Ahol közös boltban dolgozik a hentes és a pedikűrös – 10 dolog, ami csak Vietnámban történhet meg az emberrel

–

#1. Nem tudsz úgy bemenni valahova, hogy ne legyen ott egy szentély

Noha egy 2019-es felmérés szerint a vietnámiak mindössze 14 százaléka vallásos, és nekik is csupán 5 százalékuk buddhista, a szentélyek megépítése és gondozása a kultúra szerves része maradt. Olyannyira, hogy se étterembe, se hotelbe, se cipőboltba nem tudsz úgy bemenni, hogy ne állna valamelyik sarokban egy miniszentély, ahol a helyiek a szívüknek kedves dolgokkal ajándékozzák meg a felsőbb hatalmakat és elhunyt felmenőiket.

Az ajándékok természete meglehetősen szokatlan: az oltárra ugyanúgy kerül dobozos kóla és sör, mint friss gyümölcs, sőt van, aki előbbiből egyenesen egy kartonnal visz, hogy kifejezze tiszteletét.

A Perfume River Squad gerillaakcióban elhunyt tinédzser lányoknak (róluk lesz még szó) például rúzsokat és papír-okostelefont is vittek – hiszen a halálukkor mindössze 18-20 évesek voltak.

A lakásokban elhelyezett oltárokkal nemcsak az istenek, hanem az idősebb felmenők előtt is tisztelegnek. A vietnámi kultúrában ugyanis nagy tiszteletnek örvendenek a lễ phép, azaz tapasztalt, bölcs, tiszteletteljes családtagok, akiket a haláluk után is szívesen tart közel magához a ház népe, és akikkel együtt esznek a fontos eseményeken. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy a szentélyben füstölőt gyújtanak, és mikor az leégett, tehát az elhunyt idős befejezte az étkezést, az élő családtagok legidősebbje is megkezdheti a vacsorát.

#2. Le kell venned a cipőd, ha belépsz a boltba…

…ugyanis lehet, hogy valakinek az otthonába sétáltál be. Aki lehet, hogy épp alszik. Mármint a bolt közepén, a földön. És nem azért, mert rosszul van, hanem mert meleg van, és fáradt, de mivel munkaidő van, nem megy be a bolt hátuljából nyíló hálószobába. Egy nap elég volt Hanoiban ahhoz, hogy szembesüljünk vele: sokak, főként az alsóbb társadalmi osztály tagjainak az életében nem válik külön a munka és magánélet tere. Rengeteg helyi árus boltja egyben a lakása is, és volt rá példa, hogy mikor a drogéria ajtaján kopogtattam, fürdőköpenyben és fogkefével a szájában nyitott ajtót az eladó, hogy kiszolgáljon. Ha pedig nem volt a termék, amit kerestem, adott a sajátjából – legyen szó vécépapírról, samponról vagy szúnyogirtóról.

A szociális élet tere szintén nincs túl messze a már jól ismert négyzetméterektől:

Hanoi utcáit apró műanyag székek lepik el, amiken a helyiek (akár az úttest közepén) közösen lakmározzák a pho levest, vitatják meg az élet nagy dolgait.

És noha a puritán, megkérdőjelezhető higiéniájú életkörülmények kapcsán elszorul az ember szíve, a helyiek egymás iránti bizalma, a közösség fontossága mégis romantikussá varázsolja az összképet: ez biztosan egy olyan dolog, amit nyugati, individualista társadalom tagjaként szívesen magammal hoznék az országomba.

#3. Miközben bevásárolsz, a bolt másik sarkában valaki pedikűröztet

És hogy az előző pontban megkezdett témát folytassam: az, hogy a munka, a magánélet és a közösségi lét egy helyen van, azzal is jár, hogy a helyiek… nos, eggyel jobbak a helykihasználásban, mint az árukapcsolásban – legalábbis egy finnyás európai szemével. Attól még, hogy a bolt egyik felében ebéd készül, a másik sarokban nyugodtan lehet sarokreszelést hirdetni, ahogy a fodrász és a hentes, valamint a masszőr és a zöldséges is remekül kiegészíti egymást 8 négyzetméteren.

És ezzel a szemléletmóddal egy utca, vagy akár csak 4-5 ház bőven elég arra, hogy ellássa egy lokálpatrióta mindennapi szükségleteit: ha soha nem hagynák el a térségük határait, valószínűleg akkor is megkapnák az összes szolgáltatást, amire igényük van.

#4. 4000 forintért eszel egy Michelin-csillagos étteremben – viszont azt ötszázezressel fizeted ki

Vietnámban brutális mértékű az infláció, ami két dolgot is okozott: egyrészt, a helyiek óriási címleteket használnak (van például száz-, kétszáz- és ötszázezresük is), a taxi és az élelmiszer pedig megdöbbentően olcsó a nyugati pénztárcához mérve. Nincs mit szépíteni: magyarként privilegizált helyzetű elitnek számítottunk, és belegondolni sem tudtunk, mit érezhet egy svájci vagy amerikai turista. Csak viszonyításképp:

egy 20 perces taxiút, amit motoron tettünk meg, 25 ezer vietnámi dongba, azaz 360 forintba került, egy átlagos éttermi ebéd 120 vietnámi dong, azaz 1740 forint körül mozog.

Izgalmas együtt állás ugyanakkor, hogy van Hanoiban egy Michelin-csillagos étterem, a Tam Vi, ami a legjobb északi- és közép-vietnámi fogásokat kínálja, ugyanakkor árazásával sokkal inkább igazodik a helyi árszabáshoz. Egy átlagos ebéd 250-300 ezer dongba kerül, tehát 5000 forint alatt bőven megebédelhetsz ott. És noha sok visszajelzés szerint a Tam Vi elmarad az átlagos Michelin-színvonaltól, mi nagyon jó élménnyel távoztunk onnan.

#5. Betévedsz egy utcába, ahol kizárólag papírzacskókat árulnak

…vagy lampiont. Esetleg gombot és cipzárt. Vagy plüsskutyát. A Hanoi óvárosában található Hang Ma Street története a francia gyarmatosítás idejére nyúlik vissza: anno rengeteg család telepedett itt le azzal a céllal, hogy papírdekorációkat árusító boltot nyisson, ez ugyanis meglehetősen jó biznisznek tűnt egy olyan országban, ahol folyton van mit ünnepelni.

A hagyomány mára mit sem változott: a kis utcákon való végighaladás egyszerre izgalmas és elképesztően fárasztó élmény, ugyanis amellett, hogy folyton figyelned kell, hogy ne üssön el egy robogó, a szélrózsa minden irányából el akarnak adni neked valamit, közben pedig annyi csetresz tölti ki a látótered, hogy ember legyen a talpán, aki nem szédül bele. A „Decoration street”-ként emlegetett városrész csak akkor kihagyhatatlan, ha amúgy nem vagy szenzoros, tömegiszonyos, ADHD-s, vagy mind együtt. (És a helyiek szerint mindez semmi ahhoz képest, ami karácsonykor van!)

#6. Majdnem elüt egy motor, amin egy komplett zenekar utazik

Nem tudom, hány dologban világrekorder Vietnám, de a kaotikus közlekedésben mindenképp: ahogy Fiala Borcsa fogalmazott korábban, a túloldalra nem átmenni, hanem oda születni kell, és erre annyira büszkék a helyiek, hogy a szuvenír pólókra is előszeretettel felnyomtatják a piros lámpán áthaladó járműveiket. A forgalmi sáv, a jelzőlámpa, az index itt csak gesztusértékkel bír – a dudálás önmagában a teljes közlekedési szabályzatot helyettesíti, és kifejezi a legfontosabbat: a haladási szándékot.

Ami pedig a motorokat illeti… nos, azokon pontosan annyi ember fér el, amennyi akar.

A négyfős család + kiskutya felállás teljesen hétköznapi látvány, de láttunk háromfős zenekart is motorozni egy kisebb dobfelszereléssel, valamint gitárral. Ninh Binhben a szállásadó „házinénink” is motorral jött értünk, és azon furikázott el bennünket a szállásig. Az már csak hab a tortán, hogy amikor mi is motort béreltünk, senki sem kérte el a jogosítványunkat. De mindezt véletlen mulasztásnak tulajdonítjuk.

#7. Be kell húznod a lábad a tojásos kávéd (!) megivása közben, mert jön a vonat

Hanoi egyik legizgalmasabb és legismertebb látványossága a Train Street, ahol a vonat voltaképp az ott élő családok hátsó kertjén keresztül halad át idestova 200 éve, úgy egy-másfél méterre a házaktól. És noha (teljesen érthető) biztonsági okokból lezárták ezt a turisták elől, a helyiek találtak kiskaput arra, hogy a környékre vonzzák a szemlélődni vágyókat.

Egyrészt, a sínek egy bizonyos pontján, az 5 Tran Phu Streetnél legális a bejárás, másrészt, az utca lakói beinvitálhatják a turistákat, akik, ha isznak a kávézójukban egy hűsítőt, cserébe megleshetik a reggeli és esti időszakban óránként közlekedő szerelvényt. És noha a cél az volt, hogy a turisták kiszorításával biztonságosabbá tegyék a síneket, ez a próbálkozás megdőlt. A lampionokkal és lámpásokkal díszített Train Street továbbra is igazi szelfispot, ahol a(z amúgy meglehetősen lassú) vonat elhaladtakor mindenki behúzza a lábát, viszont előrántja a telefonját.

#8. A bábelőadást nem színpadon, hanem medencében nézed

Ami nekünk a Nemzeti, az Hanoinak a Thang Long. Csak épp nem színház, hanem bábszínház, és abból is vízi, amit eleinte kétkedve kerülgettünk, de miután realizáltuk, hogy minden egyes nap telt házzal zajlik kábé 5 előadás, erősebbé vált bennünk a FOMO, mint a szkepticizmus. És milyen hálásak vagyunk ezért utólag! A vízi bábszínház ugyanis jóval többnek bizonyult szimpla szórakoztató szabadidős programnál. Tanmese volt egy nagyjából 1000 éves hagyományról, koncert sosem látott hangszerekből, hangulatfestés egy misztikus kultúráról, és vietnáminyelv-lecke, ahol ha a szavak nem is, az érzelmek bárki számára érthetők. Mint később megtudtuk,

ez a népművészeti forma egyébként a rizsföldeken zajlott eredetileg, betakarítás után, de a helyiek annyira megkedvelték, hogy az évszázadok során a legtehetségesebb produkciók magát a királyt is szórakoztathatták.

Ez nem is csoda: a tradicionális hangszereken előadott élőzene, a vízből előbukó, akár tüzet is okádó bábok, az izgalmas fény- és látványvilág a mai kor embere számára is lenyűgöző élmény.

#9. A történelmi múzeumban legalább annyi női portrét látsz, mint férfit

A vietnámi nőket kemény fából faragták. Amellett ugyanis, hogy sokuk egyaránt felel a család ellátásáért és a kemény fizikai munkáért – erről olvassátok el Fiala Borcsa cikkét, nagyon izgalmas! –, akkor sem szeppennek meg, ha fakanál helyett fegyvert kell ragadniuk. Sőt! Teljes mellszélességgel kiállnak az őket és nemzetüket érő igazságtalanságok ellen, és akár önkéntesen, már kamaszkorukban is harcba vonulnak, ha a hazájuk megóvása a tét.

A franciák felett aratott Dien Bien Phu-i győzelemben nők százezrei vettek részt, a vietkongegységben és a Nemzeti Felszabadító Frontban pedig több mint másfél millió nő harcolt – 70 százalékuk önkéntes és 20 év alatti. És noha őket eredetileg ápolónak, valamint adminisztrációs feladatra szánták, nagy részük a piszkos munkát is örömmel vállalta: a lányok közül került ki számos orvos, lövész, járőr, kém, toborzó, tudósító és akár hadvezér is. Ha mindez nem lenne elég, a harcos amazonok már Ho Si Minh kormánya alatt nőjogi szervezeteket alapítottak, és számtalan reformot átvittek a nemek közti egyenlőtlenség, a családon belüli erőszak, a kényszerházasság, valamint a gyerekházasság visszaszorítása érdekében.

A névsorukból akár egy külön cikk is születhetne, de csak hogy megemlítsem néhány személyes kedvencemet: Nguyen Thi Due az első női orvos, magát férfinak álcázva tette le a közszolgálati vizsgát, a Perfume River Squad észak-vietnámi egyletben 11 tinédzser lány harcolt a Tet Offenzívában, Đinh Thị Vân pedig egy földalatti kémhálózatot hozott létre a háború alatt, amely áthaladt a nagyobb városokon észak felől Saigonig. Tovább is van, mondjam még?

#10. Megtudod: lábbal evezni gyorsabb, mint kézzel

Vietnámon belül kihagyhatatlan Ninh Binh, Ninh Binhen belül pedig kihagyhatatlan a csónakázás – ezt mindenki igazolhatja, aki valaha bebarangolta a Vörös-folyó deltájában elterülő kis várost. Így hát ideérkezésünk első napján mi is rögtön beszálltunk egy csónakba, és ha nem nézünk hátra (valamint nem hallunk a hagyományról korábban), talán ki sem derült volna soha, hogy a festői tájnál már csak egy dolog lenyűgözőbb: a csónakos evezési technikája.

Miközben a hegyekkel, pálmákkal, darvakkal szegélyezett kis csatornán lebegtünk, a hátunk mögött ülő „kapitány” egy komplett kardióedzésen vett részt: hátradőlve, lábait az evezőnek vetve hajtotta a csónakot, két és fél órán keresztül.

Mint megtudtuk, ennek tradicionális és praktikus okai is vannak: egyrészt, a helyiek szeretnék továbbvinni halászőseik hagyományát, másrészt, ezzel a módszerrel stabilabban és nagyobb erővel lehet haladni az egyébként sokszor zavaros, erősen áramló vízben. És noha ma már Vietnámba is elértek a csónakmotorok, sokan ennek ellenére is inkább a lábevezést választják – sőt, bizonyos fesztiválokon és ceremóniákon egymás számára is bemutatót tartanak ebből a tudományból. 

Egy szó, mint száz: az itteni evezők szívósak – és persze köztük is rengeteg a nő –, és arról még nem is beszéltünk, hogy napi minimum háromszor három órás csónakutat nyomnak le a tűző napon, akár 40 vagy még több fokban is.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Takács Dalma