–

Se férj, se pénz

Eszter áprilisban vesztette el a férjét, hirtelen. Ötvenhárom évig éltek együtt. Gyerekeik, unokáik külföldön vannak, a közös lakás és a nyaraló tulajdonjoga rászállt, közjegyzői díjat, szja-t kell utána fizetnie, mint kiderült, több százezer forint lesz a végösszeg. A kutyájuk kiszaladt a ház elé, és összeütközött egy autóssal, aki bepanaszolta az özvegyasszonyt. Eszternek ki kell fizetnie a 330 ezer forintos kárt is. És még csak július van, alig három hónap telt el, rengeteg a fizetnivaló, ő pedig, amint teheti, menekül a kertjébe, a virágaihoz, ahol el lehet felejteni a csekkeket és a magányt. Önkénteskedik, hajléktalanokat támogat napi rendszerességgel.

Magányos. Megpróbálja elfoglalni magát.

Ildikó fiatal özvegy, férje élete virágában és tragikus körülmények között távozott. Három gyermekük van. A vállalkozó házaspár jól és boldogan élt. A párja halála után Ildikó nyakába rengeteg gond szakadt, kezdve onnan, hogy a közös vállalkozói számlához a férjének volt kódja, s ezt a tudást bizony magával vitte, tehát az özvegy – azon túl, hogy rájuk szakadt a gyász minden lelki terhe – jó ideig nem tudott hozzáférni a közös, ám zárolt pénzükhöz.

Eszterhez hasonlóan neki is erős belső tartása van, így a külvilág alig érzékelhette, mit él át. Ugyanolyan csinos, mint mindig, jól öltözött és elegáns. Nem visel feketét, legfeljebb alkalmakra.

Eszter és Ildikó csupán két nő abból a 756 ezerből, akik özvegységben élnek Magyarországon

Ez a 2018. január 1-jei statisztika. Azon férfiak száma, akiknek elhunyt a feleségük, 146 368 volt ekkor (tehát negyedannyian vannak, mint a másik nem képviselői – a szerk.). Mivel a 756 ezren belül is a legtöbben 70 év feletti asszonyok, a demográfusok gyakorta és joggal emlegetik az időskor elnőiesedését.

Az özvegység az a fogalom, amelyhez semmilyen pozitívum nem kapcsolódik.

De még rosszabb lehet a helyzet, ha a hátramaradó nőnemű: a gyász és a magány után hamar beköszönthet az elszegényedés, anyagi ellehetetlenülés is. A „gazdag özvegy” képe idehaza inkább csak az amerikai filmekből ismert ködfelhős utópia. Az öröklött vagyon szétoszlik, olykor pereskedés tárgya lesz, vagy jelentős összegű adóteher sújtja, özvegyi nyugdíjra pedig csak akkor számíthat valaki, ha elég idős, elég beteg, vagy eléggé szülő, azaz legalább két árvát nevel tovább egyedül (vagy egyet, ha az fogyatékkal élő, illetve tartósan beteg). De a „túl” fiatal, még munkaképes korú, a saját alanyi jogú nyugdíjától messzebb levő özvegyek legfeljebb méltányossági alapon kaphatnak egyévnyi özvegyi ellátást, azt is különböző feltételekkel.

Összefoglalva: az özvegyi nyugdíj rendszerének üzenete az, hogy aki fiatalon özvegyült meg, az álljon mihamarabb újra lábra, teremtsen önálló egzisztenciát – és lehetőleg menjen férjhez megint.

Kazánfűtő, családi pénzügyes, sofőr

Amikor Éva férjét elvitte egy hirtelen agyvérzés, a még a hatvanon inneni, egyébként talpraesett nőnek rá kellett döbbennie, hogy gyakorlatilag a villanykörte kicserélését is meg kell tanulnia. Az ezermester, mindenhez értő férj ugyanis annak idején a ház teljes villanyszerelésétől kezdve a gipszkarton javításán át mindent megcsinált, Éva terepe pedig a konyha és a gyerekszoba volt, meg a kert – de ott is csak a virágait rendezgette jobbára, vagy a paradicsomot kötözte fel, a kerítést a már nyugdíjas férj egyedül pótolta ki, kutyaólat fabrikált, ásott, gazolt. Éva közben ebédet főzött, és a konyhaablakból nézte a tüsténkedő férfit. Úgy érezte, a dolgoknak és az embereknek megvan a maguk helye és szerepe, és ez így tökéletes.

A temetés után a szomszéd kutyája kidöntötte a kerítést, egy éjszakai jégvihar pedig lecsupaszította a gyümölcsfákat, egyet ki is kellett volna vágni. Ki fogja megcsinálni? A szomszéd özvegyasszony fia egy ideig ígérgette a kerítést, de hetekig nem jött, hivatalos szakitól meg olyan árajánlatot kaptak, hogy inkább hagyták a csudába.

„Olyan jó úgysem lesz soha, mint ahogy a Gyuri megcsinálta.”

De nem tűnik visszatetszőnek elhunyt házastársunkra úgy gondolni, mint egy gondnokra, aki nemcsak a javaink, de tulajdonképpen egész gyámoltalan életünk felett is bábáskodott? Aki kivette a gyakorlati tennivalók java részét a kezünkből? Vagy teljesen normális nemcsak az embert, a házastársat, a másik felünket siratni benne ilyenkor, hanem az ezermestert is? Szép gondolatsort olvastam egy özvegyasszony blogján. Korábban ezekkel nem foglalkozott, de magányában megtanult kazánt befűteni, ingatlanügyeket intézni, a családi kasszát kezelni, hogy ne ússzon el a közösen megszerzett vagyon, a felépített ház.

Közben pedig folyamatosan életben tartott magában egy kontrollhangot, egy „harmadik szemet”, az elhunytét.

Évek óta tudatosan tanulja, hogyan lássa a világot maga körül a férj szemével. Úgy játszik az unokákkal, úgy megy a kertbe, úgy végzi a mindennapos tennivalókat, hogy tudatosan gondol arra, hogyan csinálná a férfi, mi szépet találna benne, mit venne észre a világból. Érdekes kísérlet, és egyben igazán megnyugtató is, pedig a három együtt töltött évtized tudata sem kevés.

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt”

Jogász ismerősömet látogattam meg nemrég, az édesanyja a velük szemközti házban él.

„Anyu nem könnyű ember, gyerekkoromban sem volt az. Keveset dicsért és sokat kritizált. De apuval egész szépen éltek együtt, míg apámat el nem vitte a második szívrohama. Anyám akkor arra rendezkedett be, hogy még pár évig ellesz egyedül, aztán ő is megy apám után. Párkapcsolat, pláne férjhez menés meg sem fordult a fejében. A következő évben meghalt a szomszédunk felesége. A bácsi nagyon aranyos, áldott jó természettel. Párszor átjött anyuhoz, hozott a kertből barackot, beszélgetett vele. És egy év után anyu bejelentette, hogy odaköltözik a bácsihoz! Először köpni-nyelni se tudtunk, de aztán napirendre tértünk felette. És volt még három szép évük, amikor is a férfit elvitte a szívroham.

Nem házasodtak össze, de valahogy mégis kétszeres özvegynek tartom anyámat.”

A saját nagyanyám

Emlékszem, amikor az én nagymamám özvegyült meg, az ő státuszváltása milyen egyértelműnek tűnt számomra. Sosem merült fel, hogy nagyapámat bárki is bármilyen szinte pótolni tudná, férfiember a házban többé nem fordult meg, sőt még csak említés szintjén sem merült fel. Gyerekként sosem láttam a nagyanyámat sírdogálni, ugyanúgy dolgozott, a nagypapát nemigen emlegettük, a gyakori temetőlátogatás sem volt szokás.

Később, kamaszként néha szívesen megkérdeztem volna, milyen az özvegység, de sosem tudtam, hogyan fogjak neki.

Nálunk csak a minden levélen szinte kötelezően feltüntetett, megváltozott címzés – özv. Pocsai Jánosné – tudatosította az új helyzetet. Minden egyébben pedig a nagyi ezzel intézte el a dolgokat: „Kislányom, ez az élet.”

Kocsis Noémi

Kocsis Noémi írt már korábban az özvegység témájáról, olvasd el: Az első özvegy közülünk 

Fotó: Getty Images