A válás után eltűnő szülő életre szóló sebet ejt a gyereken

–

Maga a szellemszülő mint fogalom Sarah Hampson kanadai újságírótól származik, aki 2008-ban írt először a jelenségről. Véleménye szerint a legnagyobb kárt az okozza, hogy ezek a felnőttek, noha a lehetőségük meglenne rá, mégsem keresik a kapcsolatot a gyerekeikkel, akik így sokszor kétségbe vonják a szerethetőségüket, elbizonytalanodnak, netán azt hiszik, az ő hibájuk a szülő távolmaradása. 

Az elhagyatottság érzése gyakran fájdalmat és dühöt szül, a frusztrációt és a távolmaradás következtében keletkező űrt pedig az ott maradó szülőnek kell kezelnie, betöltenie. Ahogy ő lesz kizárólag a felelős a gyerek(ek) lelki és testi egészségéért, tanulmányi előmeneteléért, szabadidős tevékenységeiért, táplálásáért, testi és érzelmi biztonságáért is.

Ráadásul akkor sincs könnyítés, ha baj van – például a jelenlévő szülő megbetegszik, anyagi kátyúba, feloldásra váró nevelési helyzetbe kerül, vagy kimerül a folyamatos érzelmi-testi megterheléstől –, nincs pihenőidő vagy magára fordítható idő, továbbra is neki kell egyedül teljesítenie. És ez még mindig semmi ahhoz az érzelmi teherhez képest, amit az el- és magyarázat nélkül hagyott gyerek(ek)nek kell megélnie, feldolgoznia.

Nem lehet erőszakkal „rákényszeríteni” a gyereket senkire

Noha a váltott elhelyezés és a közös felügyelet egyre többször alapvetés a felek számára, továbbra sem a co-parenting, azaz a társszülőség a leggyakoribb nevelési forma válás után. Jellemzőbb ugyanis, hogy bár a felügyelet közös, de míg az egyik szülő elsődleges gondozóvá válik, addig a másik csak időszakosan, például minden második hétvégén találkozik a gyerekekkel.

Michael Mastracci válóperes ügyvéd úgy látja, a szülők alapvetően arra törekszenek, hogy a válás után is részesei maradjanak a gyerekeik életének.

A válási procedúra alatt megélt vélt-valós sérelmek, a felmerülő költségek és érzelmi nehézségek azonban könnyen oda vezethetnek, hogy a külön élő szülő idővel lemorzsolódik. Különösen igaz ez akkor, ha a gyerekek ellátása a válás előtt is csak egyikük feladatkörébe tartozott.

Sarah Hampson újságíró szerint a távol maradó szellemszülők ritkán gonoszak vagy érzéketlenek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a saját veszteségeivel folyamatosan szembesülő fél a helyzetről való őszinte párbeszéd és egy esetleges családterápiás eljárás választása helyett inkább kivonja magát a képletből.

Az okok hátterében egyebek közt például a gyerektartással kapcsolatos konfliktusok állhatnak; esetleg a gyerekkel együtt élő szülő felé irányuló vélt bírósági elfogultság; a biológiai szülők szerepét olykor kisajátító nevelőszülő; a gyámságot ellátó szülő esetleges költözése; a helyzetet tovább bonyolító újraházasodás; esetleg az állandó felügyeletet ellátó szülő direkt vagy indirekt kritikái. 

Az újságírónő emellett arra is rámutat, hogy a szellemszülő játszmája gyakran az „apamaci” vagy az „anyamedve” játszmáját indukálja. Vagyis nem ritka, hogy a jelenlévő szülő kompenzálni kezdi a ghostingoló fél hibáit, és túlvédi a gyerekét, vagy saját sérelmeit – akár indirekt módon, észrevétlenül – elmarasztaló megjegyzések vagy nyílt háborgás keretében a „gyereken veri le”. (Csak egy egyszerű példa: egy olyan apróság, mint hogy a felek „anyád”-ként és „apád”-ként hivatkoznak egymásra, is súlyos változásokat idézhetnek elő a szülő-gyerek kapcsolatokban.)

Mint Mastracci mondja:

„A vágy, hogy szeretve érezzük magunkat, erőteljes motiváló tényező, különösen a férfiak számára. Sok apa az új partner szerető karját választja a válás által megbántott gyerekek viharos érzelmei és a volt házastárs dühös kritikája helyett.” 

Noha fontos hangsúlyozni, hogy az eltűnés egyáltalán nem az apák „privilégiuma”, még fontosabb meglátni, hogy a külön élő fél távolmaradása esetén az gyerekekkel maradó szülőnek tulajdonképpen nincsenek eszközei. Ennek oka, hogy bár a kapcsolattartás joga nemcsak a szülőt, hanem a gyereket is megilleti, illetve a külön élő szülőnek a kapcsolattartás – elviekben – nemcsak joga, hanem kötelezettsége is, a gyereket nem lehet erőszakkal „rákényszeríteni” senkire. Akkor se, ha szomjazza a külön élő szülő társaságát. És akkor se, ha a helyzet terhe alatt valójában minden érintett – igen, legtöbbször maga a gyereket ghostingoló szülő is – szenved.

A szülő távolmaradása egy életre nyomot hagy a gyerek lelkében

Dr. Bojti István háziorvos, családteraputa úgy véli, hogy a szellemszülő-jelenség mögött mindig komplex érzelmi és kapcsolati rendszer húzódik meg.

„A magára hagyott fél a távozót hibáztatja, éretlennek, felelőtlennek, narcisztikusnak tartja, az eltávozó pedig az elhagyottakról gondolja azt, hogy kirekesztették, elüldözték, akadályozzák őt a gyerekkel való kapcsolattartásban.

Még ha mind a két félnek vannak is részigazságai, a gyerekkel történő teljes szakítás erkölcsileg nem igazolható. Általában igaz, hogy egy kialakult helyzetért – még ha nem pontosan ugyanakkora arányban is, de – mindkét fél jelentős mértékben felelős” – mondja a családterapeuta.

A szakember szerint a szülőknek észre kellene venniük, hogy kettejük drámájában vannak még érdekelt felek, akiket normál esetben mindketten őszintén szeretnek. Mint mondja, a családi traumákban mindig a gyerek szempontjait kellene előresorolni, épp ezért magát a válást – és különösen egy olyan kiélezett helyzetet, amelyben az eltávozó szülővel valamilyen okból kifolyólag megszakad a kapcsolat – kellő komolysággal és érettséggel kell kezelni.

Ilyen esetekben ugyanis a gyerekek – különösen a kicsik – jellemzően úgy vélik, a szülő elmaradása az ő hibájuk. Ők nem voltak elég jók, ők hagytak ki valami fontosat, rájuk haragszanak.

„A felnőtteket többnyire lefoglalja a saját narratívájuk, amelyben ők jellemzően a másik fél, illetve a körülmények áldozatai. Persze előfordulhat az is, hogy az érintettek érettebb személyiségűek, képesek meglátni a saját felelősségüket, és felismerik, hogy ők maguk is hibáztak… De azt már kevesebben értik meg, hogy a gyerekek egészen másként gondolkodnak, mint mi, felnőttek – mondja Bojti István. 

– A gyermeki lélekben a szülő távolmaradása bűntudathoz, önértékelési zavarokhoz, szorongáshoz, a közösségbe való beilleszkedés problémáihoz vezethet.”

A szakember szerint teljesen természetes, hogy ha a lelkünket valami bántja, megpróbáljuk a szenvedést csökkenteni, ennek érdekében pedig elhárító mechanizmusokat alakítunk ki.

„Egy gyerek megküzdésének sokféle eszköze lehet. Előfordulhat, hogy elnyomja a szorongásait és félelmeit, eltávolítja magától a külön élő szülő gondolatát, de az is lehet, hogy az önmaga által felépített fantáziavilágban akár pozitív, akár negatív színezettel formálja meg a távollévő szülőt” – teszi hozzá családterapeuta. Mint mondja, a legnagyobb probléma az, hogy a gyerekkori elhagyatottságérzés mélyen és visszavonhatatlanul beivódik a gyerek lelkébe, ezzel pedig egy életre elszínezheti az énképét.

„Ha a gyerekben gyökeret ver az érzés, hogy ő nem elég értékes, nem elég fontos a másik ember számára, nem méltó rá, hogy szeressék, többféle rossz életstratégiát is kialakíthat – mutat rá Bojti István. – Az egyik lehetőség, hogy félni fog az elutasítástól, ez a meggyőződés pedig féltékenységhez, örökös készültségi állapothoz, a másik viselkedésének állandó monitorozásához vezethet.

Vagyis a leendő partnerének folyton bizonygatnia kell majd, hogy tényleg őszintén és okkal szereti az elhagyott gyerekből lett felnőttet, ami rendkívül megterhelő feladat.”

Bojti doktor szerint az sem ritka, hogy a gyerek, akit elhagyott az egyik szülője, felnőve eleve lemond a mélyebb érzelmi kötődés lehetőségéről, ezzel próbálva elkerülni az esetleges kudarcot.

„De lehetséges válaszreakció az is, hogy az értéktelenség, az alárendeltség érzését felnőttkorban túlkompenzálja – mondja a szakember. – Csakhogy az ilyen ember mindent kontrollálni akar, nem viseli el a másik ember akaratát… És ha emellé még okos is, ráadásul hatalmat is kap, akkor jaj a körülötte lévőknek!” 

Óriási a jelenlévő szülő felelőssége…

…akárcsak a terhe – vágja rá bizonyára minden olyan szülő, aki a korábbi partnere aktív közreműködése nélkül neveli a gyerekét. Fontos azonban látni azt is, hogy a szülő-gyerek kapcsolat helyreállítása bármely életkorában jelentős hatással lehet az érintettek életminőségére. Épp ezért minden jogosnak érzett düh, csalódottság és szomorúság ellenére fontos, hogy az együtt élő szülő támogassa a távol maradó szülő és a gyerekek közötti kapcsolat újraépítését.

„Azt gondolom, bármennyire nehéz is, a szülő-gyerek kapcsolat újraépítését a gyereket nevelő szülőnek tiszta szívvel támogatnia kell

– véli a családterapeuta. – Bizonyos szempontból persze érthető, hogy ezt a jelenlévő szülő néha nem tudja megtenni, hiszen fájdalmasak az emlékei. Csakhogy ilyenkor épp ő az, aki árt a gyereknek.”

Vagyis, ha a szellemszülő úgy dönt, hogy szeretné újraépíteni a kapcsolatot a gyerekekkel, fontos mellé állni ebben – elsősorban a gyerekért. Ennek érdekében kérhetjük szakember segítségét önmagunk megerősítésében, de akár családterapeutához is fordulhatunk. A lényeg – különösen, ha a gyerekek még kiskorúak –, hogy mindkét szülő elsősorban az utódok szükségleteire és érdekeire koncentráljon. 

A szakember javaslata szerint ilyenkor a szülőknek érdemes

• tiszta lapot nyitniuk, azaz félretenniük a korábbi sérelmeiket – vagy legalábbis nem szabad hagyniuk, hogy a korábbi rossz tapasztalatok beárnyékolják a jövő lehetőségeit;
• fel- és elismerni a saját felelősségüket, és megbocsátani önmaguknak és egymásnak;
• újratanulni egymás kommunikációs eszköztárát, és bízni abban, hogy a másik már nem ugyanaz a személy többé, mint akinek korábban ismerték;
• emlékezni arra, hogy volt idő, amikor a másik volt számukra az igazi, és valójában szerették egymást, láttak valamit egymásban;
• tisztelettel fordulni egymás irányába, és új csatornákat keresni, hogy javítsák saját kommunikációjukat és példát mutassanak a gyerekeiknek.

És persze időt kell adniuk a gyerekeiknek, hogy legyen lehetőségük, erejük, szándékuk adaptálódni az új helyzethez, megnyílni a korábbi szellemszülő előtt, aki így megmutathatja, milyen emberré lett, hogy ki ő valójában.

Z. Kocsis Blanka