„Belenézni a másik mobiljába? Kivel nem fordult még elő?” – Interjú a Ditz-Geszti házaspárral

–

Gy. D./WMN: Az az igazság, hogy meglepett, milyen jó film lett a BÚÉK. Nemrég megnéztem a Teljesen idegenek francia remake-jét, ami szinte egy az egyben másolta le az olasz verziót, és halálra untam magam. Ezek után nem számítottam rá, hogy a magyar változat ennyi új színt tud hozzátenni a sztorihoz.

Geszti Péter: Ez egy teljesen önálló magyar film lett. Kifejezett szándékunk volt például, hogy egy kicsit fiatalítsuk a szereplők korát, és hogy vígjátéki irányba toljuk a film műfaját – ami a forgalmazó kérése is volt, hogy széles közönséghez eljusson. Ennek eredményeként, miközben ibseni dráma bontakozik ki a történetben, vicces és szórakoztató az egész. Ez mind Divinyi Réka és Goda Kriszta érdeme, akik ráadásul úgy tudták az eredeti cselekményt vászonra vinni, mintha mindez, mondjuk, egy Pozsonyi úti lakásban történne. Mintha eleve magyar karakterekre írták volna, ránk jellemző részletekkel, utalásokkal – elég csak a figurák foglalkozására vagy az éjféli Himnuszra gondolni. 

Gy. D./WMN: Szerinted a Pozsonyi út ma nem számít elitistának Magyarországon?

G. P.: Ez a film nem elitista. Igaz, szereplői késsel-villával esznek, de a benne megjelenő problémák mindenkit érintenek.

Ma mindenki a mobiltelefonján tárolja a magánéletét, és ezáltal ez a fura eszköz drámai eseményekhez vezethet.

Ditz Edit: Azért figyeltünk arra is, hogy a lakás, ahol a film játszódik, ne legyen hipermodern, és azok a nézők is bele tudjanak helyezkedni, akik például panelben laknak. Szerintem ebben a filmben tízből nyolc szituáció olyan, amit mindenki átélt már – mi legalábbis biztosan.  

Gy. D./WMN: Neked személyesen melyik jelenet vagy témafelvetés volt húsba vágó?

D. E.: A film egészét nézve az, hogy milyen nehéz kapcsolatban élni valakivel. Ez igaz a mi házasságunkra is Péterrel, de bármely hosszú távú kapcsolatra is. Fenntartani, működtetni, szeretni, túlélni… Néha úgy gondolod, hogy ismered a másikat A-tól Z-ig, aztán egy új szituáció egész más emberként mutatja meg számodra, és az egész világ felborul. Szóval sok ponton éreztem párhuzamot a saját életünkkel. Nekünk is voltak szuperjó pillanataink és drámai időszakaink, amikről nem beszélünk. De kinek ne lennének? Vagy kivel nem fordult még elő, hogy egyszer csak megérzi, hogy valami nem stimmel, és belenéz a másik mobiljába? Nekem a BÚÉK egy nagyon női film, többször úgy éreztem, hogy összeszorul a torkom.

G. P.: Szerintem meg nemcsak női, hanem páros film. A nők fogják elvinni rá a pasijukat, de utána a férfiaknak is lesz min gondolkodni.

Gy. D./WMN: Ti egyébként miért akartatok együtt dolgozni? Nem kockázatos ez?

D. E.: Péter sokáig nem akart. Progresszív pasi, szóval nem azért, mert nem tekintett egyenrangúnak, de úgy gondolta, két külön dolog, hogy ki az üzlettársa és ki a felesége. Én is tudatosan távol tartottam magam az üzlettől – de attól is, hogy interjúkban olyan kérdésekre válaszoljak, hogy Pétert milyen vacsorával várom haza, vagy hogyan segítek neki. Bevallom, nem igazán érdekel ez a „jó feleség” dimenzió. Bár mindketten a kommunikációs iparágban dolgoztunk, én más utakon jártam, fontos volt az önállóságom, de nyilván mindig megbeszéltük egymás dolgait. Azt láttam, hogy jobb stratégiával, hosszú távon sokkal többet lehetne kihozni abból, amit csinál. Aztán tavaly áprilisban magától jött egy helyzet, ami afelé terelt minket, hogy közös kommunikációs céget alapítsunk, a Grundot.

G. P.: Tényleg mindig kikértem Edit véleményét, mert én inkább egy kreatív feladatokra koncentráló, csapatot összetartó, jó hangulatot biztosító típus vagyok, ezért sok üzleti lehetőséget elengedtem. De érdekes, hogy amíg csak kívülről szólt hozzá, sokkal több konfliktusunk volt, mint amióta elkezdtünk együtt dolgozni.

Szerintem azok a sikeres emberek, akik megérzik, amikor egy határvonalhoz érnek, és ezt a maguk javára tudják fordítani. Lehet formálni, hogy az ember életének következő öt–tíz éve hogyan teljen, hogy ne csak történjenek velünk a dolgok, hanem alakítsuk azokat mi magunk.

A mi életünkben eljött az a korszak, amikor a lányaink nagyobbak lettek, Edit vissza akart térni a munkaerőpiacra, de a túlképzettségével, a három diplomájával nem talált neki való kihívást. Az én életemben pedig pont lezárult pár dolog. Egymásra néztünk, és azt mondtam: csináljuk együtt. Ez másfél éve történt.

D. E.: Az is hozzátartozik, hogy bennem egyre csökken az együttműködési készség, már nem tudok, és nem is szeretnék bárkivel együtt dolgozni. Pétert, amellett, hogy nagyon szeretem, profinak és inspirálónak is tartom. Szerintem mi jó páros vagyunk. Együtt csinálunk mindent, együtt dolgozunk közös álmokért, ahogy a gyerekeinkért is. A szüleim számára persze értelmezhetetlen életet élünk, a hagyományos felfogás szerint egy káoszban. Későn érünk haza, és állandóan dolgozunk.  

G. P.: De mi sosem éltünk hagyományos modellben. 

D. E.: Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozunk a gyerekekkel, csak más dolgok is fontosak. 

G. P.: Nem hiszek az olyan közhelyekben, amelyek mindenkire egyformán vonatkoznak. Mi korábban sokkal kevesebbet láttuk egymást, most legalább mindennap találkozunk. Egy szobában ülünk.

Gy. D./WMN: Hát ez az!

D. E.: Nyilván sokan kérdezik, hogy nem őrülünk-e meg egymástól. De nem. 

Gy. D./WMN: És amikor meg már igen, akkor majd meghozzátok azt a döntést, hogy a következő öt–tíz évetek érdekében megint külön utakon kell járni a munkában?

G. P.: Pontosan!

Sokan ott rontják el, hogy végletekben gondolkoznak. Hogy egy munkahelyen kellene dolgozni egy életen át, egy emberrel kellene leélni egy életet.

D. E.: Miért, te hogy gondoltad ezt az utóbbit?

G. P.: Te a második feleségem vagy, és nem tervezek újat. 

D. E.: Csak mert sokat emlegeted, hogy apádnak három házassága volt.

G. P.: De ebben nem tervezem lemásolni az édesapámat. Viszont szerintem a szabálytalanság sokkal érdekesebbé teszi az életet. 

Gy. D./WMN: Az a pletyka járja, hogy ezt a filmet eredetileg Andy Vajna akarta megcsinálni, mint ahogy más projekteket is, amiknek aztán nem ő lett a hivatalos producere. Mi igaz ebből?

G. P.: Többekben volt egy erős szándék, mi pedig úgy szálltunk bele a projektbe, hogy Goda Krisztáék már dolgoztak a filmen. Korábban egy másik filmgyártó céget kerestek meg ezzel a lehetőséggel, de ők nem vállalták – így kerültünk képbe. Leültünk a producertársunkkal megbeszélni, hogy belevágjunk-e, és miután ő már korábban is beleszeretett az olasz filmbe, eldöntöttük, hogy együtt megpróbáljuk meggyőzni Krisztáékat, hogy bízzanak bennünk.  

Gy. D./WMN: De kimondhatjuk, hogy Andy Vajna akarta ezt a filmet?

G. P.: Ha Andy Vajna és a döntőbizottság nem szavazta volna meg, akkor ez a film nem lenne. Én még A miniszter félrelép kapcsán ismerkedtem meg vele, amikor felkért valakinek a tanácsára, hogy írjak bele a forgatókönyvbe. Azóta a mai napig közeli viszonyban vagyunk, sok fontos dolgot tanultam tőle a „show-biz”, a film és a filmmarketing területén. A Filmalapnál azért vállaltam el a marketing-tanácsadói feladatot, mert úgy láttam, hogy transzparensen és professzionálisan zajlanak a dolgok. És ahhoz tud az ember csatlakozni, amiben hisz. Nem foglalkozom azzal, milyen bonyolultabb összefüggései vannak egyéb vállalkozásainak, a filmes tevékenységére koncentrálok, itt pedig komoly sikerek születnek.

Ahhoz tartom magam, hogy az embert a teljesítménye határozza meg, nem pedig a közbeszéd. Tudod, az 5. @rc plakátkiállítás mottója az volt, hogy „Fikázni könnyű, alkotni nehéz.”

Az inspirációs tréningjeimet is mindig ezzel kezdem. 

Gy. D./WMN: És mióta nem vagy a Filmalap marketing-tanácsadója?

G. P.: Amint ebbe a filmbe belekezdtünk, abbahagytam. Nem tartottam összeegyeztethetőnek. 

Gy. D./WMN: Magyarországon a produceri szakma még mindig nagyon tág fogalom: valaki úgy értelmezi, hogy csak pénzt szerez a filmre, más teljes értékű alkotótársnak érzi magát, megint más előre kitalálja, milyen filmet kellene csinálni, és ahhoz keres végrehajtó embereket. Ti melyik kategóriába estek?

G. P.: Több közös projektünk is volt korábban, amelyekben már valójában produceri munkát végeztünk. Ilyen volt a Nemzeti Vágta vagy a Rapülők Aréna-koncertjei, ezekben projektmenedzserként kellett működni. Létrehozol egy eseményt, aminek meg kell teremteni a financiális-, a logisztikai-, a marketing-, és művészeti-tartalmi részét. Tehát ilyen értelemben volt már gyakorlatunk. Mivel pedig a Filmalapnál marketing-tanácsadóként rengetegszer találkoztam azzal, hogy a produkciók milyen elképzelésekkel vágnak bele a moziforgalmazásba, eljött egy pont, amikor azt mondtam: mi lenne, ha most már én magam csinálnám az egészet? Ugyanúgy, ahogy tíz év dalszövegírás után (az Első Emeletnek írtam) egyszer csak felpattantam a Rapülőkkel a színpadra. Annyi a különbség, hogy itt volt már némi előéletem: gyerekszínészként játszottam filmekben, és 1999-ben a Kalózok című film társforgatókönyv-írója és kreatív producere voltam Dés Lászlóval együtt.

Engem minden érdekel, ami a hatáskeltés kategóriájába tartozik. Amíg készül egy film, addig alkotómunka, de amikor bekerül a mozikba, onnantól egy termék, ami a legnagyobb amerikai block busterekkel versenyez. Ezt a kettősséget kevesen tudják egyszerre figyelembe venni, pedig a két állapot nem éles ellentétben áll egymással, hanem egy halmazba tartozik a mi felfogásunkban. Az ambíciónk tehát megvolt, de kellett mellénk egy szakember – Zákonyi S. Tamás, akinek már volt komoly filmgyártói tapasztalata –, és elhatároztuk, hogy együtt próbálkozunk érvényesíteni ezt a szemléletet. Válaszoltam a kérdésedre?

Gy. D./WMN: Nem egészen, mert az nem derült ki, milyen típusú producerek vagytok. Azt értem, hogy a marketinghez jobban értesz, de a többihez…

G. P.: Az írói-, zenei-, rendezői részhez is hozzászólok. Részt vettem musicalek összerakásában, elég csak a legutóbbira, A Pál utcai fiúkra gondolni – ennek esetében a szövegkönyv megírásában is volt feladatom, és konkrét – zenét, koreográfiát meghatározó – alapötleteket is hoztam a közös munkába. Eleve én találtam ki, hogy ez a zenés játék létrejöjjön, sokat dolgoztam, hogy a jogot meg tudjuk szerezni, és mindez a dalszövegíráson túli produceri feladatot jelentett. Írtam vagy 5–600 reklám-forgatókönyvet, gyártottam is spotokat, stb…

Van annyi érzékenységem, affinitásom és tapasztalatom, hogy be tudok szállni többféle alkotómunkába, de nem akarok önállóan forgatókönyvíró vagy rendező lenni. Arra összpontosítok, hogy szintetizálni tudjam az alkotói és a praktikus szempontokat. 

D. E.: Húsz éve foglalkozom kommunikációval, és úgy találkoztam Péterrel is, hogy én az ügyfél oldalon ültem, ő pedig az ügynökségin. Szerintem a kommunikációs munka nagyban hasonlít a produceri feladatokhoz, azzal a különbséggel, hogy ennek az is a része, hogy be kell hozni a piacról is pénzt, erős együttműködéseket kell kötni a film érdekében médiumokkal, támogatókkal. Bár Magyarországon többnyire az állam finanszírozza a filmek gyártását és a marketingjét is, mi megkerestünk egy nagy céget, ami nagy örömünkre komoly összeggel beszállt a BÚÉK kommunikációjába.

G. P.: Ez a pénz szinte kizárólag a kampányra ment. 

D. E.: Így háromszor erősebb kampányt tudtunk a filmnek szervezni, mint azzal a támogatással, amit a Filmalap tudott biztosítani hozzá. Mert hiába jó a film, ha nincs mögötte egy marketinggépezet. Minden a hatásról szól. 

Gy. D./WMN: Ezt Pétertől vetted át? Otthon is mondogatja?

G. P.: Mert ebben hiszek. 

D. E.: Nem, nem oktat erre otthon. A közös reklámügynökségünkben mindennap ezen dolgozunk az ügyfeleinkért, illetve a saját projektjeinken is.

Gy. D./WMN: A BÚÉK olyan film, ami populáris, de minőségi; felnőtt közönséghez szól, és nem úgy néz ki, mint ahogy az emberek fejében a „magyar film” képe él. Mindjárt a főcímben a város felett fényképezett felvételek egy hollywoodi filmre hajaznak, alattuk pedig egy világsláger szól.

G. P.: Ezt a kezdést és magát a dalt én ajánlottam Goda Krisztának. George Ezra Budapest című számáról van szó, amit szénné játszanak a rádiók. Mert számomra a produceri munka azt is jelenti, hogy olyan állapotba segítsek hozni egy filmet, hogy szeressék az emberek. Szeressék – az értékeivel együtt. 

D. E.:

 Ezen felül az is fontos, hogy amit létrehozunk, az megfeleljen egy nemzetközi standardnek. Ezt a standardet szeretnénk megcélozni a munkánkban, az életvitelünkben, a gyereknevelésben és a filmkészítésben is. 

G. P.: A mi vígjátékunk olyan értékeket és mélységeket is tartalmaz, amelyeket Magyarországon a művészfilmekkel szoktak azonosítani, és éppen az volt az egyik feladat, hogy mindezt úgy tálaljuk, hogy a plázákba betérő mozinézők is kíváncsiak legyenek rá. 

Gy. D./WMN: Nagyon más a magyar változat végkicsengése, mint az olaszé. Az eredetinek az volt az üzenete, hogy jobb, ha nem látunk bele a másik „fekete dobozába”, mert addig van béke. Itt viszont azt mondjátok: ami megtörtént, az megtörtént, és van, akinek ez új esélyt hoz, másnak meg nem. 

G. P.: Elárulom, hogy ha több pénzünk lett volna, többfajta befejezést is készítettünk volna a filmhez, és tesztközönség szavazhatott volna róluk. De még akkor sem csak azt engedtük volna moziba, amire a legtöbben szavaznak, hanem azt is, ami művészi szempontból az alkotók szerint a legjobb. Ezt az izgalmas játékot megpróbáljuk majd egy másik filmnél végig vinni. Mi most úgy döntöttünk: nem feltételes módban fogalmazunk, hanem azt sugalljuk, hogy az igazi szerelemnek lehetnek túlélési esélyei, az üres, felszínes kapcsolatoknak azonban annyi. 

Gy. D./WMN: Ti egyébként még hisztek a moziban? Fognak az emberek még moziba járni?

D. E.: A nagyszabású, látványos fantasykre vagy akciófilmekre biztosan a mozi marad a legjobb közeg.

G. P.: Valószínűleg az a film marad meg moziban, ami üggyé tud lenni. Ezer oka lehet, amiért üggyé válik, de ez kell hozzá. A technikai fejlődés által olyan korszakba érkeztünk, amikor bármilyen eszközön korlátlan a hozzáférésünk a tartalmakhoz, és ennek még nem látni a végét, de telefonon filmet nézni még mindig nem ugyanaz az élmény, mint vásznon. Fizikailag sem. A fiatal generációk között pedig megfordulhat az elmagányosodás trendje, és könnyen lehet, hogy a közösségi együttlét, amit a közös mozizás adhat, felértékelődik, akárcsak a koncerteken. El tudom képzelni, hogy más okból lesz fontos a mozi, mint eddig volt. 

Gyárfás Dorka

További képek: Kaszás Tamás