Amikor a gyerek lesz a szülői játszmák fegyvere

–

A szülői elidegenítés még az együttélés alatt elkezdődhet

A szülői elidegenítés, vagyis amikor az egyik szülő – nem is feltétlenül tudatosan – azon dolgozik, hogy a gyereket a másik szülőről leválassza, tőle érzelmileg eltávolítsa, nem ritka jelenség. Szabó Zsuzsi mediátor, szociális munkás és képzésben lévő családterapeuta szerint ráadásul ez sokszor még a szülők válása előtt megkezdődhet.

„Az elidegenítés előfordulhat megromlott kapcsolatban és válás után is – mondja. – Az elidegenítő szülő viselkedésének oka sokféle lehet, előfordulhat például, hogy szeretné megbüntetni egykori párját sérelmei miatt, de az is megesik, hogy anyagi előnyre tenne szert. Ehhez pedig jó eszköznek tűnik számára a másik fél szülői alkalmasságának megkérdőjelezése, illetve a gyerekekkel való rossz kapcsolatának bizonyítása.”

Egy ilyen rendkívül összetett helyzetben sokféle dinamika működhet, dr. Bíró Erzsébet pszichiáter azonban úgy véli, mivel az elidegenítés súlyos érzelmi bántalmazásnak tekinthető, az egészséges pszichéjű, a gyerek érdekeit szem előtt tartó szülő számára még a krízishelyzetben sem elfogadható a viselkedés.

„Minden gyerek vágyik mindkét szülője megtartó szeretetére. Épp ezért a szülők válása, illetve a szülők közötti kommunikáció – vagy annak hiánya – akkor is megviseli a gyereket, ha korábban ő maga azt kívánta, hogy a szülők váljanak el és szűnjenek meg végre a feszültségek – hangsúlyozza.

– A gyerekek mindig figyelnek. Radarozzák a szülők lelkiállapotát és ha azt látják, hogy az egyik vagy másik szülő szenved, akkor megpróbálják megvigasztalni, kibillenteni őt.

Odaadók, a szülő kedvében akarnak járni, ezért próbálnak mindent jól csinálni, hogy ne okozzanak még több szomorúságot.” 

A pszichiáter azt mondja, egy-egy rosszul megválasztott mondat is rendkívül kártékony lehet – különösen akkor, ha a célja a gyerek érzelmi finomhangolása vagy manipulálása.

„Ha az együtt élő szülő azt mondja a gyereknek, hogy a másik szülő miatt szomorú, majd olyan tipikus mondatok hangzanak el, mint hogy »de téged szeretlek, te jó vagy«, akkor akarva-akaratlanul is ellentétet szít a külön élő szülő és a gyerek között – mutat rá Bíró Erzsébet. – Az olyan mondatok, mint hogy »siess haza, remélem, nem leszek beteg« vagy »hiányoztál, rossz volt nélküled a hétvége«, nyomást helyeznek a gyerekre. Ha a külön élő szülővel töltött idő után a gyerek szinte vallatásnak van kitéve, még tovább rétegződik a helyzet, hiszen

a gyereknek döntenie kell arról, kihez lojális, miközben mindkét szülőjét ugyanannyira szereti.”

Szabó Zsuzsi azt is hozzáteszi, hogy a szülői elidegenítés során tapasztalható egyfajta tipikus viselkedés: az elidegenítő gyakran saját magát állítja be áldozatnak és a gyerek, illetve van, hogy a környezet manipulációjában bármeddig képes elmenni.

„Az elidegenítő szülő viselkedésének következtében a gyerek elhiheti, hogy a külön élő szülőnek ő nem fontos, sőt sose volt az. Úgy vélheti, a másik fél már nem törődik vele, hogy bármi, amit érte vagy a kapcsolatukért tesz, hazugság, vagy félni kell tőle. Így akár az is előfordulhat, hogy a gyerek emlékei átíródnak és minden bizonytalanná válik, amiről korábban úgy vélte, igaz. Az események hatására a gyerekek önértékelése, kapcsolati hálója, bizalmi kapcsolódásai megváltozhatnak: bizalmatlanná, gyanakvóvá válhatnak. Előfordulhat, hogy impulzuskontroll-zavarok alakulnak ki, esetleg romlik az iskolai teljesítményük, vagy megkérdőjelezik a világról korábban kialakított, stabilnak hitt képet.”

A szakemberek azt mondják, a helyzet jellemző velejárója, hogy a gyerek fél, hogy megmaradó szülőjét is elveszítheti, így az együtt élő szülő iránti lojalitás felértékelődik. Ennek pedig szerves része, hogy az összezavarodott fiatal mindenben próbál megfelelni az elvárásoknak.

„Előfordulhat, hogy idővel a gyerek viselkedésében, gesztusaiban, mondataiban is megjelenik az elidegenítő fél. Az is lehet, hogy a gyerek maga is kötelességének érzi, hogy megvédje szülőjét.

Csakhogy az így kialakuló parentifikáció ellopja a gyerekkor valódi örömét” – magyarázza Szabó Zsuzsi.

A külön élő szülő és a gyerek is szenved

A külön élő szülő, aki a korábbiaknak megfelelően vágyja gyereke társaságát, szereti és szeretné segíteni őt, az elidegenítés folyamata közben újra meg újra tehetetlenséget él meg.

„Vannak tipikus forgatókönyvek. Például, hogy néhány kellemes hétvége és telefonbeszélgetés után a gyerek idővel egyre feszültebb. Kritizál, balhéban tör ki mindenért, felhánytorgatja a vélt és valós hibákat, indokolatlanul ellenséges.

A történet vége jellemzően az, hogy a gyerek már nem fogadja a telefonhívásokat és nem akar elmenni a kapcsolattartás időpontjában

– írja le a folyamatot Bíró Erzsébet. – Ilyenkor a külön élő szülőnek nem sok lehetősége marad. Persze lefejtheti az együtt élő szülőről a síró gyereket, ha az nem akar vele elmenni, kérheti a hatóság segítségét, akár a kapcsolattartás újrakonstruálását, de rövid távú, gyorsan elérhető megoldás nem létezik.”

Bíró Erzsébet úgy véli, hogy a válási folyamatban a feleknek mindig a gyerekek érdekeit célszerű szem előtt tartaniuk. Épp ezért érdemes akkor is pszichológus vagy családterapeuta segítségét kérni, ha úgy tűnik, a gyerekek jól viselik a helyzetet és látszólag nincs szükség intervencióra. 

„Az eltolt szülő több fronton harcol: vív a gyerekkel és a gyerekért, küzd a saját lelki állapotával, szomorúságával, és a rendszerrel is. Emellett ellátja a munkáját, gondoskodik magáról, próbál helytállni az esetleges új párkapcsolatában, miközben érzelmei a szorongás, a depresszió és a düh között hullámzanak” –mondja Bíró Erzsébet.

A szakemberek szerint az elidegenítés folyamatának megvannak a maga sajátos, rendszerint ismétlődő lépései: az elején az elidegenítő szülő változatos indokokkal magyarázza, miért nem tud létrejönni a kapcsolattartás – miközben a gyerek előtt a másik felet rossz színben tünteti fel.

„Azt javaslom, hogy a külön élő szülő az esetleges kudarcok ellenére is minden esetben jelenjen meg a kapcsolattartás megítélt időpontjában – ha szükséges, akkor akár tanúval együtt. Ez jelzi az elidegenítő szülőnek, hogy nem mond le a jogairól a másik fél, és igényt tart a gyerekkel való találkozásra – mondja Szabó Zsuzsi, aki szerint az elidegenítő szülő működése nyomán többnyire abban sincs köszönet, ha a kapcsolattartás végül létrejön. – A külön élő szülőnek tudnia kell, hogy az elidegenített gyerek többnyire akkor is megőrzi lojalitását a másik szülő iránt, ha ő maga személyesen nincs jelen. 

Ugyanakkor az is nehézséget okozhat számára, ha jól érzi magát a láthatásokon, hiszen emiatt erős bűntudatot élhet meg, ami szorongásban vagy dührohamban is manifesztálódhat.”

A szakemberek tanácsai a külön élő szülő számára:

• A legfontosabb eszközök a türelem és a minden helyzetben tudatos jelenlét.
• Ha a gyerek nem tud vagy akar elmenni a kapcsolattartás időpontjában, akkor kényszerítés helyett a külön élő szülő szelíd hangon, a gyerek számára is egyértelműen együttműködő módon, ott és akkor igyekezzen megbeszélni egy következő lehetőséget a találkozásra.
• Ha a gyerek azt jelzi, hogy félelemből vagy gyűlöletből nem akar a szülőjével menni, nem érdemes tényekkel vagdalkozni. Azt azonban lehet és kell is jelezni számára, hogy az elmaradt időtöltés szomorúvá teszi a külön élő szülőt. A gyerek számára érthető módon, énközlések formájában el lehet mondani, meg lehet osztani az érzéseket.
• Nem szerencsés, ha a létrejött találkozó a kompenzálásáról szól. Ajándékok és felesleges programok helyett célszerűbb inkább aziránt érdeklődni, amit a gyerek szeretne csinálni.

• Érdemes minden szóban megbeszélt, a gyereknek jelzett időpontban megjelenni, telefonálni, különösen, ha arra a gyerek korábban egyértelmű ígéretet kapott.
• Akkor is érdemes rendszeresen kezdeményezni a kapcsolatfelvételt, ha arra a gyereknek látszólag nincs igénye.
• Célszerű törekedni rá, hogy a gyerek megtalálja a saját helyét a külön élő szülő otthonában. Hogy van saját szobája, vannak kint róla képek és mindig szeretettel várják őt – a kapcsolattartás létrejöttétől függetlenül.

A szakemberek szerint kulcsfontosságú a következetesség, a megbízhatóság és a türelem, mert ebben a szélmalomharcban csak így lehet esély visszaszerezni a gyerekkel való kapcsolatot. 

Mindig van visszaút

Szabó Zsuzsi és Bíró Erzsébet egyetértenek abban, hogy a szülői elidegenítés kezelésének fontos lépése, hogy a külön élő szülő felismerje a játszmát, és olyan szakembereket – ügyvédet, szociális munkást, terapeutát – hívjon a folyamatba, aki maga is nagy szakmai tapasztalattal bír. Lényeginek látják továbbá a társadalmi szintű edukációt, valamint annak tudatosítását, hogy a gyerek nem lehet a bosszú eszköze. 

„Fontos, hogy az elidegenített szülő a folyamattal kapcsolatos érzéseiről ne beszéljen se a gyerek, se a másik szülő előtt, mert bármely kritikáról vagy véleményről felvétel készülhet. Sokat segíthet az is, ha a külön élő szülő »nem áll bele« minden konfliktusba – mondja Szabó Zsuzsi. – Ez persze nagyon nehéz, de

ha a gyerek a külön élő szülő részéről nem hall bírálatot, kritikát a másik szülőről, ha azt látja, hogy a külön élő szülő nem áll le veszekedni és mindig higgadt, ráadásul a megoldást keresi, akkor előbb-utóbb megérti, mi a helyzet.”

A szakemberek azt is hangsúlyozzák, hogy bár rendkívül nehéz kapcsolatot tartani egy olyan gyerekkel, aki ezt egyértelműen nem akarja, nem szabad feladni. Keresni kell a személyes kapcsolódás minden létező formáját és törekedni kell a szeretet, az összetartozás kifejezésére. Persze azt is egyértelműsítik, hogy fontos továbbra is tartani a jogi és szülői kereteket, hiszen ezek elengedhetetlenek a gyerek biztonságérzetének helyreállításához.

„Nem kell ajándékokkal elhalmozni, sem szemet hunyni a botlások, rossz jegyek, a helytelen viselkedés felett.

Viszont minden körülmények között biztosítani kell a gyereket a feltétlen szeretetről”

– mondja Szabó Zsuzsi.

Persze nem lehetetlen az sem, hogy az elidegenítő szülő viselkedése célt ér, és a gyerek, valamint a külön élő szülő kapcsolata megszakad.

„Tapasztalataim alapján sokan vannak, akik fiatal felnőttként maguk kezdeményezik a kapcsolatfelvételt a gyerekkorban elhagyott szülővel. Ez sokféle helyzetben és módon történhet, a kapcsolat újraépítéséhez pedig mindkét fél szándéka és kitartása szükséges – mondja Bíró Erzsébet. – Az évek során sok olyan felnőtt fordult meg a rendelőmben, aki elidegenített gyerekként nőtt fel, és van egy közös vonásuk.

A legtöbben jobban haragudtak az elidegenítő szülőre, mint a különélőre, hiszen úgy érezték – joggal –, hogy elvettek tőlük valamit, hogy az életük nem volt teljes.”

Szabó Zsuzsi szerint egy ilyen újrakezdő helyzetben is sokat segíthet, ha a külön élő szülő – függetlenül a gyerek életkorától – sok beszélgetéssel, a saját érzései megosztásával próbál közeledni. Jót tesz, ha egyértelműsíti és többször is kifejezi, hogy nem haragszik a gyerekre, a helyzetre azonban igen. Lényeges továbbá, hogy a kapcsolatfelvétel során megbízható és szavahihető legyen, egyértelmű törekvéseket tegyen a kapcsolat fenntartására, nyitott tudjon maradni, és semmilyen körülmények között se szidalmazza a másik felet. Mint mondják, az elvesztett idő később már nem pótolható, de az érzelmi kötődés nem tűnik el nyomtalanul akkor sem, ha a gyerek és a külön élő szülő évtizedekig sem találkoznak. 

Vagyis ha az elidegenített gyerek és a külön élő szülő bármikor lehetőséget kap arra, hogy újra nyisson egymásra, utóbbinak készen kell állnia rá, hogy ott legyen, elérhető legyen, dolgozzon a kapcsolat újraépítéséért. Mert sikerülhet.

Z. Kocsis Blanka