltam a Teljesen idegenek című pazar filmtől. Nekem sajnos egy súlyosan és többszörösen határsértett múltam (és részben jelenem) van, így ez az önvédelem nem csupán telefonspecifikus.”

Fiatal egykori munkatársamnak is okozott már nehéz pillanatokat a telefontitok megsértése:

„Forrófejű, fiatal szerelmesként egyszer belenéztem valaki telefonjába illegálisan. Meg is találtam, amit nem szerettem volna, de azért persze nagyon kerestem. Megbántam rettenetesen. Annyira mélyre ment az élmény, hogy egy életre megtanultam: a kutakodás mindenkinek csakis rossz lehet.”

Külföldön élő régi ismerősöm is belefutott a határsértésbe:

„Az előző házasságomban tudtuk egymás kódjait, jelszavait. Előfordult, hogy valóban kínos igazságok derültek ki. Ebből okulva a jelenlegi partnerem semmit nem tud.” 

Nálam pár évvel fiatalabb kollégám a különböző generációk eltérő hozzáállását is megvilágította:

„Mi a férjemmel tudjuk egymás kódját. Biztosan tudom, hogy ő nem turkál az enyémben, én egyszer egy rossz pillanatomban turkáltam az övében, de sosem voltam jó ilyen »csalásokban«. Rögtön rájött, szóvá is tette, inkább szomorúan, nem mérgesen. Rettentően szégyelltem magam, soha többé nem ismétlődött meg.

A kamasz gyerekeinknek is van hozzáférésük a mi telónkhoz, néha használják is, ugyanakkor mi szülőként nem tudjuk az ő kódjaikat, soha nem adnák meg nekünk. 

A 16 éves lányomnak lett egy nagy szerelme, a fiú pedig viszonylag hamar beszkennelte a saját telójába a lányom ujját, így adva neki hozzáférést. Szerintem ez nagyon szép és szimbolikus gesztus. 

A Z generációsoknak a telefon szinte a testük része, a telefonhoz való hozzáférés megadása sokkal nagyobb jelentőségű, mint az én X generációmban. 

Ja, és egy kicsivel később a lányom is beszkennelte a fiú ujját.”

Sokféleségünk több nézőpontból, a WMN háza tájáról

„A volt férjem az én laptopomon intézte a nőügyeit, ez akkor tudatosult bennem, amikor bekapcsolva hagyta a laptopot, és elfelejtett kijelentkezni… Mivel azonnal megláttam egy gyanús levélváltást, végignéztem a levelezéseit. Még ekkor is tagadta. Emiatt előfordult sajnos, hogy amikor elkértem a mostani párom telefonját, hogy átküldjek magamnak egy fotót róla, valami köd elöntötte az agyamat, és belenéztem az üzeneteibe, pedig köztünk igazi bizalom van.

Sírva mondtam el neki, nagyon szégyelltem a dolgot. Megértő volt, én pedig tudtam, hogy van még dolgom érzelmileg ezzel a múltbéli helyzettel.”

Az egyik első szerzőnk, akit én szerkesztettem, és mindig imádtam a humorát, ezt a slusszpoént ajándékozta ennek a cikknek a végére:

„Simán használom a telefonját, így aztán időnként rákeresek a Google-ban erre-arra, megnyitok ezt-azt, hogy aztán hamarosan már személyre szabott hirdetéseket kapjon, és ne kelljen sokat gondolkodnia a karácsonyon. Mert ilyen jó vagyok hozzá…”

Ti mit gondoltok erről a kérdésről? Kinek a kezébe adjátok a telefonotokat? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Xavier Lorenzo

Both Gabi