Erőltetett évkezdés: kösz, nem kérek belőled!

–

Nem, nem fogok méltatlankodni, hogy milyen sok helyre kell menni az ünnepek alatt. Ez az írás nem ezért született. 

Köszönöm, 2023, hogy hagytál helyeket, ahol szeretettel és meleg étellel várnak – és köszönöm, hogy hoztál újakat, ahol ugyanígy. 

De lássuk be: ha nem határidőnaplóval, stopperórával és elképesztő logisztikai bravúrokkal, némi kompromisszumkészséggel állunk az ünnepekhez, akkor ez lehetetlen küldetés lett volna. De megcsináltuk. Ez itt egy őszinte vállveregetés helye mindazoknak, akik szintén. 

Nem mintha könnyebb lenne, ha nem kell logisztikázni, mert nincs hová, nincs kihez. Épp ezért vagyok végtelenül hálás. 

És végtelenül kimerült. Hogy mentálisan merül-e ki az ember, mondjuk, a nehéz magányos órák, a honvágy, a gyász, vagy fizikailag, a percre szerkesztett menetrend miatt, az a lényeget tekintve mindegy.

December az előre dolgozás, a diplomáciai sakkozgatás és az anyagi bűvészkedés hónapja – és ha nem lenne elég bajunk, „nesze sánta, itt egy púp” alapon még jönnek a kötelező céges rendezvények. Ahol IMÁDNÁNK ott lenni – ha közben nem azt pörgetnénk fejben, fel bírunk-e kelni hajnalban befejezni egy feladatot, ha maradunk még egy órát. (Bocs, valakinek le kell ezt írnia.)

Mehetünk tovább? 

És akkor érezd jól magad, óra indul!

Szeretünk mindenkit, hálásak vagyunk minden figyelmességért, összejövetelért – de ideje lenne végre őszintén beszélnünk arról, hogy mégis mit képzelünk mi a saját erőnkről. Vagy mások erejéről. Tucatszám láttam a posztokat arról, hogy mennyire elegünk van a szilveszteri „erőltetett” bulizásból. 

Azt hiszem, valójában nem a szilveszterből van elegünk, hanem abból, hogy egyszerre két (száz) helyen kellene lennünk még olyankor is, amikor lezárunk, összegzünk, fellélegzünk, elengedünk. És mivel a feladatainkat többnyire nem tekinthetjük semmisnek, a szilvesztert tekintjük annak.  

Én évek óta nem voltam szilveszteri buliban, és a hátam közepére nem kívántam egyebet, mint az éjféli koccintást apukámmal, ami után mindketten kidőlünk, hogy másnap röhögjünk magunkon. Az idén voltam is, nem is (a szerelmemet kísértem el, de ő dolgozott, én meg pihentem egy kanapén), de a legcsekélyebb hiányérzet nem maradt bennem ez ügyben. Fáradt vagyok. És már elég bölcs ahhoz, hogy priorizáljak.

Hoppá: vajon valóban elég bölcs vagyok és tényleg jól priorizálok, ha épp arról beszélek, milyen jó, hogy nincs erőm ünnepelni? 

3…2…1… BÚÉK! Változtass meg mindent! Vagy ne…

Ebben a lelkiállapotban érkezem meg évek óta a januárba, és azt vettem észre, hogy

az év első hetét tulajdonképpen bojkottálom. Ez nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit, hanem azt, hogy csupa olyasmit csinálok, amit a terv szerint már régen meg kellett volna tennem, alkalmasint év végén. Amikor, ugye, levegőt sem kaptam a káposztatöltés, ajándékcsomagolás és ide-oda utazgatás közben.

Úgyhogy én ilyenkor elbarikádozom magam vidéki birtokaimon, és

• befizetem az elmaradt csekkeket,
• megnézem, van-e papírmunka, amivel lógok,
• költségvetést készítek és lezárom az elmúlt évet (néhány éve a Year Compasst használom erre, és ez az első módszer, ami maradéktalanul bevált e célra),
• a határidőnaplómba beírom az év fontos eseményeit, hogy azokhoz tudjak szervezni,
• felmérem, mi az, amivel elmaradtam, és mi, amit meg kell terveznem majd (egyelőre még nem tervezek, csak a napirendi pontokat szedem össze!),
• hatalmasakat sétálok, és közben hagyom, hogy leülepedjen bennem az elmúlt év,
• hagyom magam aludni (igen, tudom, hogy másfajta időbeosztással ez nem megy, én is ezen a földön élek, másfajta időbeosztással meg nem éjszakázik az ember annyit, mint én november-decemberben, legyünk megengedőek egymással!),
• időpontokat foglalok magamnak a rendszeres szűrésekre, fogorvoshoz, stb. 
• megnézem, a leértékeléseken tudok-e venni olcsón olyasmit, amire régóta szükségem van,
• ötleteket gyűjtök a későbbi cikkeimhez.

Igen, tudom, ne utálj. Azért cserébe, mert 2-án nem kellett reggel nyolckor az irodában lennem (online értekezletet tartottunk kilenctől, és utána közvetlenül ezt a cikket írtam már), időnként embertelenül összetorlódnak a feladataim. Mindenfajta munkakörnek, beosztásnak, stb. megvan az előnye és a hátránya. De a Covid óta sokan vannak, akik szabadabb beosztás szerint, több home office-nappal dolgoznak, nekik talán segítség az én tapasztalatom.  

Tudom, hogy pihensz, de ne pihenj már!

A másik, évzárással-évkezdéssel kapcsolatos szomorú tapasztalatom, hogy mennyire, de mennyire nem engedjük a másikat pihenni olykor. Egészen szürreális elvárásnak gondolom, hogy miközben

• két-három hét alatt elvégzed a havi munkád, mert zárás van/másképp nem tudsz szabadságot kivenni az ünnepekre,
• szervezed a karácsonyi kemény menetet,
• próbálod egyensúlyban tartani a családi költségvetést a temérdek pluszkiadással,
• és szeretnéd lezárni az évedet úgy, hogy levegőt is kapj a végén.

Sok helyen már azzal nyaggatnak, hogy tavaszi projektekhez szolgáltass adatokat, add le előre, mikor akarsz szabira menni, különben a kollégák elhappolják a jó dátumokat, stb. Normálisak vagyunk? 

Így aztán valahányszor szabadságolom magam (mondjuk, nagy a pofám, de közben 2022 szeptemberében voltam legutóbb teljes kikapcsban, akkor is az kellett hozzá, hogy egy fűkaszával szétvágjam a telefonom…), az automatikus válasz-emailben világossá teszem, hogy „X-ig jól megérdemelt szabadságomat töltöm, munkaügyben csak Y naptól vagyok elérhető.”

Sokat gondolkodtam azon, hogy valaki, aki vállalkozó, megteheti-e ezt, nem tiszteletlenség-e a partnerekkel szemben, stb. Aztán leesett: az a tiszteletlenség, ha nem tudsz a szükséges időben százszázalékon teljesíteni. Ahhoz viszont az kell, hogy ők tiszteljenek téged, és hagyjanak pihenni is százszázalékon.

No de körbeértünk: papíron ez már nem a pihenés ideje, hanem a hatékony tervezésé, az edzőtermi újrakezdésé meg nyelvtanulásé és csodálatos új magaslatok felé törésé. Hát, én meg ülök a kanapén plédbe bugyolálva, teát kortyolgatok, és két csekkbefizetés közben ufós kamudoksikat nézek apukámmal. 

Tervezni a saját tempódban

Kiáltványnak beillő közlés:

tekintetbe véve tehát a végtelen hálámat a szeretteim létéért, a tiszteletemet a partnereim irányába, vágyamat a hagyományok és számomra fontos szokások iránt, a munkával szembeni alázatomat és minden egyebet én arra jutottam, hogy az én évem nem január elsején kezdődik, hanem akkor, amikor eljutok odáig. 

Hogy ez nyolcadika vagy tizenötödike, azt nem tudom. De nem is érdekel. Az érdekel, hogy reggel ne úgy keljek fel, hogy nincs egy ép gondolatom se, miközben szellemi munkát kellene végeznem. Az érdekel, hogy ne ébredjek fel hajnalban csatak izzadtan, hogy atyaég, elfelejtettem leadni valamit. Az érdekel, hogy ne fájjon mindennap a fejem, ne felejtsem el a hozzátartozóim fontos dátumait a kimerültség miatt, hogy örömöt jelentsen az olvasás akkor is, ha munka miatt teszem – és hogy ne riadjak hetente kétszer égő villanynál, hajnali ötkor a kanapén, mert a késő esti munka után kidőltem, mint egy ember méretű szalmabála.

Ha ehhez az kell, hogy sokan öt kilóval előrébb járnak a fogyásukban és két fejezettel a nyelvtanulásukban, legyen. Nem irigylem őket, nem gúnyolódom rajtuk, hiszen lehet, hogy nekik meg épp ez ad új reményt, kapaszkodót egy nehéz esztendő után. Kívánom, hogy legyen sikeres, amire vállalkoznak, és okozzon nekik őszinte örömöt. 

Magamnak meg a magamfajta késői évkezdőknek meg azt, hogy ne foglalkozzunk azzal, mit mikor kellene mások szerint. Megérdemeljük, hogy lecsendesedjen bennünk, aminek le kell, hogy a saját módszerünk és állapotunk szerint vághassunk neki az újabb évnek. Hogy ne muszájból, hanem őszinte lelkesedéssel, ne erőltetve, hanem önkéntes alapon tervezzük meg, ami előttünk áll. A végén úgyis csak az számít, hogy rend legyen bennünk és körülöttünk, nem? 

Adja ég, hogy legyen feladat dögivel, helyek, ahol ott kell lennünk és ételek, amiket meg kell kóstolnunk, partnerek, munkaadók, cégek, akikkel dolgozhatunk – és mi magunk is ott legyünk mindebben, úgy, ahogy nekünk jó még akkor is, ha néha minden erőnkre szükség van az egyensúlyban tartáshoz. 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Csepelyi Adrienn