Tiltott szelfi. Tiltott város. – A Péterfy-házaspár útinaplója Kínából – 3. rész

–

November 12., vasárnap

Hajnal öttől fenn vagyok, próbálom Messengeren lerendezni az összes gyerek összes kínját, pedig azért keltem korán (itt is), hogy naplót írjak. Erre Gergely kicsoszog hat körül, hogy ő is naplót fog most írni, mert reggeli után nem lesz időnk. (Amúgy utánoz ezzel a naplóírással, és ráhagyom, amikor azt mondja, hogy milyen jó, hogy kitalálta, hogy írjunk az élményeinkről.)

Sietnünk kell, mert meeting lesz a konferenciateremben. Kicsit duzzogok, hogy menjen odébb, mert én nem tudok kényelmesen írni, ha itt van, de aztán kapok tőle kávét, és ezzel el van boronálva minden.

Ugyanabba a terembe megyünk, ahol a megnyitó volt. Ahogy kiszállunk a liftből, most is meglep, hogy milyen sokan vannak. Elindulok a terem felé. Gergő megáll beszélgetni valakivel, előttem pedig bemegy az ajtón egy kisebb kínai diákcsapat. Rosszulesik, hogy nem engednek előre.

A metrón (ez a fő megfigyelési pontom) már észrevettem, hogy egyáltalán nem engedik előre a nőket, nem adják át a helyet még akkor sem, ha gyerekkel van. Most, hogy itt állok a konferenciaterem ajtajában, és benyomul előttem vagy tíz fiatal férfi, kicsit szíven üt a dolog. Nem történelmet akarok boncolgatni, nem a kutatások szerint nyilatkozni, nem érdekel a kínai feminista történelem ebben a pillanatban. Csak a saját érzéseimre vagyok kíváncsi. Mert gondolkodnom kell, hogy vajon miért esik rosszul. Ennyire beidegződött nálam, hogy nőként elvárom, hogy előreengedjenek? Vajon miért? Hiszen az egyes európai fehér férfivélemények (ezzel nem teljesen értek egyet, mert szerintem a beidegződés igencsak kétoldalú) szerint csupán azért enged előre, hogy éreztesse, te gyenge vagy, te másodrendű vagy, ezért teszek egy gesztust, és előreengedlek. Miért esik hát rosszul egy olyan társadalmat látni, ahol ez nem így működik? El tudom-e fogadni ezt a kultúrát, meg tudom-e érteni az ő egyenlőségüket, látom-e benne anyáink kommunista időkben átélt egyenlőségét?

Helyesnek találom-e azokat az otthonról hozott elveket, amik egészen biztosan még a szocializmusba keletkeztek, onnan kapta nagyanyámtól anyám, majd anyámtól én?

Miszerint a nő erős, a nő egyenlő, a nőnek joga van megvalósítania magát. Aztán egyszer csak jött a rendszerváltás, ahol ez az elv úgy látszott, még nagyobb teret kap, hogy mi, nők politizálhatunk, szabadon véleményt mondhatunk, és igenis egyenlők vagyunk. De aztán ez elkorcsosult. Nagyobb dicsőség lett egyes férfiak szemében, ha szófogadó feleségként működik a nőjük, ha a nőiességét a család összetartásában éli meg, ha a tradicionális szerepet választja. Nekem ez ócskának tűnik. Ócska, mert szakmai riválisait így az európai fehér férfi azonnal a felére csökkentheti – nem lehet, hogy csupán ez vezérli az álkonzervatív, álszent férfiak nagy részét?

Figyelem magamat. Kérdezem, hogy vajon megérné-e kommunista társadalomban élni (nekem, aki liberális vagyok, és mint ilyen, igenis azt vallom, hogy egyenlők vagyunk, hogy nem lehet azért senki jobb vagy rosszabb a másik embertől, mert feketének, romának, melegnek vagy nőnek születik), mindössze azért, mert legalábbis látszatra egy ilyen társadalomban egyenlőség van? Nem tudom a választ. Nem látok a mélyére, nem tudom, hogy valóban csak látszat-e, vagy politikai rafinéria, hogy itt, mármint Kínában, hiszen innen írok naplót éppen, ne kalandozzunk most más országok felé, egyenlőség van férfiak és nők között?

Csakis a saját érzéseim számítanak most, nem akarok tudni arról, hogy a kínai kultúra mennyire volt ilyen a szocializmus előtt. Kizárólag magamat figyelem, csak az érzéseimet. Vajon mennyire érzem fájónak, és mennyire aláz meg az a mindennapos (a jelenlegi magyarországi hatalomtól erőre kapó), undorító macsó szöveg, miszerint az asszonynak itt-meg ott van a helye, és ez és az a dolga (elsősorban persze a szülés). Olyan erővel tör ez most felszínre néhány (és nem kevés) férfiban, mintha ez az ideológia eddig fedő alatt forrt volna, de a hímsoviniszták addig-addig főttek a levükben, amíg – a kormányzati macsó útmutatástól felbugyogva – végre le bírták a fedőt dobni, és most boldogan kiálthatják bele a világba, hogy aki nőnek született, az eleve másodrendű, annak majd ők megmondják, hol is van a helye, annak majd ők utat mutatnak, hogy mikor és mennyit szüljön. (mondjuk, maguknak is utat mutathatnának, basszus, hogy hogyan kell felelősséget vállalni azokért a gyerekekért, akiket a nők megszülnek.)

Itt megálltam a morfondírozásban, megállapítom, hogy igenis rosszulesik, ha nem udvarias egy férfi, és azt is megállapítom, hogy még az én fejemben sincs rend ezekkel a dolgokkal összefüggésben.

Talán akkor leszek igazán egyenlőségpárti, ha nemcsak hogy elfogadom, de el is várom, hogy ne engedjen maga elé egyetlen férfi sem. De ezt most még nem mondom el Gergelynek, aki mostanra lehuppan mellém.

A terem, mint mondtam ugyanaz, mint a megnyitón, de az asztalok most másképpen vannak elhelyezve, látszik, hogy gondos kezek készítettek elő mindent. Friss zöldtea az asztalon, amire félóránként friss forró vizet öntenek. HB-s ceruza, papír és prospektus rólunk, mármint a külföldi vendégírókról.

Hosszan, talán túl hosszan (már mindenki majd' bepisil) beszélgetünk a hazai (kínai) írókkal a fordítás nehézségeiről. Több fordító is van a társaságban, ők lelkesen mesélnek a nehézségekről. Egyvalamiben mindenki egyetért, csakis az tud igazán irodalmi művet lefordítani, aki maga is író vagy költő. Mert ha az érzést, a hangzást nem tudja átadni, akkor csak egy üres szöveg marad a lefordított anyag.

A csapatunkból Nurduran a kedvencem. Török költőnő. Hosszú, egyenes sötétszőke haj, erőteljes szemöldök, gondos rúzsozás. Végtelen kedvesség és szeretet. Nincs közös nyelvünk, de mégis van. Valami egyetemes, nyelvek felett álló szeretet. Már a második naptól valahogy mindig egymás közelében érezzük jól magunkat. Nurdi fantasztikusan érzékeny, okos, bár szerinte Törökországban nincs diktatúra, a nyugati sajtó eltúloz dolgokat. Na, itt azért kicsit összevontam a szemöldökömet, ráadásul a Mustang című filmet sem szereti, de fátylat rá, nem érthetünk mindenben egyet. Szerintem ilyen esetben talán külön jó, hogy nem beszélünk közös nyelvet. Ha lenne szmájli, ide most tennék egyet.

A beszélgetés után gyors ebéd az akadémián, ahol már szinte kollégistaként éljük a mindennapjainkat, majd Yu Zeminnel, a fantasztikus magyar fordítóval elindulunk az egyetemre taxival, ahol órát tart magyarul magyar irodalomból. Ott megismerjük Istvánt. István kínai nevét sajnos nem jegyeztem meg, a magyar tanszéken oktat, kiválóan beszél magyarul. Az órára eleinte csak páran ülnek be, de kiderül, hogy valahol éppen elhúzódott egy másik óra, és kis késéssel ugyan, de aztán szép számban gyűlnek a hallgatók. A kivetítőn egymás mellett látjuk nagy költőink verseit magyarul és kínaiul. Egészen felemelő. A diákok az előadás után odajönnek bemutatkozni, ki kevésbé, ki jobban használva a magyar nyelvet.

Az óra végére megérkezik Ilona, aki hosszú évek óta tanít ezen az egyetemen. Szobrász férjével lakik egy nagyon helyes kis tanárlakásban. Ezt onnan tudom, hogy meghív minket egy kávéra, mi sietnénk, de nem lehet visszautasítani. Plusz belengeti, hogy Unicumuk is van, amire Gergely szeme felcsillan, és tudom, hogy bármennyire is sietünk, fel fogunk menni hozzájuk kávézni. A tanárlakásokba nem lehet csak úgy bejutni, hiába érkezünk együtt Ilonával, a portán elkérik az útlevelünket, ott kell hagynunk arra az időre, amíg vendégeskedünk. Kicsit izgulok, hogy kifelé menet nehogy ottfelejtsük, de Gergely megnyugtat, hogy nincs olyan mennyiségű Unicum, hogy ő elfelejtse elkérni kifelé menet az okmányainkat. Természetesen megnyugszom (szmájli), de kifelé menet örömmel tapasztalom, hogy kijutni sem lehetne anélkül, hogy az okmányainkat újból ne ellenőrizzék, tehát lehetetlen lenne itt hagyni.

Vacsorázni megyünk, Minnel és Verával. Riksára kapunk hát, hogy elvigyen minket az egyetemi tanárlakásoktól a metrómegállóig. Kemény nyolc jüanért (320 forint) el is visz, öt perc alatt oda is érünk. Vera az egyik legnagyobb pekingi egyetem magyar tanszékének vezetője. A vacsorán ott van még két aranyos lány, és két jópofa férfi (ez, mondjuk, itt nem meglepetés, mert mindenki kedves), akik úgy mutatkoznak be, hogy ők itt a magyar szekció, a FLTRP Press kiadónál dolgoznak, és ők hívtak meg minket erre a szuper vacsorára. Kínai irodalmat és egyéb sikerkönyveket szeretnének Magyarországon kiadni.

Megint elérkeztünk az étkezési szokásokhoz. A vacsora. Rájöttem, hogy alapjában én kínai vagyok. (Fogom is kérvényezni a szavazati jogomat). Mert ahogyan Réka barátnőm szokta mondani, egyszerűen felháborítóan össze-vissza eszem. Mert mindig többfélét rendelek, és két kanál leves után beleeszem a desszertbe, majd a húst simán bekapom a sütemény után, és képes vagyok a leves maradékát az étkezés végén megenni. Hát, kérem szépen, innen üzenem Rékának, hogy nem, én nem szörnyű vagyok, hanem kínai. Ez tiszta sor. Úgyhogy Réka, legközelebb is úgy rendelj nekem ebédet, ahogyan szoktál, mindenből egy kicsit, mert ez teljesen normális dolog. Itt.

A nagy, forgatható asztalon minden elképzelhető finomság, mi egy kistányérban szedegetünk belőle, és falatozunk. Sok zöldség van, fantasztikus leves, halak és húsok. Nem akarok gasztrobloggá válni, ezért itt az ételek minőségének leírását, és az ízek csodálatos összhangját mellőzöm leírni, ezt egyrészt egyszer már megtettem, másrészt Gergely úgyis megteszi a saját naplójában. (Legalábbis ezek után, remélem...) Innen üzenem az én édes páromnak, hogy amennyiben a pekingi kacsa leírását mellőzni meri, akkor nagy bajban lesz.

November 15., szerda

Tiltott város. Négyen indulunk kalandba ide: Nurduran, Jaroslaw, Gergely és én.

Ahogy a metróból feljövünk Tiananmen keletnél, azonnal egy hatalmas Mao-képpel találjuk magunkat szembe. Gergő izgatott lesz, hogy ő most azonnal szelfizni akar a nagyfőnökkel, neki ez az ő SAJÁT naplójához elengedhetetlenül szükséges. Mondjuk, neki Nurdurannal és Jarekkal, hogy jó-jó, de először próbáljuk meg megtudni, hogy hol lehet itt az úttesten átmenni a másik oldalra. Gergő próbál kérdezősködni, de látom rajta a feszültséget, hogy mit neki Tiltott város, egyetlen cél lebeg a szeme előtt, Maoval egy képen szerepelni.

Aztán kisebb kerülő és oda-vissza gyaloglás után megtaláljuk az aluljárót (ami ott volt az orrunk előtt, és Nurdu próbált is arrafelé indulni), Gergely nekiindul a szelfi reményében, mi alig tudunk vele lépést tartani. A szelfizés megtörténik, Gergely, mint egy boldog kisgyermek, aki megkapta a villanyvasutat, megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy ez megvan, Évukám, ez megvan.

Nem tudom, mitől rettegett egyébként, talán azt gondolta, hogy amíg átérünk az út egyik oldaláról a másikra, addig egyszer csak váratlanul jön a népharag, és elsodorja az ötvenméteres Mao-képet? Na, mindegy is, a lényeg, hogy bejutunk a Tiltott városba.

A bejutás örömére, meg egy kicsit azért is, hogy Gergelynek prímán sikerült a szelfi, ünnepi hangulatunkat Jarekkel egy könnyed táncban fejezzük ki. Időnként táncra perdülünk ugyanis. Ez amolyan közös nyelv az örömünk meglepetésszerű kifejezésére.

Alaposan végigjárunk mindent, Jarek megállapítja, hogy a város felépítése matrjoska babára emlékeztet, én nem értem a hasonlatot, de nem szólok. Szerintem csupán az látszik, hogy a császári lakhelyet körbeveszik az alattvalók lakrészei, mintha ezzel is védenék a legfontosabb személyt. Nurduran mindent lefényképez, egy kínai hölgy meg is kéri, hogy fotózza le őt is, bizonyára profi fotósnak gondolja. Nurdu örömmel tesz eleget a kérésnek, és annyira igyekszik, hogy majd hanyatt esik a kép készítése közben. Eldöntjük, hogy felmegyünk a kilátóba is, és nem, nem megyünk riksával, nem azért, mert spórolunk, hanem ennyi séta bizony szükséges. Hozzáteszem, négyünknek a kiírt, elvileg hivatalos ár 450 Jüan lett volna, de egy kedves idősebb riksatulaj mindannyiunkat elvitt volna nyolcvanért, ezt csak azért írom, hogy bizonyítsam, nem a pénz miatt gyalogolunk, hanem a mozgás szeretete vezet minket. Mondjuk, én speciel nagyon kacsingatok a riksa felé, de nem merem mondani, hogy már majd leszakad a térdem, mert hogy nézne ki a többiek előtt bevallani, hogy lófaszt vagyok én sportos. (Nurduran később bevallotta, hogy ő is így érzett).

Hosszas gyaloglás, majd lépcsőzés után felérünk a kilátóhoz. Vagyis a kilátókhoz. Mert nem egy van, hanem minden felfelé tartó pihenőnél van egy-egy, ami figyelmeztet minket arra, hogy innen is gyönyörű Peking, de fentről még szebb lesz, és ne sajnáljuk azt a plusz pár száz lépést, biztosan meg fogja érni. És tényleg megéri. A kilátás csodálatos, a hatalmas, aranyszínű Buddha látványa a legfelső kilátóban maga a megnyugvás és boldogság. Kimegyünk a teraszra, körbejárjuk a kilátót, megállapítjuk, hogy szmog van, de valahogyan pont a belváros felett éppen nincs, csak a távolban látszik a szürkeség. Jaroslaw megáll beszélgetni egy magas, barna szövetkabátos kínai fiatalemberrel, ahogy hallom, lengyelül társalognak, milyen meglepő, hogy a fiatalember pont tud lengyelül. Aztán a barna kabátos Gergőhöz fordul, és megkérdezi, honnan jöttünk. Amikor Gergő elmondja, hogy Budapestről, a fiú tökéletes magyarsággal kezd beszélgetni, hogy „óóóó Budapest (bár még nem járt ott) gyönyörű lehet”. Megtudjuk, hogy hét hónapig tanult magyarul otthon, egyedül. Beszarás. Nyilvánvalóan nyelvzseni, még sosem járt Magyarországon, és órákat sem vett sehol. Csak úgy fogta magát, és netről meg néhány könyvből megtanult magyarul.

Beszél nekünk Kossuthról meg Rákócziról, azt mondja, az ő neve magyarul Ferenc, de nem Szálasira utalva ez a neve, hanem Rákóczira utalva, mert ő igenis pontosan tudja, ki az a Szálasi, és perceken keresztül mesél nekünk a magyar történelem érdekességeiről.

Hát… azért kicsit meglepődünk.

A kilátóból leérve természetesen eszünk egy könnyű kisebb kínai ebédet (nem igaz, degeszre faljuk magunkat), aztán Jarek visszamegy naplementét fotózni, mi pedig elindulunk gyalogosan egy hutongon keresztül a metrómegállóhoz.

Ha hutong, akkor egy másik Peking. Csupa egymás hegyén-hátán álló földszintes ház. Mindegyik lerobbant, mindegyik kicsit rendetlen, a kiterített ruhák ott vannak mindenütt, a férfiak a kapu előtt társasoznak, mindenki vigyorog. A házak falán hirdetések, Gergő az egyiket le is fordítja, azt írják, hogy decembertől tilos szénnel fűteni… Nekem Cseh Tamás dobol a fülemben… „Egy hirdetés kéne egy ház falán...” Hatalmas a kontraszt a házak, lakások, épületek, és az előtte álló autók között. Mert az autók luxusautók, egy-két kivétellel az látszik, hogy a hutongokat egyáltalán nem csak a szegény réteg lakja.

Szóval újabb zavarba ejtő dolog.

Metróval megyünk haza, otthon hulla fáradtan esünk az ágyba.

Igen, a metró. Erről mesélnem kell. Részletesen. Legközelebb.

Péterfy-Novák Éva

Péterfy Gergely naplóját ITT olvashatod. 

  A képek a szerző tulajdonában vannak