„A férfi építi a házat, a nő teremt belőle otthont” – a nők helyzete Vietnámban

–

Én helyett mi

Mivel lelkes társasági embernek tartom magam, és szívügyem a jól működő közösségek létrehozása és ápolása, nagy örömmel merültem el egy olyan világban, amelyben úgy tűnik, a közösséget, a családot mindennél többre tartják. Hữu Ngọc vietnámi író, a Viet Nam – Tradition and Change című könyv szerzője The Vietnamese “I” and “We” című esszéjében magyarázza el, hogy nemzetében az összetartás valóban mennyire fontos és mélyen gyökerező, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a vietnámi nyelvben nincs egyetlen szó az „én” személyes névmásra, azt mindig az elbeszélő én másokkal való kapcsolata határozza meg. A különösen erős közösségi kötelék egyik oka – írja – az, hogy az egyén önmagában védtelen, csak csoportban tudott a természeti erők okozta viszontagságok, az ellenséges hatalmak ellen hatékonyan fellépni.

A család pedig mindennél előbbre való, és maltere a nő, erre a szerepre pedig már egészen kis kortól elkezdik felkészíteni a lányokat.

Hazamenni, az otthontól távol

„A férfi építi meg a házat, a nő teremt belőle otthont” – olvasom a hanoi Vietnámi nők múzeum falán Hanoiban. A lányoknak kicsi koruktól kezdve be kell segíteniük a háztartásba, vigyáznak a kisebb testvéreikre, és megtanulnak főzni az anyukájuktól. Hagyományosan az a felállás, hogy a nő a háztartást vezeti, ő tanul a gyerekekkel, a férfinak pedig kötelessége eltartani a családot.

Esküvő után a nők a férj családjához költöznek, onnantól fogva az apósról, anyósról való gondoskodás is a feladataik közé tartozik. Ninh Bình-beli túravezetőnk mesélte, hogy a férjével az egyetemen ismerkedett meg, és amikor összeházasodtak, hozzá költözött, 200 kilométerre a saját szülőfalujától. A távolság nem tűnik nagynak, de mégis: itt már teljesen más dialektust beszélnek, így amikor elvitte a két fiát, hogy meglátogassák az édesanyját, a fiai egész egyszerűen nem értették a nagyszülőket. Megkérdezte, nekem is vannak-e gyerekeim, és amikor elárultam, hogy egy fiú és egy lány, felsóhajtott: milyen szerencsés vagyok, hogy lányom is van, így legalább van odahaza segítségem a háztartásban. Neki mindent egyedül kell csinálnia, mert „a fiúk errefelé nagyon lusták”. (Nem merem kiábrándítani, és fellebbenteni a fátylat a magam valóságáról.)

Szerelmi vs. elrendezett házasság

Hagyományosan (és főleg vidéken) a lányok 15-16 éves korban házasodnak. Az esküvőig az apjuknak tartoznak engedelmességgel, a házasságuk alatt a férjüknek, ha netán megözvegyülnének, akkor pedig a fiuknak (amikor ezt leírom, megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy a fiam sohasem olvassa el a cikkeimet. Igazán nem szeretném, ha esetleg mindenféle ötletei támadnának!). Régebben gyakoriak voltak az elrendezett házasságok is. Gondolj csak bele, ez itt mit jelent: a 15 éves lánynak megmondták, kihez kell hozzámennie, majd költözhetett is el a szüleitől egy idegen házba, ahol onnantól kezdve a szülésen, a gyerekek gondozásán és a háztartás vezetésén kívül még a férj szüleit is neki kellett szükség esetén ápolnia.

Jó pár fiatal lány érezte ezt a felállást zsákutcának, és az öngyilkosságba menekültek.

Ma már szerencsére inkább a szerelmi házasságok a jellemzők, meséli sapai vezetőnk, a 24 éves, kétgyerekes Mu. 

Szeretet

Igazán érdekes, amit Hữu Ngọc vietnámi író jegyez fel a párokat összekovácsoló erőről. Azt mondja, hogy a „nghīa” szó bár a szeretetet jelenti, de egyúttal megtalálható benne a vietnámi etikai felfogás is: a nghīa morális kötelességet, igazságot, hálaadást is jelent, az elméhez és a szívhez egyaránt kapcsolódik. Egy közmondás szerint a nghīa megszülethet egyetlen kompúttól a folyón keresztül, azaz ennyi idő elég ahhoz, hogy az utasok között kapcsolat alakuljon ki. És a nghīa az, ami összetartja a házaspárokat akkor is, amikor már a kezdeti lángolás szeretetté szelídült, és ez tartotta őket a hűség útján akkor is, amikor a háború vagy munka miatt sokáig külön kellett élniük.

Esküvő

Az esküvő (amelynek időpontját sok helyen a jövendőmondó határozza meg) rendszerint a vőlegény otthonában zajlik, a szertartás után itt fog élni a pár. Az esküvőt számos ceremónia kíséri, a vőlegény szüleinek például nászajándékot illik adnia a menyasszony családjának: ezüst holmikat, húst, alkoholt, rizst, ruhákat. 

Hữu Ngọc írja, hogy egy vietnámi esküvő nemcsak a szülőket tudja anyagi romlásba dönteni, amikor vendégül kell látniuk a fél falut, de a meghívott vendégeket is, akiknek nászajándékba (akárcsak nálunk) pénzt illik adniuk – igen ám, de itt a havi fizetésük negyedének, harmadának megfelelő összeget.

Nem csoda, hogy sokan panaszkodtak egy felmérésben, hogy ha egy hónapban több esküvőre is hivatalosak, az maga a financiális krach!

Érdekesség még, hogy a nászt Vietnám északi részén hagyományosan nem gyűrűvel, hanem hatalmas (és igen nehéz) karika fülbevalóval szentesítik. Az idősebb asszonyoknak ettől jócskán ki is van tágulva a fülükben a lyuk. A fiatalabbak már másképp gondolkodnak, ők egy jóval visszafogottabb ékszert aggatnak a fülükbe, a nászi darabot pedig elteszik a fiókba. 

Államilag korlátozott gyermekáldás

Míg nálunk a kormány arra próbálja rávenni a fiatalokat, hogy vállaljanak minél több gyereket, a vietnámi kormány rendeletileg igyekszik szabályozni a túlnépesedést. Régebben, főleg vidéken, a bőséges gyermekáldás volt jellemző, hiszen kellett a sok dolgos kéz a rizsföldre, ezért abszolút nem voltak ritkák az akár tucatnyi utódot nevelő családok. Ma már azonban legfeljebb két gyerek engedélyezett, ha azon felül vállal a pár még gyereket, akkor 60 dollárt (21 ezer forintot) kell fizetnie egy ízben, gyerekenként. Ez nem tűnik soknak, de csak innen nézve: az átlag fizetés 2023-ban 7,9 millió dong, ami kerekítve 120 ezer forint. Ebbe azonban azt is bele kell kalkulálni, hogy aki vidéken él és nem beszél angolul, annak nem mindig van más választása, mint a saját földjén dolgozni, az ő esetükben pláne igaz, hogy minden fillér az élére van állítva. Még azoknak is szorosra kell húzniuk a nadrágszíjat, akik turizmussal foglalkoznak, a sapai panzióban, ahol megszálltunk, csak a turisták által használt részeken és a konyhában volt villany, a család ezen kívül este fejlámpával világított magának.

Mu, a már említett vezetőnk pedig azért nem tudott iskolába járni, mert a szülei nem tudták fizetni a háromhavonta kb. 15 ezer forintba kerülő tandíjat.

Elsőszülött

A világon átlagosan egy kicsivel több fiú születik, mint lány, azaz 105 fiúra 100 lány jut. Ám mivel Vietnám jelentősebb részében a fiúknak nagyobb értékük van, illetve a lányok esküvő után elkerülnek a szülői háztól, sokszor akár messzire is, ezért sokan igyekeznek mindent megtenni azért, hogy az első gyerekük fiú legyen. A fiúgyerek nélkül maradt idős szülőkről ugyanis nincs ki gondoskodjon, ezért előfordul, hogy kénytelenek megvásárolni a falubeli szomszéd fiának segítségét. Így Vietnámban nagyobb a fiúk születésének aránya a világ nagy részéhez képest (csak Kínában és Indiában hasonló az egyenlőtlenség mértéke): 112 fiúra jut 100 lány. A párok, hogy bebiztosítsák az elsőszülött fiút, gyakran élnek az abortusz módszerével, ha nemkívánatos nemű gyerekkel esnek teherbe.

Hosszú távon azonban ez hatalmas problémákhoz vezet: egy előrejelzés szerint 2034-re másfél millióval több 15–49 éves férfi lesz, mint nő (akiknek így soha esélye nem lesz párt találni, vagy akár szexuális életet élni ellenkező nemű partnerrel, Hữu Ngọc állítása szerint sok lány igyekszik a házasságig megőrizni a szüzességét, részben hogy az értékét növelje, részben mert fél, ha nem jól sül el a szerelem, a következményekkel és a szégyennel egyedül marad).

2059-re pedig akár két és fél millió egyedülállóságra kárhoztatott vietnámi férfi is lehet.

Születés…

Sapában a környékbeli faluból származó fiatal anyuka mesélte, hogy náluk a gyerekeket otthon szülik meg, ilyenkor az anyós segít a fiatal édesanyáknak, és csak akkor mennek kórházba, ha esetleg valami komplikáció lép fel – a kórházi ellátásért ugyanis fizetni kell, úgyhogy amennyire lehet, ezt próbálják elkerülni. A betegségekre, egészségi bajokra is inkább a hagyományos módszereket, gyógyfőzeteket alkalmazzák. A szülés után az anyukák egy hónapig pihenhetnek, utána felkötik magukra a csecsemőjüket, és mennek vissza dolgozni. Ő is így tett, a kisbabájával a hátán vezette a turistákat a városból a teraszos rizsföldeken keresztül a hegyi faluba. 

A mi túránk során mellénk szegődött a vezetőnkön kívül még két fiatal nő, részben segíteni, részben az angoljukat csiszolni, no meg abban a reményben, hogy a 13 kilométeres túra végén veszünk majd a kézműves portékáikból. Elképedve csodáltam őket: miközben én csetlettem-botlottam a túracipőmben, ők mellettem egy pár vacak műanyag papucsban, zergeként szökkentek a köveken – a csecsemőjükkel a hátukon.

…és halál

Ninh Bìnhben, a rizsföldek között biciklizve megálltunk egy temető mellett. A háttérben csinos sírhelyeket lehetett látni, az előtérben azonban fakerítéssel körbevett földhalmokat. Az itteni vezetőnk, egy agilis, ambiciózus fiatalember magyarázta el a helyi temetkezési szokásokat: amikor valaki meghal, fakoporsóban eltemetik a földbe, itt marad három évig, amíg a hitük szerint a lelke felnőtté nem érik, akkor ugyanis már dukál neki a saját ház. Az átköltöztetési procedúra során először is felkeresik a jövendőmondót, aki megállapítja, melyik nap lenne a legalkalmasabb az újratemetésre.

Akkor fogják, és éjfél után (mivel a nappal az életé, az éjszaka a halálé) kiássák a koporsót, a csontokat lemossák illatos vízben, majd elhelyezik végső otthonában, a számára épített pagodaszerű építményekben.

Mindez igen szépen hangzik – az elhunyt szemszögéből. A túravezetőnk azonban roppant plasztikusan meséli el, hogy folyik ez a valóságban: „Egyszer volt csak ilyesmiben részem, de még mindig kerülget a félelem és az iszony. Gondolj bele: hajnali kettőkor kellett kiásnunk a nagyanyám koporsóját a sötétben, a sárban, zseblámpafénynél. És az a szag… sosem fogom elfelejteni” – mondta, miközben a rekkenő hőségben is kirázta a hideg. Éppen ezért ő biztosan hamvasztatni fogja magát, és a nagypapáját is erre próbálták rábeszélni: láthatta, milyen szörnyű macera volt ez a feleségével, ne toljon már ki velük. A nagypapa végül kötélnek állt, de csak egy kitétellel: ha megígérik, hogy rendes barbecue lesz – mesélte nevetve.

Ahol a nő az úr

Ahogy láthattuk, sok családban a férfi a családfő, azonban a Vietnám középső felföldjén élő Ede, Coro, Mnong, Jarai, Churu és Raglai népcsoportoknál, illetve a Chamoknál (az országban összesen 54 kisebbség él, ők a népesség 3,7 százalékát teszik ki) matrilineáris, azaz anyai ágon leszármazó hagyomány van életben. Itt a legidősebb nő szava a szent a családban, és a férfiak költöznek a feleség családjához az esküvő után. A gyerekek az anyjuk vezetéknevét veszik fel, a lányok örökölnek (másutt kizárólag a fiúk, és közülük is többnyire a legidősebb örökölheti a földet). A matrilineáris csoportoknál, bár minden gyereket sokra tartanak, a lányoknak jobban örülnek.

A városi nő

Barbi 17 éve él Saigonban, ő úgy látja, arrafelé abszolút megbecsülik a nőket, hiszen rendkívül fontos szerepük van a családon belül. A válás nem olyan jellemző, mint Nyugaton, mert egyedülállóként sokkal nehezebb az élet, de azért előfordul. Ő úgy tapasztalja, hogy az esetek többségében a nőknél marad a gyerek, főleg azért, mert a férfiaknak egyszerűbb így. Viszont ha a férfi ragaszkodik hozzá, hogy nála maradjanak a gyerekek, akkor ezt nem nehéz elérnie, hiszen általában ő a családfenntartó. „Én két ilyen esetről is tudok, mindkettőben a férfi vietnámi volt, a feleség külföldi, ahol a nőknek nem sok esélyük volt…” Ezzel együtt úgy látja, a városi nőknek jóval több lehetőségük van, és ha nem boldogok a házasságban, akkor elválnak. Ők viszont nem is házasodnak olyan korán, mint vidéken, 26 éves kor alatt ritka, hogy férjhez mennének. Még hozzáteszi: „alapvetően a vietnámiak, a férfiak és a nők is nagyon barátságosak. Tisztelik az időseket, akár családtagok, akár nem. Progresszívak, de ugyanakkor hagyománytisztelők is. Rengeteget változott az ország az elmúlt 17 évben mióta itt élek.”

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa