– 

Zsófi, én és az úszás

Másfél éve ismerem Zsófit, akkor kezdtem el úszni. Korábban a konditermi edzéseimet futással egészítettem ki, rendszeresen indultam versenyeken félmaratoni távon, de az alsó lábszáram egyre elviselhetetlenebbül zsibbadt futáskor, ezért eldöntöttem: triatlonra váltok. Ott a rövidebb távokon nem kell sokat futni, viszont a triatlon másik két sportágat is magába foglal. Így 43 évesen – mert a sok teendőm mellett már más sem hiányzott – megtanultam úszni és kerékpározni.

Magyarovits Zoltán lett az úszóedzőm, hozzá jár Zsófi is.

Megismerkedésünk hajnalán csak kerülgettük egymást.

Engem sosem hoz zavarba a fogyatékosság, sportújságíróként sok dolgom volt parasportolókkal, és a családomban is van ám minden. A saját kis korlátaimról nem is beszélve.

Tisztán emlékszem, hogy én szólítottam le egyik reggel az öltözőben, és nagyon jól reagált. Néhány hét elteltével már kialakultak a közös szokásaink: „Zsófi, a fürdőruhádat eltetted?” – merthogy folyton a zuhanyzóban felejti, „Lita, még mennyit tollászkodsz?” – tény, hogy én sokkal több ideig készülődöm, mint ő. „A francba, nem tudom kifésülni a hajamat!” – a klór úgy kiszívja a sörényemet, hogy alig győzöm kikefélni, „Most komolyan, miélt mindenki elle jálkál?” – nagyon idegesít minket, hogy hajszárítás közben a többiek rajtunk keresztül közelítik meg a szekrényüket.

Zsófi bitang jól úszik. Én másfél év alatt úgy-ahogy megtanultam az alapokat, de Zsófi minden úszásnemben tökéletesen úszik, harminc esztendeje már annak, hogy elkezdte, huszonkét éve indul versenyeken. Más dimenzió, mint én. Ő profi úszó, a technikáját és a hozzáállását tekintve is, nem véletlenül nyert kategóriájában világbajnokságot. A mai napig hetente hétszer edz, öt reggeli és két délutáni edzése van, mellette dolgozik – egy fogyatékkal élőket foglalkoztató nonprofit cégnél, ahol plüssállatokat állítanak össze, vágják, kitömik, tisztítják, szépítik és csinosítják a kis figurákat –, zenél a Parafónia nevű zenekarban és Pilatesre jár, meg – ha minden igaz – nemsokára hozzám is jön személyi edzésre.

– Hatévesen tanult meg úszni, beszélni ekkor még nem tudott – meséli édesanyja, Eszter. – A testvéreit hordtam úszni, és előfordult, hogy lenyomták a víz alá a többiek. Nem hagyhattam, hogy veszélyes helyzetbe kerüljön, úgy láttam jónak, ha megtanul úszni ő is. Nagyon szépen haladt, előbb tanult meg úszni, mint beszélni.

Jó emberek

Zsófi édesapja fiatalon halt meg rákban, Eszter egyedül nevelte fel két fiát és a lányát. Hosszú folyamat volt, amíg világosan kiderült Zsófi fogyatékosságának mértéke, egyvalami azonban a folyamat során nem változott: Eszter végig úgy szerette a lányát, hogy közben reális maradt vele szemben.

– Nem mondom, hogy könnyű volt szembesülnöm vele, amikor az enyhén súlyosból átkategorizálták a középsúlyos értelmi fogyatékosok közé, de az ember aztán feldolgozza ezeket a pofonokat – folytatja Eszter. – Én mindezek ellenére azt mondom, hogy óriási szerencsém volt, mert az anyósom, aki szintén egyedül nevelte fel a fiát, ugyanis a férje nem jött haza a munkaszolgálatból, rendkívül sokat segített. És a későbbiekben is igaz volt az életünkre, mindig jó embereket sodort az utunkba.

Zsófival gyakran beszélgetek az élet nagy dolgairól. Mindig beszámol az aktuális férfiügyekről, a munkahelyén ugyanis szövődnek kapcsolatok. Amolyan gyerekszerelmek. Hátcsapkodás, hajhúzgálás, csúfolás. „Minél inkább piszkál, annál jobban tetszel neki!” – nyugtatgatom mindig. „Tudom, mama is ezt mondja” – feleli. Egyik alkalommal szóba került az autóvezetés. „Mi, fogyik, nem vezethetünk autót” – ekkor hallottam először, hogy magát „fogyinak” titulálja. Meglepett, hogy milyen tisztán gondolkodik a saját helyzetéről, később hozzászoktam.

„Mi gyeleket sem szülhetünk” – mondta egyik reggel, szintén hajszárítás közben. „Nem tudnánk gondoskodni lóla.” Tekintete ilyenkor olyan okos, hogy úgy érzem, mentem megölelgetem.

Tabuk nélkül

Úszás után mindig elviszem egy darabig kocsival. Ha máshol teszem ki, mint ahol szoktam, olykor a másik irányba indul el. Vissza kell tolatnom, és rádudálnom. Odafordul, mutogatok, megérti, és elindul a jó irányba. Egyedül közlekedik, biztos vagyok benne, hogy vannak helyzetek, amikor elbizonytalanodik. Eszter mindennap abban a tudatban indítja el, hogy akár veszélybe is kerülhet. Amilyen őszinte vele, akár a kínos kérdésekben is, olyan jól szabja meg Zsófi terhelhetőségének mértékét.

– Tudod, hányan bíráltak emiatt? – fakad ki. – Hogy miért vagyok vele ilyen kemény? Hogy miért készítem fel a legkritikusabb helyzetekre is? Nem tudom, mi mást tehettem volna… Harminc éve úszik, a zenekarral fellép, dolgozik, a lehetőségeinkhez képest a legteljesebb életet élheti. Igen, nem kerülöm ki a kínos témákat sem. Szándékosan. Nem akarom például, hogy az a pillanat, amikor én már nem leszek, összeroppantsa. Téma közöttünk az is, hogy mi lesz utána.

Eszter szerint probléma, hogy jelenleg a bentlakásos otthonok kétfajta módszer szerint működnek: az egyikben nagyon erős a kontroll, az visszalépés lenne Zsófi számára, a másikban kontroll és közösségi törekvés sincs, egyenes út vezetne az elmagányosodáshoz. Most szervezés alatt van egy olyan otthon kialakítása, amely a harmadik, átmeneti utat képviselné, Zsófi odaköltözne hét közben, a hétvégéket pedig a testvéreivel- és azok családjával töltené, van lehetőségük ugyanis a jelenlegi otthonukban kialakítani Zsófi számára egy kis lakrészt.

– A testvérei és az unokáim sem fogják magára hagyni, ami persze jó érzés, de úgy kell kialakítani majd az életüket, hogy az mindenki számára vállalható legyen – Eszter tudja, miről beszél, Zsófi életének menedzselése hihetetlen energiát igényel. Zsófi úszókarrierje során számos konfliktusba keveredtek, leginkább azért, mert Eszter – teljes joggal – elvárta, hogy Zsófival korrektül viselkedjenek. Ma, Magyarországon teljesen megszokott a gyengébbet elnyomni és eltaposni.

Én is tapasztalom, hogy Zsófival egész másképp beszélnek az idegenek, ha ott vagyok, mint amikor nem érzékelik, hogy együtt vagyunk.

A kezdetekkor furcsa is volt, hogy Zsófi egy kicsit bizalmatlan, de több ilyen esetet megélve már teljesen megértem Esztert, amiért óvatosságra nevelte.

– És miközben figyeltem arra, hogy egy picit bizalmatlan legyen, azért azt is szem előtt kellett tartanom, hogy szerethető maradjon, hiszen mindig rá lesz utalva másokra. Na, szóval így egyensúlyozgatunk évről évre, végig az életen.

A legboldogabb ember

Eszter jelenleg nyugdíjas, de amíg dolgozott, hajnali 3:30 körül kelt, ötkor már bent volt a munkahelyén, cserébe nagyon korán hazamehetett, és intézte a gyerekek ügyeit. Aktivitása lenyűgöző, az úszásba teljesen beleásta magát, paraúszóknak rendszeresen szervez versenyt, a zenekarban is a leglelkesebb szülők egyike. Egyik fia Hongkongban él, a nővére Ausztráliában, az egyik unokatestvére pedig Londonban. Amennyire van lehetőségük, utaznak, de Eszter beosztóan él, ebből a szempontból sem volt egyszerű három gyereket egyedül felnevelni.

Csodálattal figyelem, ahogy beszél az életükről. A derű, ami árad belőle, megnyugtató. Amikor azt mondom neki, hogy Zsófi az egyik legboldogabb ember, akit ismerek, helyesel. Tudja, hogy a lánya szereti az életét. Ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról…

Egyik reggel csak ketten úsztunk Zsófival, az edzőnk sem volt ott, mert edzőtáborba utazott a profi tanítványaival. A Komjádi ötvenes medencéjében róttuk a hosszokat, éppen kelt fel a nap. Két feladat között pihentem, ahogy szuszogtam a rajtkő tövében, arra lettem figyelmes, hogy a nap narancssárgás, pirosas fénye varázsszínűre festi a víz felszínét. Gyengéden hullámzott a medence vize, Zsófi mozgása beleolvadt ebbe a meghitt látványba. A pillanat olyan tökéletes volt, mint Zsófi maga. Szerettem ezt a percet.

Sokat tanulok Eszteréktől. Elfogadásról, ami a szív legmélyéről fakad. Arról, hogy nem kell mindig mindent néven nevezni, mert anélkül is tudható a lényeg.

Szorgalomról, ami nélkül nincs siker, és nincs tartós megelégedettség. Kreativitásról, amit a kényszer szül, és mindig képes a megújulásra. Bölcsességről, amely éppen olyan szelíd, mint amilyen bátor és kiapadhatatlan. Derűlátásról és valódi optimista szemléletről, igaz, még nem jöttem rá, hogy születni kell rá… vagy tanulható. Erőről, ami nem ellentéte a törékenységnek és a sebezhetőségnek. Intelligenciáról, széles látókörről és leleményességről – mert túlélni nem csak vegetálva lehet. És végezetül szeretetről, annak is az okos változatáról, amely nem megfojt, hanem kiteljesít, nem megváltoztatni akar, hanem ösztönözni – és nincsenek feltételei.

Késő este van, holnap megyünk úszni. Zsófi épp rám ír.

„Holnap hánykol találkozunk?” – kérdezi, én gyorsan válaszolok: „6:30”

Írva is raccsol.

Mosolygok.

Mert tudom, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Na, ezt is tőlük tanultam…

 

Tamás Rita

A kiemelt képen Bérczi Zsófi szerepel az édesanyjával, illetve Ritával.