Az optimizmus azt jelenti, a poharat félig telinek látjuk. A remény, hogy van erőnk újratölteni

–

„A döntéseid a reményeidet tükrözzék, ne a félelmeidet.” /Nelson Mandela/

A remény sok minden lehet. Az a képességünk, hogy máshogy is el tudjuk képzelni az életet, mint ahogy ma van. Hogy dacolunk az elemekkel, tovább kaptatunk az emelkedőn, sőt, ha kell, hegyeket mozgatunk meg. Tűrjük a bizonytalanságot, gyógyulunk, miután bántottak minket. Elengedjük, amit el kell, máskor meg annak ellenére jelen vagyunk, hogy legszívesebben elmenekülnénk. Nem távolodunk, hanem közelítünk: kapcsolódunk. Remény az is, hogy átvészelünk egy újabb napot, a következőt és az azutánit is, mert kíváncsiak vagyunk, mi vár ránk a kanyaron túl. Hogy hálásak vagyunk, mert élünk.

A remény az ok, amiért kitartunk, a „valami nagyobb”, ami mozgat minket. De annak belátása is, hogy a dolgok nemcsak rosszra fordulhatnak hirtelen, hanem jóra is, ám ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, nekünk is tenni kell. 

Mert a remény mégsem optimizmus

Amikor a telepesek az Amerikai Egyesült Államok területére érkeztek, az Újvilágba, sok várost a lelkiállapotuknak megfelelően neveztek el: Liberty, New York, Freetown, Hope. Ám ne feledjük: amerre jártak, az vérontást, üldöztetést, tragédiát jelentett az ott élő őslakosok számára. Patricia Bruininks pszichológus ugyanakkor arra mutat rá, az USA-ban mintegy 80 város és település található, amelyet a remény ihletett, és egy sem, amit az optimizmus. A nyelv – a magyar egyébként éppúgy, mint az angol – őrzi a két fogalom közti különbséget. 

Az optimista személy hisz abban, hogy a jövője jobb lesz, akár a szerencse, akár a saját vagy mások cselekedetei, akár a gondviselés révén – egyszóval maga sem tudja pontosan, hogyan. A reményteljes ember viszont abban bízik, hogy a saját képességei, erőfeszítései fognak sikert hozni: célokban és többféle megoldási módokban gondolkodik, illetve motivált arra, hogy hatékony legyen – jegyzi meg a Forbes cikke. Más lottószelvényt venni, és megint más lendületesen belevágni egy új vállalkozásba, projektbe. Az optimizmus azt jelenti, a poharat félig telinek látjuk. A remény, hogy van erőnk újratölteni.   

 

Beszédes metaforák

A remény kérdése régóta foglalkoztatja a gondolkodókat. Anthony Scioli pszichológus-kutató 2020-as áttekintő tanulmányából kiderül, hogy már 1656 és 1879 között is mintegy 18 publikáció jelent meg a témában angolul. Köztük például Abraham Tucker vidéki brit arisztokrata munkája (1805), aki a filozófia tanulmányozásának szentelte magát. Figyelemreméltó, hogy Tucker 15 évet töltött az ember lelki működésének tanulmányozásával, és úgy vélte, egyedülálló képességünk van arra, hogy előrevetítsük a jövőt. Ugyanakkor azt is megjegyezte, a földi reményeinket nehezebb fenntartani, mint azokat, amelyek a következő életünkre vagy a túlvilági létünkre irányulnak (ez a vallás korszakban betöltött erőteljesebb szerepére is utal). 

Tucker szerint a remény „segít elegyengetni a talajt, amerre járunk”, és „a méltó tárgyra irányuló fixációnk elindíthat egy tudatvonalat, amely köztes lépéseket tartalmaz, a sikerek halmozódásán keresztül pedig a reményélmény növekedését szolgálja”.

A filozófus a horgony, az aranylánc és a rugó metaforáit idézi, hogy érzékeltesse a remény szerepét, ami energetizál, de a földön is tart minket (mint majd látni fogjuk, megállapításai kísértetiesen hasonlítanak a kétszáz évvel későbbi pszichológiai elméletekhez). 

Sciolli azt is hangsúlyozza, hogy

az Oxford szótárban a remény két definíciója jelenik meg, mindkettő a XI. századból származik. Az egyik szerint a remény egy magasabb szintre vezető lépcsőfok; a másik szerint egy sziget a pusztaság közepén (amelyet ma is megteremthetünk).

A reményt sokszor kötik a fényhez is: az úttörő szakember, Karl Menninger „a pszichiátria nélkülözhetetlen lángjának”, az öngyilkosság elleni „legfőbb fegyvernek” tartotta. Más metaforákban a remény mint orvosság, recept, táplálék vagy (erő)forrás jelenik meg, sokszor: mint maga az élet. Aaron Beck, a depresszió neves kutatója szerint a lelki egészségünk akkor roppan meg, ha negatívan kezdünk viszonyulni önmagunkhoz, a világhoz és a jövőnkhöz. 

Erik Erikson a remény megalapozását mint énerőt, az életünk első évéhez kötötte.

Amikor remélünk, felfelé tekintünk, vagy úgy érezzük, mintha mi magunk is elemelkednénk a térben, és szerinte ez részben a spirituális, részben viszont a koragyerekkori élményeinkre vezethető vissza.

Volt ugyanis egy olyan időszak az életünkben – szerencsés esetben –, amikor azt élhettük meg, hogy a szükségleteinket csodálatos módon kielégítik, és magasabb erők (a gondozóink) folyamatosan vigyáznak ránk. Mindig volt egy kéz, ami betakart minket, ha fáztunk, és ringatott, amikor nyugtalanok voltunk, mi pedig azt tapasztalhattuk meg, hogy a világ olyan hely, ahol biztonságban lehetünk. A remény tehát egy olyan muníció, amiből egyeseknek több jut, viszont fejleszthető is. 

A remény mint gondolkodásmód 

A XX. század végén számos társadalomtudós, pszichológus fordult a remény vizsgálata felé: Rachel Colla és munkatársai 2022-es tanulmánya szerint mintegy 26 eltérő elmélet és definíció született. Ezek többségében közös elem volt, hogy olyan emberi erőként írták le a reményt, amely lehetővé teszi az egyének számára, hogy a környezetükben lévő erőforrásokból merítsenek az egészséges fejlődés és a teljesítményfokozás érdekében. A reményt általában egydimenziósként képzelték el, és elsősorban a célok elérhetőségére vonatkozó várakozással hozták összefüggésbe. A Kansas Egyetem pszichológiaprofesszora, Charles Richard Snyder volt az, aki 1991-ben a remény kétfaktoros modelljét vezette be. Teóriája a pozitív pszichológia egyik legfontosabb elmélete lett, amely mintegy három évtizede uralja a témában készült kutatásokat. 

Snyder a reményt egyfajta dinamikus motivációs élményként határozta meg, amely két fő kognitív eszközből származik: a megoldási útvonalakból, illetve a cselekvőképességből, hatékonyságból (szakszóval ágenciából). Az első az a képességünk, hogy a célunk eléréséhez többféle utat is képesek legyünk kialakítani, ezek között rugalmasan váltogassunk, ha arra van szükség, azonosítsuk az akadályokat és azokat a stratégiákat, amelyekkel leküzdhetjük őket – ez a dimenzió a WayPower. A másik pedig a WillPower, az akaraterő, amely a siker elérésére irányuló energiánkat, az elszántságunkat, a tetterőnket jelenti. A ‘90-es évek pszichológiai irányzatainak megfelelően tehát

a remény kapcsán főleg a kognitív elemeket hangsúlyozták – a célállítást, a stratégiaalkotást, az önmagunkkal kapcsolatos pozitív hiedelmeket –, és arra törekedtek, hogy a remény szintjét számszerűen mérni lehessen. 

A Snyder és csapata által kidolgozott mérőeszköz végig is vonult a szakirodalmon. Egyre-másra jelentek meg kutatások, amelyek alátámasztották, hogy a remény magasabb szintje együtt jár a jobb tanulmányi eredményekkel, a sport- és munkahelyi sikerekkel, a megnövekedett észlelt kontrollal, az önértékeléssel, a pszichés és fizikai jólléttel, a szorongás és a depresszió alacsonyabb mértékével, a betegségekből való gyógyulás magasabb valószínűségével, a korai halálozás kisebb rizikójával – hogy csak párat említsünk. Rachel Colla és csapata ugyanakkor tavaly Snyder elméletének korlátaira is felhívta a figyelmet: arra, hogy a mérések során egyrészt elveszett a WayPower és a WillPower közti dinamikus kapcsolat, másrészt a vizsgálódások kizárólag az egyénre fókuszáltak, holott a remény alakulásában kitüntetett szerepe van a társas környezetnek.  

A remény komplex energiarendszer

– mondják a 2020-as évek kutatói, kiemelve, hogy a remény valójában több, mint az alkotóelemeinek összege. Szerintük Snyder elmélete kiegészítésre szorul: a WillPower és a WayPower mellett beszélni kell a WhyPower-ről és a WePower-ről is. Az elsőre talán idegenül hangzó angol kifejezések mögött valójában egyszerű dolgok húzódnak meg. A WhyPower arra utal, hogy nem vehetjük magától értetődőnek azt, hogy célorientált lény az ember: kell lenni egy mögöttes értelemnek, amelyhez a céljaink illeszkednek. És hogy mi mindentől érezhetjük jelentéstelinek az életet? 

Ezzel részletesen korábbi cikkemben foglalkoztam, most csak a logoterápia megalkotóját, a koncentrációs tábort túlélt Viktor Franklt idézem, aki azt javasolja, ne úgy tegyük fel a kérdést, hogy „mi az élet értelme?”, hanem úgy, hogy „mi a saját életünk értelme?”, hiszen a válaszok meglehetősen egyéniek és helyzetfüggők. Ő maga egyébként az életcélok három fő területét jelölte meg: az alkotást (hogy adunk valamit a világnak, nyomot hagyunk benne); a találkozásainkat, az élményeinket (amelyek során mi kapunk valamit a világtól); és a szenvedést, hogy milyen magatartást tanúsítunk vele szemben, mennyire viseljük méltósággal.

Irvin D. Yalom említi még Egzisztenciális pszichoterápia című könyvében többek között a vallást, a spiritualitást, mások önzetlen segítését, a fontos ügyek melletti elköteleződést, a kreativitást, a szeretetet, a természetet, mint olyan dolgokat, amelyekben értelmet találhatunk. Sőt, azt is mondja, hogy

az élet értelmének érzése tulajdonképpen „a bevonódás mellékterméke”, kifejezve ezzel azt, mennyire lényeges, hogy részt vegyünk az életünk eseményeiben, jelen legyünk a pillanatban, a szeretteinkkel való kapcsolatunkban. 

Visszatérve a másik javasolt faktorra: a WePower a remény személyközi aspektusát ragadja meg, azt, hogy mennyire mélyen hatunk egymásra mi, emberek. Hogy mennyire reményteljes dolog tanítani és tanulni, illetve tapasztalatokat megosztani. Ha pedig van, aki hisz benned, az túlzás nélkül szárnyakat adhat – nagyon becsüld meg, ha ilyen szülőt, mentort, főnököt sodor melléd az élet: te is vigyázz őrá, és törekedj arra, hogy belőled is olyan ember váljon, aki képes másokat is erősíteni.  

 

Szembesülni a valósággal: van, amikor tényleg nincs remény? 

Ahogy az eddigiekből látszik, a reménnyel kapcsolatos tudós nézetek sokáig meglehetősen „fejnehezek” voltak, a gondolkodást, az információfeldolgozást hangsúlyozták, napjainkra azonban a „szív” (szimbolikus értelemben) és az egész test (biológiai értelemben) is egyre nagyobb szerepet kap. A terület másik vezető kutatója, Shane Lopez szerint például a remény „az arany középút az eufória és a félelem között. Olyan érzés, ahol a transzcendencia találkozik az értelemmel, az óvatosság a szenvedéllyel”. De hol találjuk meg ezt a helyet?

Lopez egyik válasza a vágyott jövő vizualizálása, egy olyan technika, amit a sportpszichológiában is előszeretettel alkalmaznak. Ilyenkor nem is annyira arról van szó, hogy elképzeled magad, amint a karod a magasba lendül, vagy a dobogó legfelső fokán állsz, hanem hogy különböző forgatókönyveket játszol le magadban, és minden eshetőségre felkészülsz. Utóbbi kapcsán Lopez arra is felhívja a figyelmet, mekkora jelentősége van annak a képességünknek, hogy újra tudjuk definiálni a céljainkat (regoaling) – különösen ha traumával, vagy a saját képességeink, netán a létezés korlátaival, a végességgel, a halandósággal szembesülünk. Azt a példát említi, amelyet halálos betegségben szenvedő gyerekek szülei tanítottak neki a reményről:

e szülők közül sokan a gyógyulás irreális reményéről egy ponton áttérnek arra a célra, hogy a gyerekük utolsó napjai a lehető legjobban teljenek, és úgy döntenek, segítenek neki megteremteni a méltó búcsúhoz szükséges békét, ami a helyzet radikális elfogadását jelenti.  

Egy másik kutatásban azt találták, hogy krónikus betegséggel küzdő gyerekekben a gyógyulásba vetett hiten túl öt tényező táplálta a reményt. Az, hogy meg tudták őrizni a betegségen kívüli én-érzésüket, fenn tudták tartani az identitásukat. Hogy támogatták őket, kapcsolódtak. Hogy megélték a hatalmukat, döntéseket hozhattak a saját egészségükre, jóllétükre vonatkozóan. Hogy bölcsebbé váltak, tanulságokat vontak le a tapasztalataikból. És elmerültek valamilyen tág értelemben vett spirituális tevékenységben, azaz rácsodálkoztak dolgokra, a világ szépségére, elmélyedtek élvezetes tevékenységekben. 

Nehéz példák, tudom. De a pszichológia szakirodalma tényleg azt mutatja, hogy az emberek gyakran a legszélsőségesebb élethelyzetekben is találnak okot a reményre. Máskor meg átmenetileg vagy tartósan elveszítik azt, és ebben sincs semmi szégyellnivaló – napjaink társadalmi-gazdasági-politikai-ökológiai kontextusában ráadásul teljesen érthető reakció. 

Ki fog itt még ellenállni, tüntetni, közügyekkel foglalkozni? 

Biztos vagyok benne, hogy ezt a kérdést sokan feltesszük magunknak, hogy összekaparjuk a lelkünkben a maradék hitet, motivációt. Annál is inkább, mert az az általános – és egyébként nagyon hasznos szempont –, hogy fókuszáljunk azokra a dolgokra, amelyeket képesek vagyunk irányítani, nem igazán működik, ha politikáról van szó (legalábbis nem egyéni szinten). Az alábbiakban csak pár tényezőt szeretnék röviden felsorolni, ami nekem segített, hogy ne váljak fásulttá, teljesen közönyössé. 

Emlékszem, az első cikkemet a mikroagresszióról írtam itt, a WMN-en: azokról az apró bántásokról, amelyek összeadódva mégis rendkívül megterhelők lehetnek. Pár napja találkoztam Cory Newman fogalmával, a mikroprogresszióval, ami az előbbi ellentéte:

a mikroprogressziót azok az apró gesztusok jelentik, amelyek az egymás iránti tiszteletet közvetítik. Hiszem, hogy a kedvesség és az odafigyelés a mai társadalmi klímában igazi politikai tett, az ellenállás egyik eszköze. 

A tüntetések lélektana kapcsán gyakran eszembe jut az az interjú is, amelyet Szekeres Hanna szociálpszichológussal készítettem. Ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy a demonstrációk vagy más akciók észlelt és valós hatása sokszor eltér egymástól: lehet, hogy a gyülekezés egy akkor kilátásban lévő még durvább intézkedést hiúsított meg, vagy odázott el, netán egy olyan ismerősünknek nyitotta fel a szemét új szempontokra, aki eddig másképp vélekedett – valószínűleg egyik hatásról sem fogunk soha értesülni, de ettől még bízhatunk benne. Ráadásul számos okból lehet részt venni egy tüntetésen: hogy megérezzem, nem vagyok egyedül, beszélgessek, kimozduljak, levegőzzek, az értékeimnek megfelelően viselkedjek, vagy csak szimplán azért, mert úgy gondolom, nem tehetek mást, ez a helyes. Viszont ezen motivációk egyikének sincs köze az akció sikerességéhez, így nem leszek olyan csalódott, ha azt látom, kevesebben jöttek el. 

Szintén hasznosnak találtam, amit Emily és Amelia Nagoski könyvében olvastam: hogy

a tanult tehetetlenség mintájára tanult tettrekészség is létezik.

Ők azt javasolják, hogy amikor igazságtalanság ér minket, szokjunk rá arra, hogy azonnal teszünk valamit. Kezdetben a cselekvéseink talán nem lesznek a közügyek szempontjából relevánsak (sétálunk, főzünk vagy takarítunk), de idővel egyre politikusabbá válhatnak, ahogy visszatér az erőnk.  

És végül, amit ez a sorozat nagyon megmutatott: amikor a remény csak pislákol vagy átmenetileg kialszik bennünk, nyugodtan forduljunk a többi érzelmünkhöz. Hívjuk segítségül a dühöt, ami a méltatlanságra, a fenyegetésre, a határaink megsértésére figyelmeztet minket. A kíváncsiságot, ami az erőszak és a kiégés hatékony ellenszere. A büszkeséget, ami fokozza a kitartásunkat, a kísértéseknek, egészségkárosító viselkedéseknek való ellenállásunkat, és lehetővé teszi, hogy továbbra is emelt fővel járjunk, bármennyire próbálnak megtörni minket. Vagy a hálát, ami abban támogat, hogy erőt merítsünk mindabból, amiből a nehéz körülmények dacára is lehet: ami a miénk, vagy képesek vagyunk kapcsolódni hozzá.  

Az érzelmeink bámulatosan komplexek lehetnek, és nagyon sokféleképpen használhatjuk őket konstruktívan: ha jobban megismerjük a működésüket. 

Illusztráció: Virág Anita 

Érzelmekről szóló sorozatunk korábbi részei: üresség (illusztrátor: Román Krisztina), kíváncsiság (illusztrátor: Mikes Adél), vágy (illusztrátor: Poszovecz László), düh (illusztrátor: Kurszán Kovács Andi), irigység (illusztrátor: Őri Boglárka), szégyen (illusztrátor: Kővári Emese), büszkeség (illusztrátor: Szabó Anna) és hála (illusztrátor: Südi Mirtill). Köszönjük szépen a figyelmeteket!

Milanovich Domi