„A demokrácia látszata tart vissza a radikális tettektől” – Interjú a tüntetések lélektanáról

–

Milanovich Domi/WMN: Október 23-án mintegy 65 ezren tüntettek Budapesten a közoktatásért, de országszerte voltak demonstrációk, élőláncok, munkabeszüntetések az elmúlt hónapokban. Szociálpszichológiai szempontok alapján különbözik-e valamiben ez a mozgalom a korábbi tiltakozásokhoz, például a CEU vagy az SZFE melletti kiálláshoz képest?

Szekeres Hanna: Ez most sokkal inkább közügy, gyakorlatilag mindenkit érint: mindenki volt diák, ismer tanárokat, maga is pedagógus, vagy egy családtagja az. Ráadásul ez a téma nincs politikailag annyira megbélyegezve, mint annak idején a CEU ügye, egy felsőoktatási intézményé, amely egy Soros György által alapított, nyugati, baloldali, liberális elitegyetem, ami Budapesten működött, és amiről az ország többi részében nem is igen hallottak korábban. Az SZFE felszámolása egy kulturkampf része volt, amely szintén nagyrészt a főváros belső kerületeiben élő embereket tudta megmozgatni. Így is szép számmal, több tízezren vettek részt mind a CEU, mind az SZFE melletti tüntetéseken. 

M. D./WMN: Sajnos mégsem értünk el sok mindent ezekkel az akciókkal. Az elmúlt másfél évtizedben egyedül a netadós tüntetések voltak sikeresek, amelyek 2014-ben meghátrálásra késztették az akkori kormányt. 

Sz. H.: Lényeges figyelembe venni, hogy a netadós tüntetések a NER kiépítésének viszonylag kezdeti szakaszában történtek. Nyolc évvel ezelőtt még közel sem volt ekkora bennünk a kiábrándultság és a tanult tehetetlenség. Azóta rengeteg aggasztó dolog következett be, igaz, általában kis lépésekben, fokozatosan. Ha medveként hibernáltuk volna magunkat 2010-ben, a II. Orbán-kormány hatalomra kerülésekor, és most ébrednénk fel, 2022-ben, és látnánk, hova jutottunk, hogy néz ki az igazságügyi rendszer, az oktatás, az egészségügy, a média, akkor valószínűleg azonnal megtámadnánk a Parlamentet.

De pont ez a lépcsőzetesség – hogy mindig csak egy kicsivel több, egy kicsivel rosszabb – ez az, ami deszenzitizál minket, ami hozzászoktat a kialakult helyzethez. Ebből a szempontból azt mondhatjuk, az idő a fennálló rendszernek dolgozik. 

Másrészt az internetadó ötlete nem érintett az akkori kormány számára fontos kérdéseket, nem igazán volt ideológiai tétje. Mondhatni, csak egy próbálkozás volt, mintha élesben végeznének el egy reprezentatív felmérést, hogy megnézzék, hogyan reagálnak az emberek az intézkedésre. Ha csendben maradnak és elfogadják, jó, akkor jön extra pénz a kasszába. Ez utóbbi egyébként nem volt még létszükséglet, hiszen sokkal előnyösebb gazdasági helyzetben volt az ország, mint napjainkban. Egy PR-fogás is lehetett az egészben, hogy „majd mi leszünk a jó fejek, ha mégis meggondoljuk magunkat”. Hogy ez tényleg így volt-e, azt persze sosem fogjuk megtudni, ugyanakkor ez a forgatókönyv a tanárok esetében is felmerülhetne: a hatalom hősies színben tud tetszelegni, miután így-úgy orvosol egy olyan problémát, amelyet saját maga okozott. 

M. D./WMN: A netadós tüntetéseknek a lehető legegyszerűbb, mindenki által érthető célkitűzése volt: „nem akarunk fizetni”. Szerinted mennyire lehet tömegeknek átadni azt az üzenetet, hogy a közoktatásért szervezett akciók közel sem csak a tanárok bérezéséről szólnak?

Sz. H.: A Nemzeti Alaptanterv esetleges megváltoztatása, amiről szintén szó van, annyira átpolitizált, annyira ezen keresztül adja át a kormány az általa preferált ideológiát, hogy én nem hiszem, hogy azon alakítanának. De az is fontos szempont, amit mondasz, hogy mennyire értik az emberek, mi történik. Ezért is van például, hogy az ügyészséggel, az igazságszolgáltatással kapcsolatos új törvényekről, intézkedésekről lényegesen kevesebbet hallunk. Ha nem ismersz jogászokat, vagy nincs ilyen képzettséged, nehéz eligazodni ezekben a témákban.

A pedagógusok alacsony fizetése ellenben jól megragadható probléma, részben ezért is csatlakoznak ennyien a mostani megmozdulásokhoz. De ha már a NAT-ról kezdünk el beszélni, a tanárok túlterheltségéről, vagy a lexikális tudásmegosztás és a kompetenciaalapú oktatás viszonyáról, akkor egyre komplexebb kérdések jönnek elő. Ha azonban a szervezők a bérek rendezésére hegyezik ki a demonstrációk célját a kommunikációjukban, lehet, hogy átmenetileg több embert tudnak toborozni, viszont annak a veszélye is nagyobb, hogy egy látszatintézkedés esetén jelentős lesz a lemorzsolódás.

Pedig mire lenne elég egy 5–10, akár 20 százalékos fizetésemelés a mostani infláció mellett?

M. D./WMN: Pszichológiai elméletek alapján tudjuk, ahhoz, hogy az emberek megmozduljanak, először is észlelniük kell az igazságtalanságot, azt, hogy rossz irányba haladnak a dolgok. Hogy lehet az, hogy valaki ezt még mindig nem látja Magyarországon a közoktatás kapcsán? 

Sz. H.: Ennek egyik oka abban a polarizálódott, megosztott társadalomban keresendő, amelyben élünk. Angolul partisanshipnek nevezik az egyes politikai pártok, oldalak melletti elvakult elköteleződést. Tehát ha valaki Fidesz-szavazó (vagy épp ellenzéki), és lojális, akkor nagy az esélye, hogy mindig azt fogja gondolni és akarni, amit a Fidesz (vagy az ellenzék). Még akkor is, ha a józan paraszti ész vagy a személyes tapasztalatai ellentmondanak ezeknek a narratíváknak. Ha a NER nem ad fizetésemelést, és nem akarja megváltoztatni a NAT-ot, akkor bizonyára az a helyes, hiába dolgoznak éhbérért a tanárok, hiába leterheltek, hiába kell a gyereknek Jókai egész életművét bemagolni.  

 

A másik pszichológiai folyamat, ami szerepet játszik, a rendszerigazolás: szeretnénk a körülöttünk lévő társadalmi berendezkedést alapjaiban jónak, igazságosnak látni. Persze, néha kritizáljuk meg panaszkodunk rá, de azt mondani, hogy az egész mostani közoktatás úgy ahogy van, rossz, és az egészet gyökerestül át kéne formálni, az nagyon nehéz – holott szinte minden oktatási szakértő szerint erre lenne szükség. Sokan inkább mentegetik a mostani helyzetet, vagy egyenesen az áldozatokat hibáztatják. „Minek ment tanárnak?”, „nem is dolgoznak annyit”, „van nyári szünetük”, „mindig ugyanazt adják le”, „gyerekekkel lenni nem is munka, hanem öröm, azt nem a pénzért csinálja az ember” – ilyeneket mondanak. Ehhez hozzáadódik, hogy mindenkinek van emléke rossz tanárokról is, tehát az is bejöhet, hogy a pedagógusok „nem is érdemlik meg, hogy jobb legyen nekik”. 

Egyszerűen akkora igényünk van a stabilitásra, hogy ennek megőrzése érdekében hajlamosak lehetünk szemet hunyni az igazságtalanságok felett. De ha észre is vesszük őket, nem biztos, hogy a helyükön kezeljük a problémákat. 

Altípusokat képzünk, úgy véljük, ez csak egyedi eset, kizárólag az egyes tanár, igazgató, kerület problémája. Vagy pont fordítva: túláltalánosítunk, és azt gondoljuk, „más országokban is rossz az oktatás, nálunk miért lenne jobb?”   

M. D./WMN: Ahhoz, hogy kimenjünk egy tüntetésre, abban is hinnünk kell, hogy ennek van értelme. Szerinted számít az, hogy legközelebb 65, 85 vagy akár 100 ezren leszünk? Vagy más eszközökhöz kellene nyúlni, ahogy az a munkabeszüntetésekkel már el is kezdődött?

Sz. H.: Először is érdemes különbséget tenni egy demonstráció valós, illetve a résztvevők által észlelt hatékonysága között. Néha azt hisszük, valami nem hatékony, pedig sokkal többet érünk el vele, mint gondolnánk. Előfordulhat például, hogy valakit, aki a tévében vagy az online médiában látja az eseményt, pont a tömeg mérete gondolkodtat el. Vagy rengeteg ismerőse oszt meg a tiltakozáshoz kapcsolódó tartalmakat a közösségi médiában, ezzel van tele a hírfolyama, és emiatt jön rá, hogy ez egy fontos ügy.

Az is lehet eredmény, hogy a kiállás hatására nem történnek meg további intézkedések, amelyek rontottak volna a helyzeten. Nem lett még durvább valami, mert menet közben megtorpantak a döntéshozók, miután érzékelték az ellenállást. Ezt persze sosem tudjuk meg, de lehetséges, és ezért sem szabad szerintem pesszimistának lenni. Ugyanakkor a szimbolikus akciók mellett, mint amilyen egy tüntetés vagy egy élőlánc, még mindig nagyon könnyű elmenni, hiszen semmiben nem akadályozzák a rendszer működését. Radikalizációval, radikális tettekkel lehet elérni azt, hogy a hatalmon lévők komolyan vegyenek: nem azért fognak szóba állni veled, mert jó fejek, hanem azért, mert nincs más választásuk. 

M. D./WMN: A radikalizáció kifejezéstől a legtöbb ember megijed, erőszakos képek villannak a tudatába. Hogyan lehet úgy radikálisnak lenni, hogy közben békések maradunk?

Sz. H.: A radikalizáció nem feltétlenül jelent fizikai erőszakot. A lényeg, hogy a hatalom ne tudja megtenni, hogy nem figyel ránk oda. Radikális tett lehet például, ha kollektíven úgy döntünk, nem fizetünk adót. De ide tartozik a tömeges sztrájk is, ami egy alrendszer teljes megbénulását okozza. Szokták említeni a kukásokat: ha nem viszik el a szemetet, az egész város bűzölögni kezd, terjedni fognak a kórokozók. Az iskolákat is le lehetne állítani, ami persze jelenleg, a sztrájkjog megvonása mellett, jelentős kockázatvállalást igényelne a tanárok részéről.  

A félelmen kívül más fontos oka is van annak, miért nem radikalizálódunk. Azért nem, mert a rendszer még mindig áttörhetőnek érződik. Radikalizáció azokban a társadalmakban szokott megjelenni, ahol a fennálló rendszer nem legitim, tehát igazságtalan, viszont annyira stabil, hogy áttörhetetlennek tűnik. Diktatúrákban azért csapnak össze az utcákon a tüntetők és a rendőrök, mert az emberek úgy érzik, sehogy máshogy nem tudnak változást elérni, és nincs vesztenivalójuk. Mindent egy lapra tesznek fel, mert már majdnem mindegy nekik, hogy a börtönben ülnek vagy otthon, hiszen a kettő lényegében ugyanaz. 

Az „illiberális demokráciában” vagy hibrid rendszerben viszont megvan még a demokrácia látszata, ezért az emberek demokratikus eszközöket használnak: azt hiszik, a közvélemény megváltoztatásával, a szimbolikus akciókkal még képesek változást elérni. Ezen a ponton nehéz megállapítani, hol tartunk ebben Magyarországon. 

M. D./WMN: Azt mondtad, akkor radikalizálódunk, ha már nincs vesztenivalónk. Lehet, hogy a gazdasági válság előrehaladtával egyre inkább erre a pontra fognak eljutni az emberek? 

Sz. H.: Bármennyire is kilátástalan a tanárok helyzete, nem egy olyan rendszerről van szó, amely közvetlenül az életükre törne. A pedagógusok nem a személyes biztonságukat védik, hanem a megélhetésüket, az iskolát, a diákokat. Dönthetnek úgy, hogy kilépnek ebből az egészből, és más munka után néznek. Nyilván minél idősebbek, annál nehezebb váltani, illetve akik nyugdíj előtt állnak, érthető módon kevésbé kockáztatnak. Sokan persze eleve el sem kezdik a tanári pályát, hiszen olyan terület, amely anyagi értelemben nem nyújt perspektívát, és ez is óriási gond, ahogy a tanárhiány is az. De én összességében úgy látom, a pedagógusoknak még mindig van vesztenivalójuk. 

Ugyanakkor az is igaz, hogy nem vagyunk kifejezetten tüntetős nép, a radikalizáció hiányának kulturális és történeti alapjai is vannak. Ehhez hozzájárulhat, hogy színtiszta áldozatok sem voltunk soha – hiába szeretik ezt hangoztatni a jobboldali narratívák –, a legtöbbször inkább cinkosokká váltunk. A reális félelmek mellett a társadalmat napjainkban is áthatja az öncenzúra, gyakran akkor sem szólalunk fel, amikor megtehetnénk. Inkább csendben tűrünk, vagy magunkban pufogunk. 

M. D./WMN: Ha már az érzelmeknél tartunk, eszembe jutott a düh, amely egy meglehetősen lobbanékony érzelem, természeténél fogva rövid ideig tart. Ráadásul arra vagyunk szocializálva (különösen a nők), hogy nem illik dühösnek lenni („árt a szépségünknek”).

Sz. H.: Nemrég voltam iráni emberek Budapesten tartott tüntetésén, ahol nagyon megrendített, milyen érzelmesek, dühösek voltak a felszólalók. Akkor jöttem rá, hogy a magyar tüntetéseken még mindig mennyire nem merik a résztvevők használni az érzelmeket.

Tartja maga az a kulturális elképzelés, hogy csak annak a mondandója lehet érvényes, aki racionálisan, logikusan, higgadtan tudja megfogalmazni a gondolatait.

Holott kutatások szerint a dühnek és az empátiának rendkívüli mozgósító ereje van, és ezek az érzelmek az igazságtalanság észlelésével is összefüggnek. Természetesen a düh, a harag, a felháborodás nem egyenlő a gyűlölettel, vagy azzal, hogy bántani akarunk másokat. 

M. D./WMN: Meg kéne tanulnunk konstruktívan kapcsolódni a dühünkhöz, és felháborodni olyan igazságtalanságok miatt is, amelyek személyesen nem minket érintenek, hanem egy másik társadalmi csoportot. 

Sz. H.: A pszichológiában ez az allyship vagy a szövetségesség kérdésköre, amely gyakran a morális meggyőződéseinkről, az elveinkről szól. Arról, hogy azt gondoljuk, ahogyan az adott csoporttal bánik a társadalom, az nem igazságos. Ilyenkor nem feltétlenül azért megyünk el egy tüntetésre, mert annyira hatékony eszköznek tartjuk, hanem azért, mert úgy érezzük, ez a helyes. 

M. D./WMN: Előfordulhat, hogy akkor lennénk végre százezren vagy még többen egy tüntetésen, ha átmenetileg nem a hatékonysággal foglalkoznánk, hanem más motivációkat keresnénk? 

Sz. H.: Az igazságtalanság és a hatékonyság észlelésén, valamint a morális meggyőződéseinken túl az identitásunknak is fontos szerepe van a kollektív cselekvésben: abban, hogy közösen fellépjünk egy társadalmi csoport helyzetének javításáért. Az identitás ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy mennyire központi számunkra az a téma, amiről szó van. Tanárként, diákként, szülőként nyilván közvetlenül érintettek vagyunk, ilyenkor azt érezhetjük, se magunkkal, se a társainkkal nem tehetjük meg, hogy nem veszünk részt ezekben az akciókban – mindegy, mit érünk el velük, egyszerűen ott a helyünk.

Kimehetünk egy-egy tüntetésre a kapcsolódás élménye miatt is: felemelő látni, hogy mások is dühösek, megérezni, hogy nem vagyunk egyedül. Ha pedig végiggondoljuk, mi lenne az alternatíva, az, hogy otthon maradunk és nem csinálunk semmit, akkor rögtön beláthatjuk, mennyivel jobb, ha legalább teszünk valamit.  

M. D./WMN: Nemrég olvastam a Nagoski-nővérek Érzelmi kiégés című könyvét, amelyben azt vetik fel, hogy a tettrekészséget ugyanúgy tanulni lehet, mint a tehetetlenséget. Azt javasolják, amikor igazságtalanságot tapasztalunk, mindenképp tegyünk valamit: kezdetben elég, ha rendet rakunk, takarítunk vagy főzünk, aztán egyre inkább haladhatunk a sérelemmel összefüggő cselekvések felé. Te mit ajánlasz tompultság ellen?

Sz. H.: A kiégésnek nagy szerepe lehet abban, hogy lejtmenetbe kerül egy mozgalom. Érdemes ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a burnout nem egyenlő a fáradtsággal. Pszichológiai értelemben akkor beszélünk kiégésről, amikor azt tapasztaljuk, nem értékelik a munkánkat, vagy hiába teszünk sokat, nem érünk el vele változást. Szerintem nagyon sokan küzdünk azzal, hogy élni próbáljuk a magunk mindennapi életét, miközben követni igyekszünk a híreket, és folyamatosan billegünk aközött, hogy foglalkozzunk a közügyekkel, de ne is legyünk érzelmileg teljesen kiszolgáltatva a politikának.

  

Néha még az a vágy is megjelenik az emberben, hogy bárcsak ne érdekelné ez az egész, bárcsak ki tudná zárni valahogy a társadalmi valóságot. De közben meg nyilván, ha ennyire fontos nekünk, hogy ki is éghetünk benne, akkor nem tudjuk feladni. Lényeges megtalálni az egyensúlyt a pihenés és a bevonódás között, hogy hosszú távon is tettrekészek maradhassunk, és ne akkor telítődjünk, amikor nagy szükség lenne ránk. Közben pedig tudatosítani magunkban, hogy az ellenállás apró gesztusai is számítanak. Ha másokkal is megosztjuk őket, idővel egyre többen fognak csatlakozni hozzánk.

A Pedagógusok Szakszervezete és a NoÁr november 26. szombatra országos tüntetést szervez a közoktatásért. 14:45-kor petíciót adnak át a Belügyminisztérium képviselőjének, majd az Akadémia utcán vonulnak át a Kossuth térre. A program várható befejezése 17:30. 

Képek: Hámori Zsófia/WMN

Milanovich Domi