A büszkeség kétarcú érzelem: a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki belőlünk

–

A bevezetőben felvázolt kép azért korántsem teljes. Mindig is voltak – igaz, kevesebben –, akik a büszkeségre mint erényre tekintettek. Arisztotelész például csodálta a büszke embert, azt, ha valaki képes kiállni önmagáért, és azért, amit megérdemel. Nietzsche sem tartotta követendőnek a kishitűséget, amikor valaki nem képes felismerni a saját értékét. Az elméletalkotók ugyanakkor abban egyetérteni látszottak a másik, hangsúlyosabb tradíció képviselőivel, hogy

a büszkeség akkor erényes, ha a személy kvalitásaihoz, tetteihez, érdemeihez illeszkedik – máskülönben az illető hiúságba csúszik át, mai szóval úgy „hájpolja” magát, hogy nincs mögötte fedezet.  

Valójában, amikor pszichológusok arra kérnek embereket, gondolkodjanak el a büszkeségről, napjainkban is következetesen két, elsőre nagyon különböző fogalom rajzolódik ki a válaszokból. Ehhez a kétféle büszkeségtípushoz pedig kétféle motiváció, idegrendszeri háttér és személyiségprofil társul! Ezeket mutatta be 2023 elején áttekintő tanulmányában munkatársaival a büszkeségkutatás világhírű alakja, Jessica Tracy. Szerinte azért fontos, hogy megértsük a büszkeség kettős természetét, hogy a lehető legtöbbet hozhassuk ki ebből az érzelemből: úgy juthassunk egyre magasabbra, hogy közben nem gázolunk át másokon. 

Medicinlabda vagy egy felfújt lufi?

A kutatók kétféle büszkeséget különböztetnek meg tehát: az egyik az autentikus (hiteles) büszkeség, a másik a hübrisztikus (gőgös, elbizakodott) büszkeség. Az autentikus büszkeségre hajlamos emberek alapvetően magas önértékeléssel rendelkeznek, mondhatni, a belső magjuk stabil, bőven van olyan tartalom, amelyre az önmagukkal kapcsolatos pozitív érzéseiket alapozni tudják.

A gőgös büszkeséggel jellemezhető személyek, bár a felszínen gyakran grandiózus képet közvetítenek magukról a külvilág felé, narcisztikus értelemben igencsak sérülékenyek, és legbelül hajlamosak a szégyenre.

Ezek a különbségek igazából mindenféle pszichés jelenség kapcsán tetten érhetők. 

Az autentikus változat a büszkeség teljesítményorientáltabb, proszociálisabb (segítő, a közösséget szem előtt tartó) oldala. A főbb emberi tulajdonságok közül pozitívan jár együtt a barátságossággal, a lelkiismeretességgel, az érzelmi stabilitással és az élményekre való nyitottsággal. Akinek a hiteles büszkeség vonásként beépül a személyiségébe, általában kevésbé depresszív, szorongó, agresszív vagy ellenséges, és nem annyira érzékeny az elutasításra, jobban viseli a kritikát, illetve ha nemet mondanak neki. Gyakrabban jellemzi magas párkapcsolati elégedettség és biztonságos kötődés, több társas támogatást kap, és ő maga is több segítséget nyújt. Az autentikus büszkeséggel kapcsolatos viselkedésformák – például a tudásmegosztás, a mentorálás – esetén átlagosan magasabb a szerotoninszint, ami tovább erősítheti a kapcsolódás és a jóllét érzését.  

Ezzel szemben a hivalkodó viselkedéseket, a nagyzolást inkább a tesztoszteron megnövekedett szintje kíséri. A gőgös büszkeséghez többnyire törékeny ego, valamint szorongás és agresszív tendenciák társulnak, a fennhéjázás sok esetben védekező válasz egy mögöttes elégtelenség-érzésre.

A hübrisztikus büszkeség a kutatások szerint összefügghet a stratégiai becstelenségre való hajlammal is, azaz a személy hazugságoktól sem riad vissza, hogy előbbre jusson olyan helyzetekben, ahol a valódi készségei, kompetenciái nem vezetnének magas státuszhoz.

Érdekes egyébként, hogy amennyiben a narcizmus, a pszichopátiát, a macchiavellizmust (egyfajta gátlástalanságot, kíméletlenséget) statisztikai módszerekkel számításba veszik a kutatók, a gőgösség ezeken túlmutatóan is együtt jár a manipulatív viselkedéssel. Ez a hübrisz, a sötét oldal, az önérzeteskedés és az agresszió terepe.   

 

„Jól csináltam!” vs. „Király vagyok!”

Érdekes, hogy a markánsan eltérő személyiségprofilok mellett más-más gondolkodási folyamatok kapcsolódhatnak a kétféle büszkeséghez. Büszkeség eleve akkor jelentkezik, ha egy eseményt úgy értékelünk, hogy az releváns az identitásunk vagy a számunkra fontos célok szempontjából. Ha tehát valami olyasmire „verjük a mellünket”, amihez nincs túl sok közünk, vagy ami nem rajtunk múlt, akkor az is előfordulhat, hogy nehezen vonatkoztatunk el saját magunktól és önnön nagyszerűségünktől.  

A hiteles büszkeség nagyobb valószínűséggel ered olyan helyzetekből, amikor a sikert belső, instabil, specifikus, ellenőrizhető okokkal magyarázunk. Tipikusan ilyen eset, amikor rengeteget gyakoroltunk, ezért értünk el jó eredményt.

A gőgös büszkeség során viszont a sikert a személy általában belső, stabil, globális, ellenőrizhetetlen okokra vezeti vissza – a saját fantasztikus, csodálatos személyiségére. 

Mennyire boldogítanak a luxuscikkek, a státuszszimbólumok?

A vizsgálatok egyébként rengeteg további különbségre is fényt derítettek. Kiderült például, hogy míg az, ha képesek vagyunk megbocsátani valakinek, inkább az autentikus büszkeségünket növeli, addig a bosszúállás szorosabban kapcsolódik a gőgösséghez. De a különbségtétel a fogyasztás szempontjából is lényeges lehet.

Érdekes, hogy míg luxusvásárlásokat mindkétféle büszkeségből végrehajtanak az emberek – autentikus büszkeségből azért, hogy megjutalmazzák magukat; gőgös büszkeségből azért, hogy mások elismerését váltsák ki –, addig a kívülállók ezeknek a termékeknek a birtoklását hajlamosak a hivalkodás számlájára írni. 

Azoknál pedig, akik magas szintű kapzsisággal jellemezhetők, az új árucikkek beszerzése mind a gőgös, mind az autentikus büszkeséget növeli, ám utóbbi hamar csökkenni kezd. A kutatók szerint a hiteles büszkeség hirtelen kitörése és elmúlása olyan érzelmi svungot jelent, amelyet az illető szeretne ismét átélni, ezért újabb és újabb dolgokat vesz. A felhalmozás így végső soron az önértékelés fokozását szolgálja a hiteles büszkeség pillanatokra megtapasztalt érzésén keresztül.

De az egész mechanizmus rendkívül ingatag, hiszen egyrészt külső tárgyakra szervezi ki saját értékességének megélését, másrészt állandóan új termékeket kell beszereznie, soha semmi nem lesz elég, vagy csak nagyon rövid ideig. 

Ehhez némileg illeszkedik az az életkori mintázat is, amelyet a büszkeség kapcsán mértek. Míg a hiteles büszkeség általában a serdülőkortól az időskorig folyamatosan nő, ahogy az ember beleerősödik a szerepeibe és megéli, hogy létrehoz valamit (alkot, dolgozik, családja lesz, stb.), addig a gőgös büszkeség a nagy átlagokat tekintve a serdülő-, illetve a fiatal felnőttkorban éri el csúcspontját. Nyilván sokan tapasztaljuk, hogy a tinik önérzetesek, sértődékenyek, és sokszor fontos számukra, hogy birtokoljanak: ruhákat, kütyüket, tárgyakat, amelyek legalább olyan jók, mint amik a kortársaiknak vannak – ezek a reakciók mind azt jelzik, hogy a fiatal egy olyan életszakaszon megy keresztül, amelyben az egyik fő feladata, hogy az önértékelését stabilizálni tudja, reális alapokra helyezze, és egy pozitív, élhető, szerethető identitást alakítson ki.

Ha ez sikerül, az érettebb személyiségben a gőgös büszkeség is háttérbe szorul, annak fennmaradása sok esetben infantilizmusra utal.  

Születésüktől fogva vak emberek is ugyanúgy fejezik ki a büszkeséget

Ahhoz, hogy értsük, miért is van ennek a kutatások szempontjából jelentősége, menjünk egy kicsit vissza az időben. Az érzelmek tanulmányozásakor az 1960-as évektől kezdve az érzelmek kifejezésére összpontosító megközelítést alkalmaztak. Paul Ekman volt az, aki a hat alapérzelem – az öröm, a meglepődés, a szomorúság, a félelem, a harag és az undor – univerzális arckifejezését azonosította, és rámutatott arra, hogy ezeket az érzelmeket egészen kicsi gyerekek, a világ sokféle pontján élő emberek, illetve a főemlősök is ugyanúgy fejezik ki, ezért ezek bizonyára öröklöttek. 

Az elméletalkotók sokáig azzal érveltek, hogy a másodlagos érzelmek, mint a büszkeség, a szégyen vagy a bűntudat, inkább kulturális eredetűek és tanultak, hiszen kezdetleges formáik csak hároméves kor körül jelennek meg, és nincsenek „annyira erősen belénk drótozva”. A későbbi megjelenést az magyarázza, hogy ezek mind olyan érzelmek, amelyek az „én”-re irányulnak, így azt feltételezik, hogy a személy már valamennyire képes magára kívülről tekinteni. Ugyanakkor Jessica Tracy és csapata részben abban is volt úttörő, hogy felfedezték: a büszkeséget is nagyjából ugyanúgy fejezik ki Amerikában vagy Európában, Burkina Faso vagy a Fidzsi-szigetek elszigeteltebb törzsi kultúrájában.

A büszkeség kifejezése egyetemesnek tűnik: kissé megemeljük, hátra döntjük a fejünket, enyhén mosolygunk, a mellkasunk kidülled, miközben a kezünk a csípőnkön nyugszik vagy széttárjuk a karunkat, az ujjainkat pedig ökölbe szorítjuk.    

A látvány alapján emberek pillanatok törtrésze alatt képesek azonosítani a büszkeséget. Sőt, autizmus spektrumzavarral élő serdülők – akiknek nehézséget szokott jelenteni, hogy másoknak belső állapotokat tulajdonítsanak – is ugyanolyan pontosan és gyorsan felismerik a büszkeséget, mint neurotipikus társaik. Egy másik vizsgálatban olimpiai és paralimpiai dzsúdómeccsek elemzésével azt találták, hogy 30 nemzet látó, és 20 ország vak, köztük veleszületetten vak sportolói is ugyanolyan kifejezéssel állnak a tatamin egy győztes meccs után. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy a büszkeség kifejezését nem tanuljuk, hanem az igenis öröklött válaszunk a sikerre.  

De mire lehetett jó evolúciós értelemben? 

Miért hasznos, hogy kifejezzük és magabiztosan felismerhessük a büszkeséget? Ma már egyre több bizonyíték utal arra, hogy a büszkeség kimutatása a társadalmi rang elérésének megkönnyítését szolgálja. Az, aki emelt fővel jár-kel a világban, jó eséllyel társas befolyást, figyelmet, tiszteletet szerez, és potenciálisan több jut neki a szűkös erőforrásokból. A magas státusz felismerésének képessége pedig abban segíti az egyént, hogy elkerülje a súlyos költségekkel járó konfliktusokat, észrevegye, kitől érdemes tanulnia, meg egyáltalán, képes legyen ügyesebben manőverezni egy hierarchikus társadalomban. 

Az általunk megélt és kifejezett büszkeség ugyanakkor nemcsak a társas környezetünk számára hordoz információt, hanem saját magunknak is.

Ha képesek vagyunk büszkeséget átélni, akkor egyre jobban elhisszük, hogy megérdemeljük az emberhez méltó státuszt és az egyenlő bánásmódot, mivel mi is érünk annyit, mint bárki más

– ezért is rendkívül fontos koncepció a büszkeség kisebbségi csoportok tagjai számára, akik a belsővé tett előítéletek miatt gyakran a szégyen érzésével küzdenek.  

 

És most jön a slusszpoén!

A vizsgálatok mára kiderítették, hogy amikor az emberek magasabbra igyekeznek jutni a társadalmi ranglétrán, alapvetően két viselkedéskészletet alkalmaznak. A presztízs azon alapul, hogy értékes készségekkel, képességekkel rendelkezünk, leteszünk valamit az asztalra, és közben kedvesek, együttérzők, alázatosak maradunk, mindezzel pedig kivívjuk mások csodálatát, elismerését. A tudósok szerint ez a fajta felemelkedés csak az emberre jellemző, mert nincs még egy faj, amely ilyen mértékben támaszkodna a kulturális tanulásra, az utánzásra, mint mi. A presztízs tehát azt is jelenti, hogy mások tanulni szeretnének ettől a személytől, hasonló tulajdonságokat, tudást, teljesítményt igyekeznek kiérlelni magukban. 

A társadalmi rang megszerzésének másik útja a dominancia, ami a többiek fenyegetésével, kényszerítésével jár. Alapvetően erőből történik, és az állatvilágban, az emberi társadalmakban is megfigyelhető. A domináns személy iránti tisztelet nem őszinte csodálatból ered, mint a presztízs esetén, hanem félelemből: annak tudatából, hogy az illető fizikailag, érzelmileg, gazdaságilag, szakmailag vagy más módon árthat nekünk. Azért engedelmeskedünk tehát neki, hogy a jóllétünket, az erőforrásainkat, a családunkat védjük, nem azért, mert nagyra tartjuk. 

Az előrejutásnak ez a két útja pedig a büszkeség kétféle típusához kapcsolódik. A hiteles büszkeség azért fejlődhetett ki, hogy megkönnyítse a presztízs elérését azáltal, hogy a személy az erőfeszítéseire, a teljesítményére összpontosít, miközben segítőkész, lelkiismeretes, alázatos marad.

A gőgös büszkeség pedig a dominanciának ágyaz meg: agresszív és megfélemlítő viselkedésekre motiválja az egyént, valamint olyan jogosultság-érzéssel ruházza fel, amelynek birtokában a hatalom megszerzése, fenntartása közben kevés empátiát fog érezni azok iránt, akik az útjába kerülnek.

A gőgös ember ráadásul többnyire külsőleg motivált, ami azt jelenti, hogy cselekvéseit nem az értékteremtés vagy a segítségnyújtás vezérli, hanem az, hogy továbbra is hatalmasabb, gazdagabb, erősebb legyen, mint a többiek (miközben ne feledjük, mindenféle kritikára támadással reagál).  

A kiérdemelt dicsérettől nem fog elszállni

Lényeges, hogy a gyerekek a saját képességeikhez, tudásukhoz viszonyított jó teljesítményükért pozitív megerősítést kapjanak a szüleiktől, a tanáraiktól, később a társaiktól is. Ez segíteni fog nekik abban, hogy idővel külső dicséret nélkül is megélhessék a büszkeséget, ha jól csináltak valamit. A büszkeség átélése pedig önmagában segíti a büszke életeseményekre való visszaemlékezést, ami erővel, lendülettel tölti el a személyt, és munícióval látja el, hogy kitartó maradhasson. Számos kutatás feltárta, hogy a hiteles büszkeség magasabb önkontrollfunkciókkal jár együtt, a személy jobban ellen tud állni azoknak a kísértéseknek, amelyek eltéríthetnék a céljától (a gőgös büszkeségre ezzel szemben az impulzivitás jellemző), a pillanatnyi örömök helyett képes tehát késleltetni, elkötelezetten követni a kezdeti elhatározását, a terveit, miközben szem előtt tartja a jövőjét. 

A büszkeség valójában könnyen pozitív spirálhoz vezethet, hiszen fokozza a jó teljesítményre való esélyünket, a sikereink pedig szintén büszkévé tehetnek minket. Sőt, ha bizonytalanok is vagyunk, de egy téthelyzetben imitáljuk a büszke testtartást, az fokozhatja a magabiztosságunkat. 

  

Az alázattal karöltve hat igazán

De mégis, hogyan fordul át a hiteles büszkeség gőgös büszkeségbe? Jessica Tracy szerint erre akkor kerülhet sor, amikor túlságosan függővé válunk a büszkeség érzésétől, és az már nemcsak motivál minket, hanem az önérzetünk alapvető pillérévé válik. 

Eljöhet az a pont, amikor már jobban szeretünk mások dicséretében sütkérezni, mint erőfeszítéseket tenni, így a teljesítményünk kipörög alólunk, ami a büszkeségünk autentikus voltát veszélyezteti. 

Az alázat a földön tarthat minket, ugyanis az alázat az a képességünk, hogy reálisan felmérjük a korlátainkat, a képességeinket, a teljesítményünket. Mivel senki sem lehet szakértő minden területen, lényeges, hogy tisztában legyünk azzal, meddig terjednek a kompetenciahatáraink, és honnan kéne másokra támaszkodnunk, segítséget kérnünk, delegálnunk. Aki intellektuálisan alázatos, azzal is számol, hogy nem tudhat mindent, és nyitott arra, hogy sokféle nézőpontból közelítsen meg egy-egy kérdést, miközben megőrzi a kritikus gondolkodását a leegyszerűsítő üzenetekkel szemben.  

Illusztráció: Szabó Anna

Érzelmekről szóló sorozatunk korábbi részei: üresség (illusztrátor: Román Krisztina), kíváncsiság (illusztrátor: Mikes Adél), vágy (illusztrátor: Poszovecz László), düh (illusztrátor: Kurszán Kovács Andi), irigység (illusztrátor: Őri Boglárka) és szégyen (illusztrátor: Kővári Emese).

Milanovich Domi