2017. november 11. szombat – Harmadik nap

Kora délután sétálni indulunk kettesben, mert – bár Gergő futni is volt reggeli után – nekem nagyon kell egy kis mozgás. Gyalogolunk jó ideig, aztán felfedezünk egy szupermarketet, ahol veszünk estére bort meg egy felmosót és portörlőket, az utóbbiakat azért, hogy én is kapjak valamit. Vasalót akarunk még venni, de az sehogyan sem sikerül, bár egy piacra is bekeveredünk, ahol mindenféle húst, halakat és persze fűszerezett bogarakat árulnak, de vasaló egy darab sincs. Pedig találunk háztartási boltot, de egy bolyhozón kívül mást nem akarnak adni, amikor kézzel-lábbal próbáljuk elmagyarázni, hogy mit is szeretnénk. Sőt, egy árva bogarat sem veszünk, pedig Gergő azt ígérte, hogy mindent megkóstol, mert – ugyebár, ha Kínában vagy, élj úgy, mint a kínaiak.

Balról jobbra: Gergely, Éva, Dinko (Horvátország, Stephen (Skócia), Nurduran (Törökország), Jarek (Lengyelország), Yara (Egyiptom), Guzel (Oroszország), Gustavo (Mexikó)

Fél hatra lemegyünk vacsorázni. Fontos, hogy pontosan érkezzünk, mert Mr. Hunter (mi neveztük el így, mert egyrészt veszélyesnek néz ki, másrészt a kínai neve is vadászt jelent) nagyon szigorú, ránk szólt többször, hogy leszünk szívesek az étkezésekre időben érkezni, mert különben nem marad nekünk ennivaló. Szót is fogadtunk, és mi legalábbis (mi, magyarok –ugyebár – szófogadó népség vagyunk) mindig időben megjelenünk az étkezéseken. Vannak persze slendriánok a csoportban, nem akarok személyeskedni, de néhány nemzet fia vagy lánya többször nem tartotta be az étkezési időket, és ezért Mr. Hunter össze is vonta a szemöldökét.

A vacsoránál megismerkedünk Jidi Majia-val, aki a nemzet nagy költője és az Akadémia elnöke. Megtudjuk, hogy ő mondja majd az egyik nyitóbeszédet. Evés után gyorsan ünneplőbe bújunk, és irány az ötödik emelet, ott lesz az ünnepség. Kicsit meglepődöm, ahogy kiszállunk a liftből, egyrészt azon, milyen sokan vannak, másrészt pedig legalább két tévécsatorna és tucatnyi fotós sürög-forog a hatalmas díszteremben. Odavezetnek minket a helyünkre, ahol szépen ki volt írva a nevünk angolul és természetesen kínaiul. A beszédeket szinkrontolmács fordítja, majd mindannyian felolvasunk a saját írásainkból eredeti nyelven, a közönség pedig olvashatja közben a kiosztott papírokról kínaiul. Aztán közös, csoportos fotózás, majd mindenki mehet a szobájába pihenni.

Alig telik el pár perc a pihenésből, amikor is Jaroslaw, a lengyel barátunk, csoport- és harcostársunk telefonál, készüljünk össze, mert megyünk kalandba. Vagyis megyünk inni. Azonnal felkapjuk a zakóinkat, és már lent is vagyunk az épület előtt. Mind a tízen. Senkinek nem kellett kétszer mondani. Elindulunk gyalogosan, egészen a szupermarketig jutunk, ahol délután vásároltunk, amikor is Pillarnak, a spanyol költőnőnek eszébe jut (ő volt már itt többször), hogy ne kocsmázzunk, hanem vásároljunk finom kínai borokat, és menjünk vissza a szállásra, ő tud a másodikon egy teázó szobát, az tökéletes lesz az esti beszélgetésre. Így is teszünk, de hazaérve meglepődve tapasztaljuk (a meglepődve enyhén bagatellizáló kifejezés, mert mindenki nagyon kétségbeesett lett, már-már azon tanakodtunk, hogy a lobbiban fogunk fogyasztani), hogy a teaszoba bizony be van zárva. Guzel (Moszkvából) és Jaroslaw elindulnak Mr. Huntert megkeresni, hogy ugyan, nem nyitná-e ki nekünk azt a kellemes kis teaszobát, amikor is hirtelen felbukkan az akadémia igazgatóhelyettes nője. Nagyon kétségbeesettek lehetünk, mert azonnal intézkedik. Időközben előkerül Mr. Hunter is, aki fejét csóválva nézi a szatyrainkat, majd közli, hogy ebben az épületben tilos az alkoholos italok fogyasztása. De mivel mi többségében európaiak vagyunk, ez egyszer kivételt tesz, de nix hangoskodás, nix nevetgélés, berúgás meg végképp nix. Hát, az én uram azonmód meg is ígéri Mr. Hunternek mind az összes feltételt, és végre bemehetünk a teaszobába.

Fél óra elteltével a mexikói fiú Gustavo és a skót fiú Stephen már az ablakon keresztül távoznak a bejárati tetőre dohányozni, mire Dinko (horvát) is úgy döntött, hogy bizony többet nem fog a bejárathoz lefáradni cigarettázni. Speciel én örültem annak, hogy legalább kimásznak az ablakon, és nem idebent dohányoznak ebben a fantasztikusan tiszta teaszobában. Mármint tiszta volt, amikor idejöttünk, ugyebár, és én kérek elnézést, de ki fog majd Mr. Hunter szemébe nézni reggel? Jómagam természetesen lementem a bejárat elé rágyújtani (mert tériszonyom van, és fosok kimászni az emeleti ablakon), na, persze, mit ad isten, pont akkor jön Mr. Hunter, és egyáltalán nem kedves, én csak hajtogatom, hogy nem értem, mit mond, és menjen csak bátran be a B10-es teaszobába, és lássa el a bajukat azoknak a pernahajdereknek, akik hangoskodni merészeltek.

Mire visszamentem a dohányzásból, a fiúk már éhesek, meg innának valami töményet is. Nekünk, ugyebár, van szalámink, gyorsan beszaladok érte. Nurduran (török nemzetiségű költőnő) kérdezgeti, hogy, ugye, a szalámi nem disznó? Mondom, van benne az is, de csak kevés… erre megeszik egy jó vaskos szeletet, majd az egyiptomi lánynak, Yaranak eszébe jut, hogy neki van egy üveg whiskey a szobájában...

2017. november 12. vasárnap – Negyedik nap

Vasárnap az vasárnap, tehát reggeli után visszamegyünk a szobánkba pihenni, na, jó, meg egy kicsit dolgozni. A többiekkel (Jaroslaw: lengyel, Pillar: spanyol, Gustavo: mexikói, Gergely és én) megbeszéljük felfelé menet, hogy ebédre már úgy jövünk, hogy utána azonnal tudjunk indulni a Mennyei Béke templomába. Szépen, nyugodtan, metróval. Átszállással megyünk, de már egyáltalán nem okoz gondot, prímán eligazodunk a pekingi metróban.

Gustavo, Jarek, Gergely és Éva a Mennyei Béke templománál

A Mennyei Béke temploma egy park közepén van, de már a bejáratnál érződik valami felemelő ünnepiesség. Mindenki halkan beszél, senki nem siet, engem is elönt valamiféle zsibbadt meghatódottság. Lassan sétálva tesszük meg a templomok és böjti termek közötti távolságokat, az idő csodálatos, szél se fúj. Még az sem mer hangoskodni. Az itteni lakosok továbbra is tolakodnak, és ahányszor magam elé engedek valakit vagy valakiket, mindannyiszor fura arckifejezéssel, de jócskán meglepődve néznek rám. Márpedig én azért sem sietek. (A templom leírását Gergelyre hagyom, őt nem szorítják a karakterszámok.)

Mennyei Béke temploma

Kifelé jövet eltekeredik tőlünk Jaroslaw, de nem kell túl sokat várnunk rá, futva megérkezik. Nincs bajunk a késésével, úgyis csak ácsorgunk a főbejáratnál, próbáljuk feldolgozni a látottakat. Mindannyian az élményeket emésztgetjük. Aztán Gergely kitalálja, hogy itt szemben ő volt nyáron egy szuper étteremben, menjünk, és együnk valami levest. Elindulunk tehát hat sávon keresztül. Sokadszorra figyelem meg, itt egyáltalán nem érdekel senkit, hogy milyen színű a lámpa. Na, jó, talán kicsit kisebb az autós mozgás, amikor nekik piros van. Átérünk, de kiderül, hogy az étterem megszűnt. Pillar, aki kínai szakon végzett, és sokadszorra van Pekingben, elirányít minket, és egyszer csak odaérünk egy vastag műanyagfüggönyökkel takart bejárathoz, amiről soha nem gondoltuk volna, hogy étterem. Speciális tradicionális vendéglő, engem a régi nagy Fehér teremre emlékeztetett Miskolcon, ami a Kossuth mozi mellett volt.

Helyet foglalunk, és azonnal hozzák is az étlapokat. Nem akarjuk elhinni az árakat. Gyakorlatilag egy kávé áráért itt már komoly főételek vannak. Pillarra bízzuk a rendelést, bár Jarek szól, hogy ő vega, (mondjuk, reggelinél négy kolbászt evett meg, tisztán láttam), de Pillar megnyugtatja, hogy mindenfélét rendel, és majd forgatjuk az asztalt. Kukoricás tojáslevest, főtt tofut, fokhagymás pirított babot, brokkolit, csirkét, finom sült kenyeret vaníliaszósszal, rákot, halakat, kacsaszívet és fehér mártásban egy kis plusz tofut kérünk. Mennyei ízek. A kukoricás tojásleves olyan, mintha a savanyú levesre ráfújnád a kukorica édes ízét, csakis azért, hogy a szádban összekeveredjenek, egymásba olvadjanak, és felfedezd, hogy nem csak húsleves létezik ezen a világon. Hosszú ideig csak némán eszünk, egyrészt még mindig sokk alatt vagyunk a csodálatos látványtól és benyomásoktól, ami a Mennyei Ég templomában ért minket, másrészt egyszerűen csak élvezzük az ízeket, teljesen átadva magunkat ennek a gyönyörnek.

Pillar azt mondja, hogy itt a közelben van egy igazgyöngy áruház, ahol egy egész emeleten csupa gyöngy minden, ugye, van kedvünk megnézni? Persze hogy van! Fizetünk, (nem akarjuk elhinni, hogy mennyire keveset!), aztán elindulunk a gyöngymarket irányába. Egy plázaszerű áruházhoz érünk, Pillar int, hogy menjünk utána, mert az első két szinten ruhák és táskák vannak. Zárt sorban indulunk felfelé, de így is folyton az orrunk alá dugják az eladásra kínált táskákat, kabátokat és cipőket. Kicsit olyan, mint az isztambuli nagybazár, csak szép modern környezetben, egy plázába ágyazva.

Gyöngypiac

Felérünk a gyöngy emeletére. A szemünk káprázik, Jarek azonnal alkudozásba kezd, két lánya van és felesége. Azt mondja, úgyis itt a karácsony nemsokára. Természetesen én nem árulom el, hogy vettünk-e egy szem gyöngyöt is, mert a gyerekeink is olvassák az útinaplót, én meg nem vagyok kezdő.

Jarek egy külön fejezetet érdemelne, de pár sorban is tudom jellemezni. Csupaszív, édes ember. Mindene alternatív. A ruhája, a cipője, a jelleme, és nem utolsó sorban a haja. Természetesen mutatok majd képeket is róla, de legyen elég elöljáróban, hogy punkosan felnyírt szőke hajzatába mintát is vágatott, látszik, hogy gondosan készült a kínai utazásra. Minél alteresebben néz ki, annál menőbb. Elsőre ezt gondoltam róla. Aztán megismertem, és be kell vallanom, hogy kevesebb szívmelengető embert ismerek nála. Szeretem őt.

Szóval vissza a plázaszerű áruházba. Eltöltünk úgy egy órát a gyöngymennyországban, aztán elindulunk lefelé, de Jarek rájön, hogy ő venne egy tradicionális kínai köntöst az asszonynak. Meg magának valami zakót. Lemegyünk hát a földszintre, ahol egymást érik a ruhaüzletek. Találunk is egy nagyobbacska butikot, ahol igazi selyemköntösök (tradicionális kínai hímzéssel), és férfias, amolyan népviseleti jellegű férfizakók is vannak.

A zakó Gergelynek is tetszik, de szűk rá még a legnagyobb is, és egészen biztosan nincs a méretében.

Az eladólány kicsit nyegle, rávág az uram hasára, és közli, hogy ez nem a zakó hibája, fusson mindennap, és ha lement a hasa, majd rámegy a zakó.

Egyébként is kétezer jüan, eszébe ne jusson addig megvenni, míg le nem fogy, tiszta pénzkidobás lenne. Jarekra, aki fél fejjel alacsonyabb, mint Gergő, pont jó a méret, így megkezdődik az alkudozás. Pillar jó előre figyelmeztet minket, hogy mindenből pofátlanul kell alkudozni, Gustavo például az előbb vett egy dzsekit (egy szál bőrzakóban érkezett meg Mexikóból, nyilván azt hitte, itt is olyan az időjárás), négyezerre tartották, és 160-ért vette meg.  Az eladólány viszont hallani sem akar alkudozásról, kitart amellett, hogy ez egy pazar zakó, ez bizony kétezer. Elővesz a zsebéből egy öngyújtót, hogy majd ő bebizonyítja nekünk, hogy ez nem holmi műanyag, de Jaroslaw könyörögve kéri, hogy ne gyújtsa fel a majdnem ő zakóját. A lány megkegyelmez a zakónak, de rángatja, gyűrögeti, hogy nézzük csak meg, ez eredeti, nem kell vasalni, a címkére meg az is rá van írva, hogy gépben mosható, számolja csak ki Jarek, hogy mennyit spórol majd, hogy nem kell tisztítóba vinnie ezt a pompás ruhaneműt. Nekem itt egy kicsit gyanús kezd lenni, hogy talán mégsem gyapjú, de nem merek egy árva szót sem szólni, inkább élvezem az előadást. Jarek ismét ajánlatot tesz, azt mondja, hogy kettőszáznál egy fillérrel sem ad többet, de a lány hajthatatlan, bár odaveti, amikor látja, hogy elindulunk, hogy onetausend.

A  lengyel fiú otthagyja az eladólányt, és átsétál a női selyemköntösökhöz. Megyünk mi is, mit is kezdenénk mi a zakók között, amikor Gergőre egy sem jön fel, ez tiszta sor. A lány utánunk jön. Magas lány, ez itt kicsit szokatlan, gyönyörű hófehér fogai vannak, a haja középen elválasztva, semmilyen frizura, semmilyen smink. Mégis van a lényében valami elementáris varázs. Jól beszél angolul, és végtelenül vicces. Meg szemtelen. Jareknak kirakja a köntösöket, közli, hogy ezek igazi selyemből készültek, és pontosan 1600 jüan az áruk, egy centtel sem kevesebb. Jarek forgatgatja, kéri a lányt, hogy próbálja fel, bár a felesége szőke, így nehéz eldönteni, hogy neki melyik szín kellene, de tényleg, szerintem nem sok érte ezerhatszáz? Mondom, de nagyon sok, eszedbe ne jusson háromszáznál többet adni érte. Erre a lány leordít, hogy gonosz vagyok. Jarek az ő barátja, el is van téve neki egy zakó ezerért, és már majdnem megvette a köntöst ezerhatszázért, úgyhogy ne szóljak bele a bizniszbe, ha megkérhet. Én egy romlott asszony vagyok, aki nyilvánvalóan csak irigylem az ő szoros, úgymond baráti kapcsolatukat, és ezért beszélek ilyen hülyeségeket, hogy háromszáz. Jarek benyögi, hogy tutira nem ad többet háromszáznál, elindulunk egy másik butik irányába, ahol vannak ugyanilyen köntösök. Az eladólány utánunk jön, térdre esik Jaroslaw előtt, és azt rebegi, hogy neki soha még ilyen jó barátja nem volt, legalábbis olyan, aki lengyel származású. Legyen négyszáz, de ez az utolsó szava.

Jarek alkudozik

Visszamegyünk, de Jarek útközben szigorúan közli, hogy egy petákkal se ad többet háromszáznál. Erre a lány egy bontatlan köntössel ütni kezdi a fejét. Azt kiabálja, hogy Jarek egy szélhámos csaló, és elhitette vele, hogy barátok, de hát ilyenek a kelet-európaiak, egy szavukat sem lehet elhinni. A becsomagolt köntös csattog Jarek fején, Gergő hahotázva röhög (persze neki könnyű, nem kell alkudoznia, itt minden kicsi rá), Jarek könnye patakokban folyik, na nem, nem a fájdalomtól, hanem a röhögéstől. A kezeit magasra emeli, könyörögni kezd az életéért, de közben az ujjaival mutatja, hogy háromszáz. Az eladólány leereszti a köntöst, és Jarek kezébe adja. Oké. Háromszáz. Majd odalép a férfizakóhoz, felemeli, és azt mondja, ez kétezer. Végül Jaroslaw megvette a zakót is. Kettőszázért. 

Péterfy-Novák Éva

Péterfy Gergely második naplóbejegyzését ITT olvashatjátok!