A családon belüli titkolózás lassan ölő méreg – megnéztük a Sünvadászatot

–

A sztori főhőse egy fiatal lány, Bogi (Mari Dorottya), aki a klasszikusének-vizsgájára készül a Zeneakadémián, ám még a nagy napon is beugrik segíteni unokatestvére, Tamás (Polgár Csaba) épp széthullófélben lévő családjának. Tamás és felesége, Zita (Jakab Juli) szétköltöztek, két kisgyerekükre alig jut idő az érzelmi terhek és a művészléttel járó hajszoltság mellett, Bogi pedig nemcsak bébiszitterként áll mellettük. Ő a családi titkok őrzője, a viszályok elsimítója és a pár lelki szemetesládája is. Nem, mintha olyan baromira ráérne – egyszerűen csak képtelen nemet mondani, a család pedig folyamatosan visszaél ezzel. A részfeladatok közti folyamatos navigálás, a túlterheltség és a kapkodás pedig rövidesen krízishelyzethez vezet. Mikor épp az ő felügyelete alatt esik baja az egyik kisgyereknek, Bogi egyre mélyebbre kerül a pánik, a bűntudat, a titkolózás gyomorszorító spiráljában.

Azt látod benne, amiben vagy

Noha vagy nyolcan néztük együtt a filmet – ezúton is köszi a Mozinetnek a rendhagyó sajtóvetítést – érdekes volt látni, hogy mindenkinek másról szólt a Sünvadászat. Bár az alaptörténet egyezik, mégis más jelenetek szólítanak meg egy munkaerőpiacra visszatérni készülő anyát, egy szorongó, állandóan rohanásban lévő fiatalt, egy gyerekvállaláson gondolkodó nézőt, vagy egy művészeti szférában boldogulni próbáló vállalkozót. És mindegyik értelmezés valid. Schwechtje új filmje attól lesz igazán kiváló, hogy szinte minden egyes percében, minden egyes karakterével újabb kérdéseket vet fel, mégis egy irányba mutat:

segít ugyanis felismerni, hogy a legtöbb krízis valójában csak tünet, ami mögött rossz döntések sorozata, valamint a kommunikáció és a priorizálás hiánya áll.

Vagy épp az őszintétlenség, ami pillangóhatás-módjára határozza meg minden szereplő választásait, a kapcsolatok alakulását, és egy közelgő katasztrófa kibontakozását is. Na de mielőtt leragadnék csak egy aspektusnál, hadd zoomoljak ki a nagy egészre: ez a film ugyanis jóval több dologról szól, mint elsőre gondolnánk.

Szól a túlterheltségről...

...és amikor ezt mondom, folytathatnám a sort akár azzal is, hogy kapásból felelőst keresek: mégis ki tehet arról, hogy egy fiatal lány semmilyen feladatra nem tud nemet mondani? Hogy egy kurátor akkor is a galériában vitázik, amikor a gyerekeinek szüksége lenne rá? Hogy a férjet nem szabad zavarni, mert fontos próbája zajlik?

Bár Schwecthje története a három főszereplő szubjektív megélései köré szerveződik, valószínűleg mind jól tudjuk:

ezek itt nem egyedi esetek, ezek egy hibás (vagy legalábbis megkérdőjelezhető) társadalmi berendezkedés járulékos veszteségei.

Egy olyan társadalmi berendezkedésé, amiben az egyetlen legitim függőség a munkaalkoholizmus, és amiben a szülő folyton döntésre kényszerül: inkább a karrierét áldozza be a családi élet oltárán, vagy a házasságát és a gyerekeit hanyagolja el, az önmegvalósításban bízva? Szeretném hinni, hogy van arany középút – a megtalálása viszont valószínűleg egy élet feladata a 21. században.

Szól a határok kijelöléséről

Merthogy hiába van jelen mindenféle nehezítő körülmény, a nemet mondás lehetősége is adott lenne – Bogi mégsem képes rá. És feltehetőleg nem csak azért, mert eleve introvertált, szorongó és – finoman szólva – kommunikációban és konfrontációban gyengélkedő karakter.

A határkijelölés, a munka letétele mintha sosem történhetne büntetlenül: ha ő nemet mond, a pár (egyébként épp elhanyagolt) gyerekei nem kapják meg azt a figyelmet, ami létszükségletük lenne.

Ha ő nemet mond, talán sosem talál újra egymásra az amúgy szakítófélben lévő házaspár. Ha ő nemet mond, valaki a rövidebbet húzza majd. És hogy mi lesz vele, az önmegvalósítás kapujában álló fiatal lánnyal? Az énekversennyel, amire oly sokat készült, a saját párkapcsolatával, vagy épp a szociális életével? Majd talán, ha marad rájuk idő... 

Szól a felelősségvállalásról

Mert ha igent mondunk a századik olyan feladatra is, amit valójában már nem bírunk el, azzal igent mondunk a felelősségre is – pedig könnyen lehet, hogy nincs már meg bennünk az az erő és fókuszáltság, ami a vállalásához szükséges lenne.

A film kapcsán felmerül a kérdés: mégis ki tehet mindenről? Hogyan eszkalálódhatott a probléma odáig, hogy veszélybe kerüljön egy kisgyerek élete? Bogi logikus bűnbaknak tűnik – hiszen az ő jelenlétében került bajba a fiú, mégis érezzük: ez a helyzet ennél összetettebb. Az összetettségét a körülmények jelentik, a helyzet, amelynek már réges régen véget kellett volna vetni. És nem csak azért, mert Bogi így elbukhat az énekvizsgáján, vagy mert tönkremehet egy házasság – hanem azért is, mert

mindeközben ott van két kisgyerek, akik, talán még nem értik pontosan, mi történik körülöttük, de az érzelmi elhanyagoltság, a be nem tartott ígéretek és a hazugságok súlya már most is nyomja a vállukat.

És miközben mindezt írom, eszembe jut az a rengeteg cikk, amit „az elég jó” anyaságról írtunk, és a rengeteg beszélgetés, amit frissen anyukává lett barátnőimmel folytattam. Amit a vásznon látunk, nem rosszindulatból fakad, és nagyon is életszerű: igen, valahogy így lavíroz napjainkban egy családi segítség nélkül gyereket vállaló pár, így indul el a bűntudat spirálja a szülőkben, bébiszitterekben. A jelenség és a hozzá kapcsolódó érzések általánosak – más kérdés, hogy normális-e görcsben álló gyomorral leélni az életünket.  

Schwectje Mihály filmje nem ad választ erre a kérdésre, és feloldást sem hoz. De ez egyáltalán nem baj – egyrészt, mert akkor nem lenne hiteles, másrészt, mert valószínűleg nincs általános megoldás a felmutatott problémára. Emberek vannak meg élethelyzetek. Szituációk, amikben hozhatunk jó, közepesen jó és rossz döntéseket, meg következmények, amiket nem mindig látunk előre. De ha ezek a kérdések napirendi pontot jelenthetnek a beszélgetéseinkben, a családunkról való gondolkodásban, talán az máris azt jelenti: annyira rossz vágányon azért nem járhatunk.

Takács Dalma