–

Lányos zavaromban először csak annyit tudtam kinyögni az értetlenségtől, hogy: mégis miért? Lehet, hogy nemcsak én tettem fel ezt az értelmetlennek tűnő kérdést, mert azonnal kész választ kaptam rá.

Azért, mert ezeknek a gyerekeknek vidámságra van szükségük, és a program szigorúan figyel arra, hogy még véletlenül se csússzon be egy-egy szomorú téma.

Ezek a gyerekek betegek, szomorúak, egyedül (szülők nélkül) fekszenek egy kórházban, és arra keresnek embereket, hogy kizárólag vidámságot vigyenek be a kórtermekbe, a gyerekek napjaiba. Nagyon fiatal voltam még ekkor, de azért ismertem már jó pár gyereket, és tudtam, hogy ez a módszer azért nem biztos, hogy mindenkinél egyszerű lesz.

Néhány gyereknek beugrott az arca, elképzeltem őket egy ilyen szituációban, és úgy éreztem, páran közülük egész biztosan szeretne beszélni a betegségéről.

Bátorkodtam tehát feltenni azt a kérdést, hogy mit kéne tennem egy olyan helyzetben, ha a gyerek kifejezetten szeretne a betegségről beszélni, ha kérdezgetne, ha szeretné a nehézségeit megosztani valakivel. Az interjúztató hölgy kissé ingerülten felelte, hogy akkor témát váltunk, és kész. Én vagyok a felnőtt, én irányítom a helyzetet, nekem az a feladatom, hogy a gyerek vidám legyen.

Nem sokat tudtam még akkor a pszichológiáról, a traumafeldolgozásról, de azt biztosan éreztem, nem én leszek a megfelelő ember.

Tudtam, hogy egyetlen gyerekre sem fogom a vidámságot ráerőszakolni, és egyetlen gyerekbe sem fogom belefojtani a mondanivalóját csak azért, hogy bárki elégedett legyen velem.

Azóta sok év eltelt. Nem lettem önkéntes. De ezzel a hozzáállással így is lépten-nyomon találkozom. És bár sok év eltelt azóta, sok mindent tapasztaltam, láttam, tanultam, éltem meg, az értetlenségem nem változott. Értem én, hogy azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen, felnőttek-gyerekek egyaránt. De ennek a boldogságmániának és az állandóan erőltetett csapból is folyó hurráoptimizmusnak rengeteg veszélye van, ezekről nem szabadna megfeledkezni.

A hurráoptimizmus veszélyei

Arra ösztönzi az embereket, hogy megtanuljanak minél jobban hazudni maguknak, a szomorúságukat, magányukat, félelmeiket fáradhatatlanul leplezni, az áhítozott boldogságot pedig a legprofibban színlelni. Ez pedig számtalan lelki betegség forrása.

Minél távolabb tartjuk magunktól a valódi érzéseinket, a szomorúságot, a haragot, az indulatot, a félelmeinket, minél jobban megtanulunk elfordulni a saját nemkívánatos részeinktől, érzelmeinktől, annál könnyebben betegszünk meg.

Először a lelkünk jelzi, hogy valami hiányzik neki, valamire szüksége van, gondoskodni kéne róla is, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk a nagy boldogságkergetésben, akkor a testünk nyújtja be a számlát.

Alice Miller, pszichológus A test kiáltása című könyvében rengeteget foglalkozik a lelki problémák és a testi tünetek összefüggéseivel. A könyvében azt fejtegeti, hogy a gyerekkori élményeink, emlékeink, valamint az elfojtott érzelmeink mind a testünkbe raktározódnak. Miller azt mondja:

„A testünk egy olyan élőlény, amely tökéletesen emlékszik mindenre, ami valaha megtörtént vele.”

A mániákus és ésszerűtlen boldogságkergetés pedig sok esetben arra ösztönzi az embereket, hogy fojtsanak el, tagadjanak le minden olyan érzelmet, ami nem áll összhangban a színlelt boldogsággal. Játszhatjuk egyre profibban, színlelhetünk egyre nagyobb rutinnal, vehetünk fel egyre vastagabb álarcot, mutathatunk a közösségi oldalakon egy hőn áhított tökéletes életet és harmóniát, ahogy Alice Miller fogalmaz:

„a test előbb vagy utóbb észreveszi a hazugságot, és még a legszebb szavak sem tudják hosszú távon félrevezetni”.

Önbecsapás, önhazugság. Csak a gyereket ne csapd be!

A pozitivizmus és optimizmus roppant szép tud lenni, de könnyen átmehet önbecsapásba és önhazugságba, ami viszont már testet-lelket betegít. Minden boldog életbe, minden optimista felfogásba beleférnek, és bele kell, hogy férjenek rosszabb korszakok, negatív érzések, hullámvölgyek, pesszimistább gondolatok, amiket nemcsak hogy felesleges megtagadnunk, takargatnunk, és lehazudnunk, hanem kifejezetten ártalmas.

A saját érzéseink megtagadása rengeteg lelki és testi betegség forrása, épp ezért kellene óvatosan bánnunk azzal, hogy a jó szándék, a pozitivizmus nevében erre ösztönözzük egymást.

Még ennél is óvatosabban kellene a gyerekekhez hozzáállni. Egy beteg gyerek, aki kórházban van, miért ne beszélhetne vagy kérdezhetne a betegségéről? Miért ne vágyhatna megértésre, megnyugtatásra egy felnőttől? Miért nem tudjuk elképzelni, hogy vannak olyan gyerekek, akik arra vágynak, hogy a bánatukat és a félelmüket megoszthassák valakivel?

Elképzelhető, hogy valakinek segít egy kis játék, éneklés, bohóckodás. De lehetnek olyan gyerekek is, akiket annyira feszít a félelmük, annyira egyedül vannak a betegségük terheinek cipelésében, hogy mindennél jobban sóvárognak arra, hogy ebből a teherből letehessenek valamennyit, és beszélhessenek a nehézségeikről.

Miért kellene a vidámságot ráerőszakolni egy szomorú, rémült, beteg, magányos gyerekre?

Lehet, hogy ha kisírhatja magát, ha elmondhatja, ami bántja, ha valaki megnyugtatja, biztatja vagy csak egyszerűen mellette van, attól könnyebb lesz neki a betegséggel járó terheket cipelni.

Lehet, hogy utána már nyitott lesz a vidámságra is.

Lehet, hogy utána tudna egy jóízűt énekelni.

De a vidámság erőszakolása egy hatalmas zsákutca, aminek a végén a gyerek ott gubbaszt egyedül.

Ha érzi, hogy a szomorúsága, a nehézségei, a betegsége tabu, ezt hamar megtanulja, de ettől ezek az érzések nem fognak elmúlni, csak magára marad vele. Egyedül marad olyan érzésekkel, amikkel még felnőttként is utálunk magunkra maradni és egyedül megbirkózni. Érzi, hogy kínos téma, érzi, hogy mindenki zavarba jön, ha ő szóba hozza, ezért az még félelmetesebbé és rémisztőbbé válik.

Tehát a vidámság erőszakolásával magára hagyunk szomorú, rémült, beteg gyerekeket. A téma tabusításával pedig elérjük, hogy szégyelljék magukat a saját érzéseik miatt. Amiért nem tudnak vidámak lenni és örömködni. Belökjük őket egy zsákutcába, aminek a végén magukra maradnak, és nem találják a kiutat. Ahelyett, hogy odaülnénk melléjük, és együtt keresnénk a kijáratot.

képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Elva Etienne

Boldogságkeresés? Mint kutya a saját farkát!

Sokáig nem értettem, miért viselkedünk így.

Miért kergetjük annyira kényszeredetten a boldogságot, mint a kutya a saját farkát.

Miért csináljuk ugyanezt a gyerekeinkkel is. Miért erőszakoljuk rájuk és magunkra ezt az állandó harmóniamániát.

Miért gyilkoljuk a saját lelkünket azzal, hogy magunkra (és másokra) erőszakolunk valamit, amit nem érzünk, csak mások szerint éreznünk kellene.

Sok gyerekkel foglalkoztam mindenféle formában, és megértettem azt, hogy egyszerűbb azt várni boldogtalan gyerekektől, hogy boldogok legyenek, mint együtt érezni a fájdalmukkal. Leülni melléjük, közelebbről meglátni a sorsukat, kilátástalanságukat, szomorúságukat, és a kiszolgáltatottságukat. Ezekkel együtt érezni roppant fájdalmas lehet. Különösen olyan helyzetekben, amikor azt is látjuk, hogy a kiszolgáltatottságukon nemhogy nem enyhít a környezetük, hanem visszaél azzal.

Egy beteg, rémült, szomorú gyerek látványa, közelsége sok felnőttet megvisel.

Ilyenkor egyszerűbb lenne azt hinni, hogy egy kis móka, kacagás, vidámság enyhít a gyerek szenvedésén. Ami átmenetileg, alkalmanként igaz is lehet, hosszú távon viszont egy kilátástalan helyzetre nem méltó válasz egy kis bohóckodás, mert idővel csak egyre kényszeredettebb lesz. Azt eredményezi, hogy a gyerekeket pont a szomorúságukban, félelmükben hagyjuk magukra, és elvárjuk tőlük a vidámságot, akkor is, ha arra épp semmi okuk nincs.

A vidámság erőszakolásával pedig beletaszítjuk őket még inkább egy zsákutcába, és abba, hogy még szégyellniük is kelljen a szomorúságukat.

Nem tehetjük ezt sem velük, sem saját magunkkal vagy egymással felnőttként. Mert csak megsokszorozzuk a lelki betegek számát, és még mélyebb magányba taszítjuk azokat, akiknek pszichés problémáik vannak.

Minél erőszakosabban várjuk el valakitől, aki nincs jól, hogy jól legyen, egy szomorú embertől a vidámságot, egy szorongó embertől a gátlástalanságot, egy depressziós embertől az élet örömeinek értékelését, annál jobban elmélyítjük a problémát, az illető annál rosszabb állapotban lesz.

Ne kíméld meg, de ne hagyd őket magukra!

Gyerekeinknek nem akkor lesz boldog gyerekkoruk, ha megkíméljük őket minden frusztrációtól, szomorúságtól, nehézségtől, hanem akkor, ha ezekben az állapotokban nem hagyjuk őket magukra. Ha engedjük őket haragudni, dühösnek, szomorúnak, csalódottnak lenni, és ezekkel az érzéseikkel együtt szeretjük őket, és vagyunk mellettük. Ha nem görcsölünk rá annyira a boldog gyerekkorra, hogy pusztán jó szándékból arra vágyunk, hogy negatív érzéseket ne is érezzenek. Ezzel ágyazunk meg leginkább a lelki megbetegedéseknek.

Egy egészséges pszichéjű gyerek érzelmek gazdag tárházát tudja és meri érezni, így azokat nem kell elfojtania.

A boldogság kereséséhez felnőttkorban sem az az út vezet, hogy folyamatosan áltatjuk magunkat, megtagadjuk saját érzéseinket, és ezerrel beledobjuk magunkat a pozitív gondolatok, érzések kizárólagos hálójába. Kergethetjük a boldogságot rendületlenül, de ha eltávolodunk saját fájdalmunktól, gyenge pontjainktól, félelmeinktől, talán soha nem fogjuk megtalálni, mert így mindig magára hagyjuk a sebzett részünket.

Ne féljünk annyira a szomorúságtól, hiszen gyereknek és felnőttnek egyaránt az ad vigaszt, ha félelmükben, fájdalmukban, kríziseikben mellettük van valaki. Nem az, ha eltávolodunk a fájdalmunktól, épp ellenkezőleg, ha képesek leszünk megölelni a saját sebzettségünket.

A lelki betegségek gyógyulása nem a vidámság erőszakolásában rejlik, hanem abban, ha valaki mellettünk van, leül mellénk, és együtt érez. És segít megtalálni a kijáratot a zsákutcából.

Gyereknevelésben, szerelemben, barátságban, mindenféle emberi kapcsolatban, de még társadalmi szinten is igaz, hogy nem az az út vezet előre, amiben úgy teszünk, mintha problémák nem léteznének. Csakis az, amikor szembenézünk a problémákkal, elfogadjuk azokat, elfogadjuk, hogy az életünk részei, és kezdünk velük valamit.

Ha mindig csak félresöpörni akarjuk, és nem tudomást venni róluk, attól még léteznek, létezni is fognak, és csak tovább burjánzanak. Így előbb vagy utóbb beszorulunk a saját zsákutcánkba, és egyre nehezebb lesz megtalálni a kiutat.

Sebestyén Eszter

Ha szeretnéd Sebestyén Eszter egy másik, lelki betegségekről szóló cikkét elolvasni, akkor kattints IDE, ha pedig kíváncsi vagy tőle további tartalmakra, akkor pedig IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/U.Ozel.Images