2018. július 7.

Összegörnyedve ülünk a kanapén, mert már túlságosan szorít mindkettőnket az úgynevezett „nyugati jólét” langymeleg ölelése, amelyben két éve ülünk Luxemburgban. Én sírok, a férjem kétségbeesetten és aggódva nézi, hogy mi bajom van. Hetek óta hurcolászom a görcsöt a gyomromban, és végre kijön. Utálok itt élni. Utálom a munkám, utálom a sterilséget, amiben vagyunk. Hiányzik az óceán és az a fajta lazaság, amit Portugália nyújtott nekünk, ahol egymásra találtunk, jó messze Magyarországtól. A férjem megértő és bólogat, mert ő is ugyanezt érzi jó ideje. 

Másfél évnyi tervezés 

Felmondás, összepakolás, költözés, búcsúzás. Délkelet-Ázsia a cél: hét ország, egy év, idegen kultúrák, ízek, szagok és minden, ami ezzel együtt jár. Végre idén januárban elindulunk. Hátizsákunkban ott a rövidnadrág, az ujjatlan felső, a szandál, a kényelmes cipő és a remény, hogy minden rendben lesz.

Thaiföld 

Három hét öröm és boldogság. Megvesszük életünk első maszkját, mert hazaérve az éjszakai piacról a kutató férjem már ábrákat készít a kínai adatokból, és nem sok jót vetít előre.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Kambodzsa

Egy hónapos önkénteskedés viszontagságokkal. Halljuk a híreket, de az óceán kristálytiszta vize, a fluoreszkáló planktonok és a sziget áldásos elzártsága továbbra is megóv minket a helyzet komolyságától. 

Vietnám

A harmadik ország. Március közepe van, ülünk a koszos utcafronton, miközben megpróbálunk minél láthatatlanabbak maradni. Halkan beszélünk – már amennyire még van kedvünk – és szürcsöljük a sűrített-tejes jegeskávénkat, ami a 32 fokos melegben pár pillanatra legalább a légcsöveinket lehűti. A nő a kávézóban nem hajt el, nem is néz csúnyán. Hálásak vagyunk a mosolyáért, amit azért kapunk, mert vietnámiul köszönjük meg a kihozott finomságot: „Cảm ơn”. Ennek is örülünk már a tegnapelőtti piacon történt incidensek óta, ahol torkaszakadtából üvöltött ránk a nénike, hogy hozzá ne merjünk érni a zöldségeihez, gyümölcseihez. Majd öt méterrel arrébb egy másik is bekapcsolódott a gyűlölet-hullámvasútba. Aztán a kenyeres és a ruhaárus is elfordította a fejét, nehogy hozzánk kelljen szólni. 

Veszélyforrás lettünk

Gondolataink még mindig ott járnak, mert nem értjük, mi ez az egész. Ekkor még nem. Eközben az utca másik oldalán egy fehér selyem pizsamába öltözött madonnaszerű lény vonul el légies léptekkel. Fején a tipikus vietnámi kalappal, amely alatt dús sötét fekete haja el sem fér. A világ terhei helyett egy hatliteres vizes palackot cipel a vállán. A dáma eltűnt a látókörünkből, és helyére lép egy ninja-maszkos anyóka, aki napszemüveget akar ránk tukmálni. Nem kell kettő. Egy sem. Köszönöm. Igen, nyugati ember vagyok, de akkor sem. Fizetés után feltesszük a maszkunkat, amiben érezni lehet a tegnapi tojásos rák vacsink zamatát. Ebből viszont kéne venni másikat. Bemegyünk egy gyógyszertárba: nincs maszk, elfogyott. Újra „Cảm ơn”, de kevésbé őszinte. Majd a hotelben mindennap kimossuk kézzel a bugyik és pólók társaságában. 

Sétálunk tovább a robogók zajában, mert reggelinek valót kell találnunk másnapra. Ha megvan egy baguette-árus, akkor megvan az összes. Egymás mellett ülnek a műanyag piros színű ovis székeken maszkban, sapkában, tetőtől-talpig beöltözve, mert ők nem akarnak lebarnulni. Az szégyen.

Már messziről megpróbáljuk kiszúrni, ki nem lesz elutasító. Aki fél, az behúzódik. Ha meglát, akkor eltakarja az orrát, száját. Torpedós játék élő emberekkel. Szemezés randira hívás nélkül.

Mi történt itt? 

Mi ez az elutasító magatartás a nyugati emberekkel szemben? Már nem kell a pénzünk sem, csak hagyjuk őket békén? Tény, hogy ebben az országban a helyiek mellett több brit állampolgár is megbetegedett. Ezért félnek. Tőlem, tőlünk, mert fehérek vagyunk, mi hoztuk be az országba, és terjesztjük tovább az első számú közellenséget. Szerintük én angol, vagy ami még rosszabb, olasz vagyok, mert szőke a hajam, kék szemem van, és nem értik, hogy milyen nyelven beszélek. Veszélyes vagyok, csak mert… Én meg zárulok befelé, és egyre kevésbé vagyok megértő, mert az idegengyűlölet központjában most én állok. 

A kettes számú baguette-árusnál begyűjtjük a reggelire valót, és visszavonulunk a hotelszobánkba. Ott sincs sok kommunikáció, mert csak negatív lenne, ami elhagyná a szánkat. Siránkozni meg nem szeretnénk. Tudjuk, hogy még így is jó dolgunk van. Inkább bekapcsoljuk a tévét. Egy dél-koreai popdalokat játszó zenés műsorral zsibbasztjuk az agyunkat. A következő kétheti utazást már úgysem kell megterveznünk. A következő városban határozatlan ideig fogunk tartózkodni. Hát, nem így terveztük.

Esti úti célunk: egy labirintus bár

Jó mókának hangzik, ami ránk fér, mielőtt újra útnak indulunk hátizsákjainkkal az ismeretlenbe, le a hegyről, egészen a dél-kínai tenger partjához. Miután elveszünk a bár zegzugos tekervényeiben, a tetőn ülünk, és egy nemzetközi társasággal élvezzük a sörünk végét. Főleg britek, amerikaiak, egy nagy hangú francia és egy dél-afrikai az ideiglenes mosolyforrásunk.

R., a francia, amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, rögtön a jobboldal erősödéséről kezd beszélni Európában.

Nincs mese, bele kell menni. Nem ez az első eset, amióta elindultunk, hogy ilyen beszélgetésbe keveredünk, miután kiderül, honnan jöttünk. Természetesen R. nem érti, hogy Magyarországon jelenleg nem a szabad önálló gondolkodásra való nevelés a trendi. Ellentétben a franciákkal, egy magyar tinédzser nem tanul meg tizenévesen sztrájkolni, kéz a kézben a tanáraival. Amikor indulunk, búcsúzóul odakiáltja: „Liberté, Égalité, Fraternité” – végtelenül franciásan, széles mosollyal, feltartott kézzel. Egy amerikai nevet rajta, biztos a Szabadság-szobor jut neki is az eszébe róla. Mi pedig a végtelenül magyaros szkepticizmusunkkal odaintünk, elköszönünk és visszaballagunk a bár labirintusába. 

Szabadság, egyenlőség, testvériség

Hazaérve maszk- és bugyimosás közben levonjuk konklúzióinkat a különböző kultúrákról, magunkról, és legfőképp arról, hogy miért is érdemes utazni. Még ha egy olyan országban ragadtunk is, ahol nem érezzük minden pillanatban azt, hogy szívesen vagyunk látva. Az a bizonyos kanapén ülős július 7-e egy olyan emlék, amit ilyen frusztráló helyzetekben ásunk elő, hogy emlékeztessük magunkat arra a nyomorult érzésre, ami eljuttatott idáig minket: 11.501 kilométerre a családjainktól és azoktól a barátoktól, akik merték megkérdőjelezni a döntéseinket és feltenni azokat a bizonyos kérdéseket, amik miatt most túlélünk bárhol a világban.

Szabad vagyok, egészséges vagyok, szeretve vagyok, mégis ki vagy, te, maszkos néni, hogy lerombold mindazt, amiért másfél éven keresztül dolgoztunk? Te vagy maga a vírus, amitől mi valójában a legjobban félünk.

Gede Mesi

A képek a szerző tulajdonában vannak