Megcsalják, és az egész világ tudja. Csak ő nem
Mihez kezdjünk akkor, ha egy hozzánk közel álló személyt megcsal a párja, és nekünk ez a tudomásunkra jut? Kötelességünk szólni? Vagy okosabb hallgatni, és kimaradni a dologból? Kurucz Adrienn írása.
–
Ülök egy nagyobb társaságban, mindenki haver, kedvelt ismerős, fogynak a falatkák, a pezsgő, jó a hangulat. Az este egy pontján egy nő mellé sodródom, nem ismerem túl jól, de szimpatikus, szeretek vele beszélgetni. Általában. Most zavarban vagyok. Egy történetet mesél kacagva a barátjáról, aki pár méterre tőlünk cigarettázik a teraszon egy másik férfival. Beszélgetőtársam, miközben ömlik belőle a szó, folyton a tekintetét keresi. Néha el is kapja, akkor összemosolyognak. Odavan érte, ez nyilvánvaló.
Micsoda harmónia, gondolhatnám, ha nem tudtam volna meg nemrégiben egy közös barátunktól, hogy a férfi, amikor üzleti úton van, akkor valójában egy másik országban élő nőhöz utazik.
Hosszabb ideje tart ez a viszony, és afféle nyílt titok, de ahogy lenni szokott általában: csak a megcsalt fél nincs beavatva.
Hát ezért érzem magam kínban, amikor beszélgetünk. Szégyellem magam. Szégyellem, hogy őt becsapják, én meg, akinek semmi köze a dologhoz, tudok róla. Csak egy pici részét ismerem (vélem ismerni) a történetnek, eszem ágában sincs még véleményt sem alkotni a felekről, vagy a kapcsolatukról, nemhogy ítéletet. De kifejezetten zavar a pusmogás, a kommentárok, mert persze vérmérséklettől, habitustól, élettapasztalatoktól függően a társaság minden „jól értesült” tagja levon valamilyen következtetést a „sztoriból”.
„A titkokat ne lesd meg”
A beszélgetés egy pontján eszembe jut egy jóbarátom, aki már huszonéves korunkban is azt mondta meglehetősen keményen, amikor valaki pletykálkodni kezdett a jelenlétében: „a titkokat ne lesd meg”. (József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című verséből idézett.) Nem volt kíváncsi mások magánéletére, kapcsolati viszonylataira, melodrámáira, és ennek hangot is adott. Pontosabban, ma már így látom, a saját lelki békéjét védte makacsul, amellett hogy viszolygott mások kibeszélésétől.
Titkot tudni ugyanis teher. Néha szinte elbírhatatlan. És rengeteg vívódással jár olykor: akkor is, ha megosztjuk valakivel (bár nem lenne szabad), és akkor is, ha megtartjuk magunknak.
Hízelgő, ha valaki ránk bízza a titkát – vagy másvalaki titkát. Azt érezzük, fontosak vagyunk. Bennfentesek. Bíznak bennünk. Számít, mit gondolunk. Hízik a májunk.
De miután meghallgattuk a titkot, lehet, hogy azt gondoljuk: bár másnak gyónt volna. Mert ő talán megkönnyebbült kissé, de nekünk nehéz lett a szívünk. Különösen akkor, ha olyan valakit is érint a titok, akit szeretünk. És aki elől mostantól el kell hallgatnunk valamit, sőt mi több, úgy is kell viselkednünk, mintha nem tudnánk, amit tudunk. Alakoskodni kell. Vigyázni a szánkra. El ne szóljuk magunkat valamiképp!
Ne tőlünk tudja meg?!
Lelkiismeret-furdalás és rengeteg tépelődés forrása lehet a titok. Arról nem is beszélve, hogy ha kiderül, talán soha nem bocsát meg nekünk az, aki elől elhallgattuk az igazságot, mert kötött minket egy ígéret. Vagy egyszerűen csak úgy éreztük, nem szabad megszólalnunk, nem a mi dolgunk, nem tartozik ránk.
Többször is belefutottam életem során olyan helyzetbe, hogy egy ismerősömet megcsalta a partnere, és én erről valami okból, vagy a véletlen folytán értesültem. Egyszer sem buktattam le a félrelépőt, de mindig kényelmetlenül éreztem magam, ha találkoztam a megcsalt féllel. Olyannyira, hogy volt, amikor inkább kerülni kezdtem.
Már csak azért is éreztem vacakul magam efféle titkok tudójaként, mert pontosan emlékeztem, hogy amikor engem vert át valaki, nagyon fájt, hogy volt a környezetemben, aki biztosan tudott róla, de nem szólt. Utólag persze elmondta, hogy nagyon sajnált (csak olaj a tűzre!), de nem avatkozhatott bele a dolgokba.
Valószínűleg más lett volna a reakciója, ha, mondjuk, közeli rokona lennék.
Nem voltam még efféle helyzetben, de most azt gondolom, ha a gyerekemet vagy a testvéremet csapná be valaki, kizárt, hogy hallgatnék.
Egy ismerősöm a vejét kapta rajta egy nővel (az utcán sétáltak kézen fogva), és úgy tett, mintha nem vette volna észre őket. Később viszont írt egy üzenetet a vejének, hogy 24 órája van beszélni a feleségével, különben ő fogja felvilágosítani.
Helyesen járt el vajon?
Ezzel a húzással az a baj, mondja az egyik barátnőm, hogy soha nem tudhatjuk, jót teszünk-e azzal, ha árulkodunk. Mert ha tiszta cél vezérel is minket, előfordulhat, hogy a megcsalt fél nem akar tudni a párja liezonjáról. Inkább homokba dugja a fejét, és várja, hogy elmúljon a lángolás, és menjen tovább az élet. Ha viszont az ügybe bevonódnak mások, az már dupla szégyenérzet, akkor már nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem. Sőt, lépéskényszerbe kerülhetnek a felek, és talán még nincsenek felkészülve erre.
De az is megeshet, hogy nyitott kapcsolatban élnek, csak ezt nem kötik az ismerőseik orrára. És akkor meglehetősen kínos helyzetbe kerül az árulkodó.
Egy fiúbarátom szerint mindenféleképpen roppant hálátlan dolog a megcsalás hírét vinni valakinek. Ebből csak rosszul lehet kijönni, magyarázza.
„Mert az, akit lebuktat az ember, értelemszerűen egy életre megutál. És ha együtt maradnak azzal, akit megcsalt, ami azért elég gyakori, akkor attól kezdve a »besúgó« garantáltan nemkívánatos lesz a háznál. Szóval barátként nagy ennek a rizikója.”
Jó pár embert megkérdeztem a témában, és azt figyeltem meg, hogy miközben majdnem mindenki határozottan kijelentette, hogy szeretné, sőt elvárná, hogy figyelmeztessék őt a barátai arra, hogy a partnere csalárd, ha úgy tettem fel a kérdést, hogy lennél-e a hírvivő, akkor válasz már korántsem volt olyan magabiztos, és általában úgy kezdődött: „attól függ”.
De mitől függ?
Például a nexustól. Hogy a csaló vagy a megcsalt fél a közelebbi barát. Aztán attól is, a titok tudója hogyan gondolkodik a hűségről. Azt gondolja-e, hogy bocsánatos bűn a félrelépés, és mindenkinek jobb a diszkréció, amiről nem tudunk, az nem fáj alapon. Vagy épp ellenkezőleg: úgy vélekedik, hogy jobb véget vetni egy kapcsolatnak, ha kifelé kacsingat egyik, másik vagy mindkét fél. (A két sarkos álláspont közt persze lehetséges a szürkének ebben az esetben is rengeteg árnyalata.)
Aztán az is lényeges, a történet melyik részvevőjével empatizál valaki a legkönnyebben. Volt-e már csúnyán átverve például. Vagy lépett-e ő félre egy kapcsolatból.
Az efféle titkokat mindig magán szűri át az ember: ő hogyan is áll egy ilyen kérdéshez, milyen tapasztalatai voltak ezen a téren. Felébred-e benne egy (pár) emlék, valami régi düh vagy fájdalom. Gondolja-e úgy, hogy bár szólt volna neki valaki annak idején. Vagy épp ellenkezőleg: bár maradt volna csendben mindenki.
Te szólnál a barátodnak/barátnődnek, ha tudomásodra jutna, hogy megcsalják?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Anton Vierietin