Mínusz 1. nap

Erikánál gyűlünk össze, mert jobban járunk, ha a transzfer egy ponton szed össze négyünket. Használjunk ki minden percet, amit alvásra fordíthatunk, ha már a bécsi indulás miatt betegesen korán kell kelnünk (így jár, aki előszezon előtt indul útnak és nem várja meg, amíg járnak a budapesti chartergépek Krétára…). Szóval Tétényben eszünk, iszunk, nosztalgiázunk. Fél óra alatt belakjuk a házat. Megint eszünk. Megint iszunk. És közben megállíthatatlanul dumálunk.

Ahogy végignézek magunkon, elönt a meleg szeretet, arra gondolok, hogy az embernek kevés nagyobb kincse van, mint a régi barátai, akik nem annak ellenére szeretik, amilyen, hanem éppen azért.

Úgy mozgunk, úgy szólunk egymáshoz, úgy teszünk-veszünk, úgy létezünk egy légtérben, ahogy csak azok az emberek képesek, akik megjárták már egymással az élet legsötétebb és legfényesebb bugyrait egyaránt. Rég voltunk együtt így, pedig rendszeresen látjuk egymást munka közben, hiszen Gotival három, Erikával bő egy éve együtt is dolgozom. De most se fotózni való interjúalany, se kitöltendő Excel-táblázat, se megírandó szerződés. Csak mi hárman, mint a régi szép időkben. Eszünk. Iszunk. Beszélgetünk. Csöngetnek. Megjött értünk a transzfer.

1. nap

A mínusz egyedik nap átcsúszik az első napba. Nem alszunk semmit. Pont, mint régen. Beülünk a kisbuszba, Erika és Goti hátra, Bandi és én középre. Mert, hogy fokozzuk az élvezeteket, egy olyan ember kísér minket kamerával, akit én 37, a két barátnőm pedig 21 éve ismer: az öcsém. Azért viszünk magunkkal munkát, elvégre másként nehezen lehetett volna megmagyarázni az itthon hagyott családtagoknak és munkatársaknak, hogy miért húzunk el öt napra Görögországba hármasban (négyesben), munkaidőben. Gondoltuk, ha Bandi fogja a kamerát, garantált a természetes viselkedés. Végül is, majdnem bejött. De erről majd később.

A 43 év és a másfél óra alvás egyszerűen nem kompatibilis egymással (Fotó: DTK saját)

A reptéri sorban állás és becsekkolás teljes kómában zajlik, mire a gép eléri a repülési magasságot, alszunk. Még arra sem ébredek föl, amikor valahol Szerbia fölött turbulencia ráz minket, pedig máskor ez elég, hogy vizet fakasszak a karfából. Másfél óra alvás után arra ébredek, hogy kint tűz a nap, és lassan ereszkedünk lefelé. Nézem a vizet föntről, és érzem, ahogy a kékje átkarolja az idegszálaimat. Félálomban szedelőzködünk, én fönt felejtem a gépen Péterfyék könyvét, amit olvasni hoztam magammal – osztrák légitársaság utasa magyar szerző kínai útinaplóját viszi magával Görögországba, lehet, hogy ez volt sok az égieknek.

Welcome back! (Fotó: D. Tóth András/WMN)

Míg a csomagunkat várjuk, két dolgot állapítok meg: 1. a heraklioni (irákliói) repülőtér semmit nem változott húsz év alatt; 2. mi viszont igen.

Negyven plusz évesen mindhármunk arcán lenyomatot hagyott a kialvatlanság. A másfél óra alvás egyszerűen nem kompatibilis az életkorunkkal. És még csak reggel kilenc van. Hosszú nap lesz.

Egyórás taxiút a hotelig, az út mentén úgy nő a leander, mint nálunk a parlagfű, mögötte szikrázik az Égei-tenger, fönt vezet a „sztráda” a hegyoldalban, kétsávos, de négysávosként használják, a sofőr előzget, mintha nem lenne holnap. Így lehet, hogy nem is lesz. Végül megérkezünk és minden kisimul. Újra érzem a kéket az idegszálaim körül.

Kárpótlás: Sentido Aegean Pearl Hotel (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

Mosoly és hideg törülköző fogad minket a hotelban, mire letörlöm az arcom, én is mosolygok. A háromból két szoba kész, becuccolunk, kimegyek a teraszra, beleszagolok a levegőbe és elhiszem, hogy itt vagyunk. Átöltözünk, irány a tengerpart. A hotelnek saját strandja van, az elő-előszezon miatt könnyen találunk négy nyugágyat napernyővel. Goti és Bandi bemennek a tengerbe, messziről hallik a nevetésük, ahogy dobálja őket a hullám. Mi Erikával kifekszünk a napra. Nem tudom, mivel telik a nap hátralévő része, mindenesetre arra ébredek, hogy Bandi azon aggódik, vajon leégtem-e (nem), ciki-e már most elkezdeni sörözni (nem) és vajon én is kérek-e, én is (igen). Vacsoráig sörözünk, lassan, öregesen. Evés után úgy dőlünk az ágyba, mint négy zsák krumpli.

2. nap

Nem lehet alábecsülni a pihenés hatását a felnőtt ember szervezetére, emberek! Nem tudom, mikor aludtam utoljára tíz órát egyhuzamban, a reggelinél mondom is a lányoknak, hogy úgy érzem magam, mintha iskolás lennék. Goti megjegyzi, hogy úgy is nézek ki, erre ijedten rájövök, hogy egyáltalán nem sminkeltem, de akkor Bandi már mondja is, hogy: „És, tessék!” Be kell köszönnöm, elvégre vlogolunk.

Elvégre vlogolunk (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

Fogalmam sincs, hogy kell vlogolni. Láttam pár celebet, influencert meg hivatásos vloggert a YouTube-on, de se celeb nem vagyok, se jutyúbi értelemben vett influencer, szóval egyszerűen csak mondom, ami eszembe jut. Ezt a taktikát alkalmazom végül az egész utazás alatt, hát, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a végeredmény… Az mindenesetre kiderül, hogy a lányokat tényleg nem zavarja a kamera. Erikára néha úgy kell rászólni, hogy ezt szerintem már ne ossza meg a nyilvánossággal (így is kiderül, hogy mikor jött meg az első menstruációja…), és Goti is viszonylag hamar megszokja, hogy a mozgókép nem olyan, mint a fotó; nem érdemes túl sokáig kitartani egy valóban nagyon előnyös has be, mell ki pózt, mert az ember egy idő után tökhülyén néz ki és nem tud rendesen beszélni.

A szálloda strandja (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

Mire leérünk a strandra, Haris, a napágyak őre és az alkoholos italok logisztikai menedzsere, már messziről integet, mintha régi ismerősei lennénk. Erről eszembe jut Lula, a húsz évvel ezelőtti utunkon megismert bártender, aki délelőtt 11-kor, amikor meglátott minket a tengerparti ösvényen lefelé botorkálni, már el is kezdte keverni a kedvenc koktélunkat.

Tőle tanultuk meg, hogy a 15 magyar perc és a 15 görög perc között nagyjából félóra különbség van. Nem a mi javunkra. 

Bandi délután meggyőz, hogy menjek el vele egy másfél órás „Jetski Safarira”, ahol óriásteknősöket és delfineket is lehet látni. Amióta lovagolok, határozottan kalandvágyóbb lettem, nem sokat gondolkozom, menjünk, naná. A csajok közben a parton pihennek. Életemben nem vezettem még jetskit, elég lelkes vagyok. Aztán kiderül, hogy most sem fogok, mert az öcsémből kiszabadul a kisiskolás és GoPro kamerával a fején, tágult pupillával, 32 fogas, gyermeki mosollyal az arcán felpattan a kormány mögé.

Pont, mint kiskorunkban. Csak akkor még nem volt GoProja. (Fotó: DTK saját)

Végül az utolsó fél órában csak kikönyörögtem tőle, hogy hadd vezessek, szerintem érezte, hogy miután se teknőst, se delfint nem láttunk, mindenki jobban jár, ha kitombolom magam kicsit a kormány mögött. Pontosan ez történik, a visszaúton én is átcsúszok gyerekbe és majdnem ledobom magam mögül Bandit, hatvannal repesztünk a vízen, hangosan kurjongatok örömömben.

Delfin helyett barlang. Mondjuk, ez sem rossz. (Fotó: DTK saját)

Estére nem lehet levakarni a vigyort a képünkről, ami nagy szerencse, mert vacsora után elkap egy helyi táncos, és kirángat maga mellé a placcra szirtakizni. Itt szeretném jelezni, hogy nem tudok szirtakizni. Miközben a közönségnek magyarázza a lépéseket, én vissza-visszamegyek az asztalhoz egy korty Aperolért, csak nehogy eltűnjön a mosoly az arcomról. A csajok rendkívüli módon élvezik a nyilvános megszégyenítésemet, hiába mondom nekik (meg Bandinak), hogy rakják már el a kamerát meg a fényképezőt, nem hallgatnak rám. Az este végére picit „összeszavakat a keverem”, de szerencsére akkor már nem forog a kamera.

Itt viszont még forog a kamera. Sajnos. (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

3. nap

Brutál másnaposan ébredek. Egyáltalán nem értem, miért. A vacsoránál két pohár bort ittam, a szirtaki mellé pedig egy Aperol Spritzet. Az nem lehet, hogy húsz év alatt ilyen mértékben csökkent az alkoholtoleranciám… bár, Goti tegnap este teljesen józanul nyomta, állítása szerint az ő szervezetéből az öregedéssel kikoptak a szeszes ital lebontására szolgáló enzimek. Szerencsére azért a proseccót néha le tudja bontani, ha jól láttam… Megint én érek le utoljára reggelizni, miután tizenöt perccel korábban Erika rám telefonál. Kezd kialakulni a reggeli rutinunk. Amikor egész napos napágyon döglésben reménykedve megkérdezem őket, mi lesz a program, Erika széles mosollyal bejelenti, hogy városnézés. Megsemmisülök.

A raki, amit nem kellett volna meginni előző este (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

A város viszont eszméletlen hangulatos. Rethymnon, vagy, ahogy a helyiek hívják, Réthimno egy negyvenezres kikötőváros, amely magán viseli Kréta történelmének minden nyomát. A sziget sztoriját olvasgatva rájövünk, nem véletlen, hogy olyan jól megértjük egymást a helyiekkel. Krétán, földrajzi elhelyezkedéséből adódóan, a szó szoros értelmében végigtrappolt a történelem. A szigetet 130 ezer éve lakják emberfélék, a késői újkőkorszakban indult igazán fejlődésnek, a minószi civilizáció idején. Aztán jöttek (és hosszabb-rövidebb időre maradtak is) a hatalmak; Római Birodalom, Bizánci Birodalom, Krétai Emirátus, Velencei Köztársaság, Oszmán Birodalom. A XIX. század végén, a XX. század elején rövid ideig volt saját kormánya, aztán csatlakozott a sziget a Görög Királysághoz. Épp időben, hogy a második világháború idején Németország elfoglalhassa. „Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt”. Most éppen előrehozott választásokra készül az országgal együtt Kréta is, mert a görögök nem tudják fizetni az évezred első évtizedében az államcsőd elkerülése érdekében kapott hiteleket. Szóval a hitel hiteleinek hiteleivel küzdenek.

Rethymnon Frotrezza (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

Rethymnon városon minden ősi hatalom lenyomatot hagyott, így aztán simán előfordulhat, hogy a minószi romoktól nem messze velencei stílusú, fapalettás házakkal szegélyezett sikátorokon át csodaszép mecsethez vezet az ember útja.

Az egész város virágillatú és mindenki mosolyog, beszélget, ráadásul úgy, mintha tényleg érdekelné az az idegen, aki vele szemben áll. Nincs kesergés, életszeretet van.

Persze, a turizmusból élnek, tudom én. Pontosan ezért nem vizezik a bort, nem árazzák túl a koktélt, nem tesznek megjegyzést a vendégre és nem nézik ki az üzletből a vásárlót, ha zárás előtt öt perccel téved be az utcáról.

Fotó: Csiszér Goti/WMN

Goti folyamatosan fotózza az embereket és a várost, Bandi forgat, drónoz (közben minket is próbál megtanítani rá, több-kevesebb sikerrel), izzad. Harminc fok van, negyvennek érzem én is. De legalább kiizzadom magamból a tegnapi alkoholt. Lehet, hogy belőlem is eltűntek az enzimek. 

Fotó: D. Tóth András/WMN

4. nap

Előző délután a városban annyira elfogott a boldogság, hogy együtt vagyunk a lányokkal, hogy vettem magunknak barátságkarkötőt. Még alkudnom is sikerült az árból, elvégre hármat vásároltam egyszerre. Pedig az alkudozással valahogy nem vagyok kibékülve, még akkor sem, ha tudom, hogy ez a kultúra része errefelé, és szinte szemtelenségnek számít, ha meg sem próbálja az ember. Hármunk közül Goti a mestere a műfajnak, még az élelmiszerboltban is kedvezményt kap. Én viszont olyan zavarban vagyok az egésztől, hogy elbújok az olívaolajos polc mögött.

Barátság, karkötő (Fotó: D. Tóth András/WMN)

Reggel szentimentálisan nézegetjük az egyforma karkötőinket, és elhatározzuk, hogy a mai napunk az étkezésről fog szólni. (Nem úgy, mint az eddigi három, haha…) Mármint a vlog, a mai napról. Bőségesen reggelizünk a svédasztalról – mondván, a kamera kedvéért ki kell próbálni ezt is, meg kell mutatni azt is. Mondjuk, a görög joghurthoz nem kell kamera, azt ürügy nélkül ajánlom mindenkinek friss vagy aszalt gyümölccsel, dióval és mézzel. Bajnokok reggelije. Utána strand.

10 óra 21 perckor hangzik el először a kérdés: mikor menjünk ebédelni? Tisztára, mint a WMM-irodában, otthon érzem magam.

Megbeszéljük, hogy egykor. 12:50-kor szedelődzködni kezdek, elvégre megegyeztünk, hogy egykor eszünk, és addig még oda is kell érni az ötven méterre fekvő snack bárba, ahol már vár minket Emanuela. Ő a legjobb arc az összes felszolgáló közül, azonnal veszi a poénjainkat, sőt rájuk tromfol. Már messziről integet és kérdezi, hogy akkor hozhatja-e a négy tzatzikit. Hozhatja hát. Az ebéd à la carte, nekem ez a kedvenc étkezésem itt, minden frissen készül a látványkonyhában. Előételeket (tzatzikin kívül feta, húsgolyók, pita, friss saláta) választunk, aztán jöhet a grillezett királyrák, jó fokhagymásan. Mivel a tzatziki is az, azon röhögünk, hogy nekünk mára már annyi, legföljebb egymással fogunk tudni smárolni. Aztán elvetjük az ötletet. Húsz évig jól megvoltunk az élmény nélkül, ezután is megleszünk.

#4tzatzikisplease (Fotó: DTK saját)

Büszkék vagyunk magunkra, hogy vacsoráig a parton csak egyszer rendelünk Harristól. Kávét és sört. Gotit felváltva hívják a gyerekei, Erika és a szerelme kétóránként becsekkol egymásnál, Bandi Viberen csetel épp a feleségével arról, hogy mit csináltak aznap Annával. Próbálom FaceTime-on hívni én is Lolát, de annyira rossz a vétel, hogy akadozunk; nem baj, annyi kiderül, hogy még mindig kamasz. Már csak két óra van a vacsoráig.

Este megint svédasztal, rajta friss, helyi termesztésű zöldségek, gyümölcsök, sokféle olajbogyó, krétai fetasajt, fűszerek. Vaslapon sütik frissen a souvlakit, a vékony nyársakon csirke és/vagy bárányhús.

Fotó: Csiszér Goti/WMN

A csévingekben muszaka, valamilyen spenótos lepény, csilis-paradicsomos zöldbab és még vagy három-négyféle készétel. Nem eszünk végig mindent (még a kamera kedvéért sem), de érzem, ahogy már a látványtól is hízom. Nem tudom, a lányoknál és Bandinál mi lett a nyaralásunk vége, de én szerintem nagyjából két kilóval nehezebben megyek haza, mint ahogy jöttem. Milyen jó, hogy a zsírszövetben tárolt túlsúlyért nem kell fizetni becsekkoláskor.

Fotó: DTK saját

Na, jó, nem hagyhatom abba ezzel a képpel az utolsó esténk leírását… vacsora után beindul a nosztalgiavonat, a lányokkal felidézzük a húsz évvel ezelőtti utolsó közös nyaralásunk legviccesebb momentumait. Amikor totál másnaposan (Erika még aznaposan) a kacskaringós hegyi utakon elutaztunk „Kréta legeslegszebb strandjára”, Vai beach-re, a kisbuszban a kilencvenes évek popklasszikusait énekeltük Gotival hangosan és (már akkor is) hamisan. Amikor a Santorinibe tartó 3000 fős kompon olyan tengeribeteg voltam, hogy felváltva dőltem a csajok ölébe. Amikor hajnalig táncoltunk egy idegenvezető csapattal, aztán a biciklivázon utazva vittek minket vissza az apartmanunkhoz. Amikor Erika elvesztette az egyik lábujjkörmét a… na, jó, ezt inkább nem mesélem el.

5. nap 

Nem hisszük el, de arra ébredünk, hogy vége van. Kettőre jön értünk a taxi, az utolsó délelőttöt pakolással töltjük, kiülünk a medence partjára, aztán eszembe jut, hogy nem is láttam a hotel edzőtermét, pedig elutazás előtt körüzenetben egyeztettük, hogy hozunk edzőcuccot. Bemegyünk Bandival, megnézzük, kijövünk. Pipa. Fönt a szobámban visszapakolom a bőröndbe a futócipőmet és megfogadom, hogy ha hazaértem, folytatom a futást, amivel télen leálltam. Igen, tudom, hogy május vége van és sem a március, sem az április, sem pedig a május nem tél. 

Mondom, hogy dolgoztunk (Fotó: Csiszér Goti/WMN)

Ebédnél Emanuela fogad minket, evés után szelfizünk vele egy utolsót. Épp azon tanakodunk, vajon nem veszi-e tolakodásnak tőlünk ezt a fene nagy szeretetet, amikor jön vissza a saját telefonjával: nem baj, ha ezzel is készítünk egy fotót? Dehogy baj! Mire a reptérre érünk, már kiposztolja büszkén az Instagramjára. Azt írja, hiányozni fogunk neki. Ő is nekünk. 

Én, Emanuela, Erika, Goti (Fotó: DTK saját)

Nézem Erikát és Gotit, ahogy a duty freeben még egy utolsó vásárlásra készülnek, és eszembe jut a mondás, amit egyszer régen egy iskolai barátnőm írt az emlékkönyvembe: „A barátság aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet kötni ugyan, de a csomó megmarad.”

Az a helyzet, hogy szerintem ez nem igaz.

A barátság nem aranyfonál, ami elszakad. A barátság inkább egy nagy szakítószilárdságú sodrony, amit a közös élmények, a közös öröm és a fájdalom sző sűrűre hosszú évek alatt.

Egy olyan kötél, amit, ha fönt a trapézon a derekadra erősítesz és ugrasz, tutira megtart. Ha a barátság igazi, akkor sem idő, sem tér, sem konfliktus nem tépi szét. Belefér a csönd, belefér a vita, belefér, hogy máshogy lássuk a világ egyes dolgait, belefér, hogy másra szavazzunk, mást szeressünk, másmilyenek legyünk.

Aranyfonál... helyett: ezüst karkötő (Fotó: D. Tóth András/WMN)

Jól van, tudom, hogy lassan sok lesz, először a barátságkarkötő, aztán meg ez, abbahagyom.

A gépen egészen a leszállásig eszembe sem jut félni. Akkor sem mondok semmit, csak lehunyom a szemem, megszorítom a karfát, ahogy mindig szoktam, amikor „repülőgépet vezetek”. Egy perc sem telik el, és érzem, ahogy Goti ráteszi a tenyerét a kézfejemre. Nem nyitom ki a szemem. Csöndben megfogadom, hogy a következő közös utazással nem várunk húsz évet.

Fotó: Csiszér Goti/WMN

D. Tóth Kriszta

Krisztáék a Neckermann Sentido Szállodák meghívására utaztak Krétára.

Olvasd el Kriszta, Goti és Erika húszéves barátságának történetét: Öt nap a világ – húsz év után újra együtt nyaralunk a csajokkal