–

A Yale-en történt

– áll drámaian a film elején, mintha az amerikai egyetem garantált biztosítéka lenne annak, hogy ott bármi is történik, az izgalmas lesz. Nos, történetünk javarészt a filozófia tanszéken játszódik, ami csak és kizárólag azoknak tűnhet lenyűgöző helyszínnek, akik soha nem jártak még a hat kilométeres körzetében sem. Nekem azonban, aki hét évet húztam le a bölcsészkaron, miközben elfogyasztottam pár filozófia szakos hallgatót és egy fél tanárt is, nincsenek ilyen jellegű illúzióim. 

A laikusokat meggyőzendő, milyen varázslatos és entellektüel az elitegyetem körberajongott professzorának, Alma Olssonnak (Julia Roberts) az élete, rögtön a társasági életébe nyerünk bepillantást. Alma a tanórái után otthon elegáns összejövetelt szervez a kedvenc kollégájának és diákjainak (akik javarészt azért lieblingek, mert őt zseniálisnak tartják).

Alma mater

Annyi a bölcsész közhely a filmvásznon, hogy kész csoda, hogy ez mind elfér.

Komolyan, egy adott ponton szinte várom, hogy Roberts elővegye a tarisznyáját.

A háttérben jazz szól, a társaság vörösbort lötyögtetve a poharában mély filozófiai eszmefuttatásokban kéjeleg többek között „a kollektív erkölcs érzékelt létezéséről”, amiből annak ellenére egy kukkot sem értek, hogy pattanásig feszített idegekkel koncentrálok. Az asztalon könyvek felstócolva (a könyvek fontos kiegészítői a bölcsész háztartásnak, még a konyhapultra is jut belőlük jó pár). Nem sima filléres regények vagy tucat kötetek, hanem még messziről is drágának tűnő albumok. Amire aztán Alma pszichiáterként dolgozó férje, Frederik (Michael Stuhlbarg) rátesz egy forró tálca pitét. 

Ennél a pontnál vált számomra totálisan hiteltelenné a film. Hidd el nekem: könyvekből élő, olvasni szerető emberek társaságában nem teszünk le albumokra maszatos élelmiszert, mert fix, hogy mindenki neked ugrik, hogy egy lap élével nyiszálja el a torkodat.

Az már csak hab volt a szkepticizmusom tortáján, amikor a jól sikerült est végeztével Alma köszönetet mond az ázsiai származású házvezetőnőnek a segítségért, majd a kezébe nyom 350 dollárt (120.000 forintot), mielőtt selyempizsamában ellejt a hálószobájába. Gondolom, ez az a pont, ahol a hazai egyetemi tanárok búsan a pattogatott kukoricájukba zokognak.

Alma és Maggie

Az idilli luxusélet egén azonban hamarosan fekete felhők gyülekeznek: a professzor egyik kis kedvence, Maggie Price (Ayo Edebiri) négyszemközt kiböki: Alma másik szíve csücske, a sármos és mindenkivel flörtölő tanár, Hank (Andrew Garfield) „átlépte vele szemben a határt”. 

Vajon ki mond igazat? Hank, aki állítja, mindez olcsó bosszú, a lány ugyanis nyilvánvalóan plagizálta a szagdolgozatát? Vagy Maggie, aki bízik Alma női szolidaritásában, különös tekintettel „annak múltjára”? Alma hezitál, nem is csoda: Maggie egy két lábon járó píszí aknamező, akivel az ember nem szívesen konfrontálódik: fekete, nő, leszbikus, aki az emberi jogi aktivista nonbináris transz partnerével él együtt, ráadásul a családja komoly összegekkel járul hozzá az egyetem működéséhez.

Maggie nem is pironkodik elővenni az „én csak egy szegény színesbőrű lány vagyok, akit igaztalanul eltipornak a fehérek” kártyát, miközben Alma arról próbálja meggyőzni: a fehér férfiak által uralt közegükben nem feltétlenül előnyös, ha vádaskodással ráijeszt az említett urakra, mert akkor soha nem fog tudni érvényesülni.

És mivel filozófiaprofesszor, elhangzanak olyan érvek is, miszerint: „ha neked valódinak tűnik, akkor az valódi”.

Hank, a megvádolt fél ezzel szemben a burzsoázia zsarnokságát látja a kérdésben: a dúsgazdag, ámde szellemiekben renyhe, plagizáló diák egy szavával tönkre akarja tenni az ő hosszú évek kemény munkájával felépített karrierjét. 

Almának fel van adva a lecke, hogy ezen a csatatéren, ahol osztálykülönbség, rassz, cisz férfiak, feminizmus, és az egyetemi elit figyelik minden rezdülését, felet válasszon magának, miközben a múltja miatt úgy érzi, személyesen is érintett. 

Alma titkai

Ami Alma sejtelmes múltját illeti: a film megpróbál a titokzatossággal operálni, és azzal fokozni a feszültséget, hogy bizonyos információkat eltitkol a szereplők, illetve a néző elől. Alma (még) nem tudja, hogy Maggie kiderítette a titkát – amit ő egyébként kifejezetten hülye helyen tart, mintha nem egyetemi professzor lenne, hanem olcsó krimiket faló unatkozó háziasszony. De hogy az pontosan mi is, arról nekünk nincs fogalmunk jó két órán keresztül. Azt pedig, hogy pontosan mi történt Maggie és Henry között, csak ők ketten tudják.

Mindenesetre én kifejezetten kínosnak tartom, ha egy film bő két órában nem tudja elmesélni kereken azt a történetet, amit szeretett volna, és úgy gondolja, muszáj még egy „öt évvel később” farkincával kiegészíteni a sztorit.

Mit akar mondani a költő?

A film harmadánál már nálam is beüt a bölcsész vér: szimbólumokat vélek felfedezni mindenütt. Vajon Alma ruhaszínével (mely jó darabig hófehér, majd fekete, végül e kettő kombinációja) üzenni akar nekünk az író, Nora Garrett? Az, hogy Alma éjjeli szekrényén a Buddenbrook ház áll, Thomas Mann első regénye, mely a nagypolgárság válságáról szól: a véletlen műve?

Almának a körme is feketére van festve… akárcsak Maggie-é. Mit akar ez sugallni? Mintha megidéződne Woody Allen, Henrik Ibsen és Ingmar Bergman is… lázasan kutatok az agyamban, hátha sikerült dekódolnom most valami Nagy Igazságot, amit hazavihetek.

De talán épp ez a probléma: annyira okosnak próbál látszani a film, hogy a végén a téma szarva között a tőgyet markolássza.

Kipukkadt campus dráma

A műélvezetet az is nehezíti, hogy tulajdonképpen senki nem szimpatikus, egyetlen egy szereplővel sem szeretnél azonosulni, így nincs kinek szurkolni sem. Érthetetlen figura a kékharisnya, alfanősténységével Cate Blanchett Tárját megidéző Alma, aki inkább recepteket hamisít és hófehér gatyában a padlón térdelve okádja tele az egyetemi vécét, de felvilágosult nő létére sem megy el orvoshoz a kínzó görcseivel. A pökhendi, beképzelt, arrogáns Hank is hiteltelen – a bölcsész szakálla ellenére is. Maggie karaktere sem áll össze: olyan témából ír disszertációt, amiről egy kerek mondatot nem képes megfogalmazni. Ilyen egyszerűen nincs, még ha plagizál, akkor sem. Én anno a Present Perfect tanításából írtam 84 oldalt – óvakodj kérdezni róla, mert be nem fog állni a szám harminc percig.

De még a legszimpatikusabb figura, Alma férje sem lopja be magát a szívünkbe, aki ha begurul, passzív-agresszív stílusban zenével terrorizálja élete párját… de hát ilyen ez a bölcsész agresszió. 

Láttunk már izgalmas campus drámákat – ott van a Holt költők társasága, a Good Will Hunting (de még a Szörnyek egyeteme is!) –, ami bizonyítja, hogy még egy nem különösebben izgalmas bölcsészkaron is történhetnek lebilincselő események. 

A Vadászat után végeztével azonban én arra jutok: nem volt ez más, mint bölcsész fingreszelés.

Fiala Borcsa

Kiemelt kép forrása: InterCom