Jordánia egyes részeit receptre kellene felírni – úti beszámoló

–

– Jó utat kívánok! – mondta a finánc, és visszaadta az útlevelemet. Lefagytam. Az Alia királynő reptéren álltam ugyanis, Jordánia fővárosában, Ammánban – a makulátlan egyenruhás, szép szál helyi legény viszont tökéletes magyarsággal engedett utamra. 

De az igazi meglepetések csak ezután jöttek. A következő rögtön akkor például, amikor behuppant a hátam mögé a taxiba egy nagydarab férfi, akiről a sofőr azt mondta: az unokatestvére, és elvisszük a körforgalomig. Egyedül voltam – egy nappal a csoport előtt érkeztem, mert így lehetett spórolni a repülőjegyen –, de valahogy el kellett eljutnom a 30 kilométerre lévő szállásra, így jobb híján bólintottam.

Útnak indultunk: két derék vadidegen közé szorítva, egy repedt szélvédőjű taxiban. Amikor megkérdezte a sofőr, hogy megálljunk-e egy teára, már komolyan aggódtam. Pedig nem volt miért; a rokont tényleg kitettük a körforgalomnál.

Miután kicsit megnyugodtam, megkérdeztem, hogy mi az a zene, amit hallgatunk – lendületes kántáló hangfolyam sok torokhanggal. Nagyon tetszett, gondoltam, viszek haza belőle. 

– Ez a Korán – hangzott a sofőr válasza, majd néma csendben ültünk tovább. Egészen addig, amíg a hangfolyam széttöredezett szavakra. Olyan szavakra, amiket ismertem.

Juszuf. Potifar. Mennyei atyám, ez a József és testvérei története! Elkezdtem makogva magyarázni, hogy ezt én ismerem, mire a sofőr rám nézett, lefékezett, és mind a húsz szavas angol szókincsével lendületesen magyarázni kezdett: a hócipője tele van azzal, hogy folyton magyarázkodnia kell az arabság miatt, miközben még a történeteink is ugyanazok. Majdnem sírt szegény. Thomas Mann, Andrew Lloyd Weber és Ábrahám mosolygott a háttérben (és a fantáziámban persze). Megérkeztem.

Vendégszeretet – jordán módra

Ha Jordániáról mesélek, mindig az emberek jutnak először eszembe. És másodjára is. Ugyanis valahogy az emberek nagyon nem akartak megfelelni a sztereotípiáknak Jordániában.

Emlékszem a kis pékségre Madabában, ahol próbáltuk kitalálni, hogy mi micsoda, mire az utcáról bejött segíteni egy nő talpig burkában, és tökéletes angolsággal elmagyarázta a választékot. (Soha többet nem láttam senkit burkában, és a rövid sortban flangáló utastársunkon is elnézően mosolyogtak a helyiek.)

Emlékszem a boltosra, aki megnyugtatott, hogy nem kell vásárolni, nézzek körül nyugodtan. Emlékszem a festői beduin lovasra Petrában, aki alig várta, hogy a szezon végeztével elmehessen Miamiba szörfözni végre, és Salgótarjánban talált magának feleséget.

Emlékszem Ibrahimra, a fűszerárusra Akabában, aki három nyelven szórakoztatott két turistacsoportot egyszerre, és olyan szavakat ismert magyarul, amiket még én sem – például a csillagánizst. Egyszer beültünk a kis boltjába, és két óráig néztük a műsort – jobb volt, mint a szilveszteri kabaré.

És emlékszem Alira, a helyi idegenvezetőnkre, aki az ország lakosságának 95 százalékát személyesen ismerte, és egyszer beugrott velünk útközben egy komája nappalijába egy teára.

(A Közel-Keleten a tea kábé az, mint nálunk vidéken a házi pálinka. Nem egy ital, hanem ürügy a beszélgetésre, a megállásra.). Ali, aki nem mellesleg éveket élt Debrecenben, szintén magyarul szólt hozzánk – néha betette nekünk a Gyöngyhajú lányt az Omegától, mi meg tanítgattuk neki a Zsolti, a békát a Bëlgától. 

Közben pedig folyton úton voltunk. Megnéztük Kis-Petrát, ahol alig volt turista rajtunk kívül, megnéztük Kerakot, a keresztes lovagok várát, megnéztük a fantasztikus mozaikokat Madabában, a Szentföld első térképével. Megnéztük a sivatagi kastélyokat, köztük a VIII. századi Quseir Amrát elképesztő freskóival, amelyek nemcsak meztelen nőket ábrázolnak, de a mennyezeten 35 jól beazonosítható csillagképet is. Megnéztük Jerasht, a görög-római örökség egyik legépebben megmaradt városát, amihez képest nekem később csalódás volt a Forum Romanum, mert kihagytam a számításból, hogy az antik Rómát építőanyagnak használták a barokk Róma megépítésekor.

Fürödtünk a Holt-tengerben, ami elég nehéz, mert a magas sótartalom miatt a víz gyakorlatilag kidobja magából az embert, amikor beleugrik. Túráztunk a Dana Bioszféra Rezervátumban, a hatalmas gombócszerű hegyek között, túráztunk a Numeira-szurdokban, ami olyan, mintha ötemeletes megkövült szivárványcsíkok között sétálna az ember – már ha a szivárvány színei a tompa bordótól a homokszínig terjednek. És túráztunk a „nagy” Petrában is, ami valóban hatalmas, egyik része sincs lezárva, és a legváratlanabb helyeken lehet teázókba botlani. 

Mofleh, Hussein, Teysir – és amit tőlük tanulhatunk

Petrát, a kőbe faragott ősi nabateus várost mindenki ismeri, aki látta az Indiana Jones című filmet – és valóban csodálatos az egész. De nekem Petra Moflehet és az ő kis kávézóját jelenti leginkább. Négy asztalt az amfiteátrum mögött, a hegy túloldalán, a legnagyobb muskátlikkal, amiket valaha láttam. Megiszogattuk a kis mentateánkat – orbitális mennyiségű cukorral – aztán a második tea után megnéztük, hogy Mofleh hova tervezi a zuhanyt a kis kunyhójában, és hogyan fest a lánya a fényképalbumban. Zenóbia régésznek tanul Svájcban. Édesapja néha beül az autójába és meglátogatja – ezt szívesen megnéztem volna, Mofleh ugyanis úgy nézett ki, mintha az egyik rabló lenne a negyvenből, ráadásul biztos voltam benne, hogy Svájcban sem veszi le a kefijét, a tradicionális arab kendőt.

Aludtunk a hatalmas vörös és fehér sivatagban, a Wadi Rumban, amiről azt mesélte a vezetőnk, hogy a Hussein király – a jelenlegi király apja – ide vonult el, amikor már túl nagy volt rajta a nyomás.

Hussein a XX. század második felének egyik legfontosabb (közel-keleti) politikusa volt, a kevés államférfi egyike. Családját, a Hasemita dinasztiát az egész muszlim világ Mohammed egyenes ágú leszármazottainak tartja. (Ehhez képest elég vicces, hogy Hussein unokája, Salma hercegnő lett a jordán légierő első női pilótája. Sugárhajtású gépen.) Túlélt számtalan merényletet, az elsőt 15 évesen, amikor a szeme láttára ölte meg egy arab merénylő a nagyapját. Abban a korban, amikor az arab nacionalistáknak, Nyugat-Európának, az USA-nak, a Szovjetuniónak és Izraelnek egymással homlokegyenest ellenkező érdekeik voltak, Husseinnek valahogy mégis sikerült egy valamennyi fél által elismert szerepet betöltenie, és világpolitikai szereplővé tenni egy olyan országot, amelynek sem olajtartalékai, sem vize nincsen. Képes volt megszakítani a kemoterápiáját, hogy egy asztalhoz ültesse a palesztin és az izraeli delegációt. Sokat elárul róla, hogy a temetésén nemcsak négy amerikai elnök volt jelen, de a Hamasz és a Moszad vezetői is. Együtt. Szóval Husseinnek volt oka néha a sivatagba menekülni.

Szerintem az ideggyógyászoknak egyébként is receptre kellene felírniuk a Wadi Rumot.

Ahogy csak mentünk és mentünk a hatalmas dűnék és furcsa sziklák között, dzsippel, tevén és gyalog, a szavakkal együtt az állandó nyugtalanság is kikopott belőlem. Minden nagyon egyszerű lett. Legyen kényelmes cipőd. Legyen nálad víz. Legyenek veled a barátaid. Semmi más nem lényeges. És mindenre van idő, miközben nézed egy sziklán ülve, ahogy eltűnik a nap.

Ott ettem életem legjobb sült csirkéjét. Már nem is furcsállottuk, amikor a szakács a vállára kapott egy ásót, és úgy indult a vacsoráért. Elment egy adott pontig a sivatagban, nekiállt lapátolni, és kiásott egy méteres fémkúpot. A fémkúpból aztán kiemelt egy állványt, aminek a tetején a csirke pirult, alatta a répa és a krumpli a ráolvadt zsírral, legalul pedig a parázs. Vacsora után kivonultunk a sivatagba csillagokat nézni. Olyan mázlink volt, hogy Teysir, a beduin vezetőnk mellékállásban költő – ő képviselte Jordániát az arab világ Megasztárjában, ahol a versenyzők a saját verseiket adják elő – így egyszer ő énekelt nekünk valamit a saját repertoárjából, egyszer meg mi neki. A Csitári hegyek például váratlanul jól passzolt a végtelen homokmezőkhöz.

És mivel én voltam az egyetlen, aki még a matracot-hálózsákot is kihurcolta magával, reggel arra ébredtem, hogy tök egyedül vagyok a sivatagban – a távolban már lehetett látni a tábor hajnali körvonalait. A többiek valószínűleg fáztak, és inkább visszamentek, tőlem húsz méterre viszont ott parkolt egy dzsip, egy vadidegen pasival, aki ott aludt a tövében. Elképzeltem, ahogy kirendelték: „Figyelj, Abdul, ott ez a szegény gyaur, nincs szívünk felkelteni, menj már ki hozzá, ne rágják meg a sakálok”. Mindig ő jut eszembe, amikor azt hallom, hogy valaki félelemkeltően beszél a muszlimokról. Pedig még csak meg se tudtam neki köszönni, hogy vigyázott rám. 

Másnap újra énekeltünk. Mivel március 15-e volt éppen, a Kossuth Lajos regimentje volt terítéken – mindezt a Jordán folyó partján ülve. Nem mi kezdtük a dolgot: a folyó túloldalán éppen nyugdíjas amerikai turisták fürdőztek, habfehér ruhában énekelték az újkeresztény énekeket. Érthető volt az ihletettségük:

itt keresztelte meg János is Jézust, Jordánia tulajdonképpen a Szentföld nagyobbik része, lépten-nyomon biblikus helyszínekbe botlik az ember, virágzik a vallási turizmus. A folyó mindkét partján, merthogy az amerikaiak már az izraeli oldalon fürdőztek.

A Jordán meglepően kicsi és sekély, inkább pataknak tűnt, mintsem országhatárnak. A gépfegyveres határőrnek cukorkamázszínekre meszelt kis őrbódéja volt, ő maga is helyesen vigyorgott a spontán össznépi danolászáson. Az amerikaiak olyan közel voltak, hogy az volt az érzésem, két lépéssel elérhetném őket. De persze nem mozdultunk.

Mindnyájan – az amerikaiak, az izraeli vezetőjük, a jordán határőr és mi, magyarok – pontosan tudtuk, hogy a sekély, békésen ballagó kis bibliai folyócska roskadásig van töltve aknákkal…

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Diego Delso

WMN szerkesztőség