Takács Dalma: Bámulok a tengerbe, és arra gondolok, bárcsak még utoljára te is láthatnád ezt

–

Holdbéli, kősivatagos táj, türkizkék víz, vulkanikus bazaltorgonák, hívogató olívabokrok… Akár az európai Maldív-szigeteknek is nevezhetnénk az Athéntól délre fekvő, méltatlanul ismeretlen kis görög szigetet, Milost, ahol minden idők legromantikusabb nyaralását töltöttem.

Egy ideális világban akár ez is lehetne a cikkem bevezetője, viszont ez nem egy ideális világ. És ezért nem Görögország a hibás, pláne nem Milos – ők hozták, amit elvártam tőlük, sőt, annál is többet. Az élet törvényszerűsége viszont nem az én kezemre játszott.

Ha a következő sorokban a milosi naplementét és hullámtörést méltatnám, ha ódákat zengenék a pirosra sütött garnéláról és a mediterrán kis utcákról, igazat mondanék, de nem a valódit.

Elhallgatnék ugyanis egy olyan részletet, ami a te görög nyaralásod szempontjából nem mérvadó, de mivel az én nevem alatt jelenik meg ez a cikk, hazugsággá válna minden betűje. Ez fut át a fejemen, ahogy ülök itt, bámulok bele a tengerbe, és arra gondolok: bárcsak te is láthatnád ezt, csak még egyszer, utoljára.

Forró a homok, belevájom az ujjam. Először csak az egyiket, aztán a teljes tenyerem, a nedves szemcse a körmöm alá tapad. Kellemetlen érzés, mégis tovább erőltetem lefelé, aztán beletörlöm a nadrágomba, de ezt csak akkor veszem észre, amikor már a tavernában ülünk. Bár mindig is irtóztál a tengeri herkentyűktől – hiszen a gasztronómiai komfortzónád a Bárdudvarnok táblánál kezdődik és az áthúzott Bárdudvarnok táblánál ér véget – mégis rád gondolok a menü lapozgatása közben. Hogy ha hazaérek, majd megszorítom a kezed, és elmondom neked, miket esznek ezek a görögök, hogy itt spenóttal töltik a pitét, hogy kaliorexinek mondják a jó étvágyat. Mert akármit is mondjanak az orvosok, én majd hiszek benne, hogy hallasz engem, én hiszek benne, hogy a csukott szemhéj mögötti szemmozgás és a meg-megránduló láb az egyetértés, a csodálkozás, a kérdezés, a nevetés jele.

A telefonhívás, ami több mázsát nyom

Bár még csak kedd volt, ergó hat nap az utazásig, én már javában listáztam az elcsomagolandó dolgokat. Ez már csak ilyen, ha az ember nem évszakokban, hanem úti célokban méri az idő múlását. Most csak egy hátizsákot viszek, fürdőruha, két átmeneti nadrág, meg egy farmer – írtam fel, amikor megcsörrent a telefon.

Megcsörrent, de máshogy, mint szokott. Úgy, ahogy csak este 11 után csörrenhet meg, családtag hívására. Genetikailag belém kódolt tudás, hogy ilyen esetben le kell ülni, és nagy levegőt kell venni a haló kimondása előtt.

Az is genetikailag belém kódolt tudás, hogy a „szia, Dalmus” első szótagjának hangszíne alapján meg tudjam állapítani: baj van.

Nem kellett hozzá összesen három perc, hogy annyi tudást gyűjtsek be az aorta-repedésről a netes fórumok alapján, amiért már orvosi diploma járhatna. A szívhez vezető főér repedéséről van szó, a túlélés esélye nagyon csekély, különösen a te korodban. Ha nem szakad ki a szívburok a felgyülemlett vértől és sikerül stabilizálni az állapotot, jöhet a műtét. Négy óra hosszú, 20 fokra hűtik a testet, leállítják a keringést, úgy bontják fel a teljes mellkast.

„Kicsim, nem akarlak illúziókba ringatni. Mindent megtesznek érte, de nincs sok esélye a mamának” – mondja a telefonba óvatos hangon apám, én meg ühümözöm, mintha csak azt mondta volna: „hát, amúgy Kaposváron is eléggé fúj a szél.”

Értem, hallom a szavait, de nyilván valami félreértésről van szó, mert az a mama nem lehet a történet alanya, aki tegnap még 20 éveseket megszégyenítő módon rohant le a piacra, aki úgy csacsogott a telefonban, hogy szóhoz sem jutottam mellette, aki a mai napig úgy főzi az ebédeket, mintha egy teljes megye élelmezése múlna rajta. Az a mama nem lehet a történet alanya, akinek a friss kráflija itt vár a konyhapulton, aki a harmadik szülőm is egyben, akire a barátaim is mamaként hivatkoznak, aki évek óta gondozza a papát ápolókat megszégyenítő módon.

Ennek nincs semmi értelme – gondolom, de már tudom, mi következik, hisz épp eleget olvastam róla. Ez most sokk, és még van körülbelül negyedórám, aztán megérkezik az információ. Pontosabban nem megérkezik, hanem becsapódik.

Technikailag sikerült. Technikailag.

Becsapódott. Tizenkét órával később, 200 kilométerrel arrébb, fejemen egy hajzsákkal, zöld műtősruhában és maszkban állok a Pécsi Szívcentrum intenzívosztályán egy kiemelt helyen lévő ágy mellett. Eddig csak a filmekben láttam ilyet. A rengeteg cső, kanül, vezeték, lélegeztetőgép között csak a békésen pihenő, lehunyt szempár az, ami emlékeztet a nagymamámra.

„Az aorta-repedést csodával határos módon túlélte, a műtét technikailag sikerült” – mondja itt egy fehér ruhás, én meg gyanakodva ránézek. Mégis mi szükség arra, hogy így megnyomja a „technikailag” szót? Felhúzom magam. Ne köntörfalazz itt nekem, ha sikerült, hadd ünnepeljünk – gondolom. Rövid időn belül kiderül, hogy nem dőlhetünk hátra: az ér megrepedése mellé társul egy tüdőgyulladás, agyi infarktus és veseelégtelenség is.

A felsorolt négy közül a többség egybe is belehal. Egy teljes orvoshad nézi értetlenül a mamámat, aki minden szakirodalommal dacol, amit a SOTE-n beléjük diktáltak, de jól látjuk: hiába küzd a kis szervezet, mindennap újabb kihívást tartogat a számára. Vérrögök. Ébresztési nehézségek. A hosszú távú memória hiánya. Újra mesterséges kóma. Gégemetszés. Latin szavak, amiket nem értek, de marhára nem tetszenek. 

 

Nehéz napok következnek. Mindennap 60 kilométer ingázás autóval, annak reményében, hogy talán kinyitja a szemét. Óránkénti telefonálás, hogy megtudjuk: hogy állnak a fertőzéses értékek, a légzés, az agyi funkciók. Rohangálás a papához, aki képtelen magát egyedül ellátni – pár napon belül rá is mentőt kell hívnunk, gyenge, elesett. Ha tragédia lesz, az kettős tragédia – ezen nincs mit szépíteni.

Apa négylevelű lóherét szed, bevisszük a mama ágya mellé. Másnap eltűnik, de kiderül: az ápolók felragasztották a falra, hogy még közelebb legyen hozzá.

Ateista vagyok, de azon kapom magamat: lefekvés után az imádságot mormolom, amit kiskoromban a mama tanított. Hosszú beszélgetések az autóban, a kanapén, a kórházi váróban. Hosszú hallgatások ugyanitt. Aztán ingerültség. Vita, hogy kinek a legnehezebb. Bocsánatkérés. Aztán sírás. A jobb értékek hallatán reményteli vidámság. Aztán megint csend. Mindenkinek A Legnehezebb.

Hol végződsz te, és hol kezdődök én?

És közben ott van egy másik kérdés is, amivel – bár úgy tűnik, nem illendő foglalkozni, mégiscsak muszáj. Már csak két nap, és indul a gépünk Görögországba, a várva várt nyaralásra, amit hónapokkal ezelőtt lefoglaltunk. A repjegy átfoglaltatása kétszer annyiba kerülne, mint az eredeti ár, a szállás díját pedig elvesztenénk. De most komolyan, kit érdekel a pénz? Számít ez bármit is? Le kéne mondani, gondolom, de aztán a pszichológusom, az apám, a barátnőim és a párom falába ütközöm. Itthon nem tudok segíteni – a nagyszüleim állapota független attól, hogy három méterre vagy 2000 kilométerre vagyok, ahogy a feléjük közvetített szeretetem sem távolságban mérhető. Amúgy is: tekintve, hogy az én mentális egészségem is ingatag lábakon áll, jó lenne, ha magamról sem feledkeznék meg, hiszen azzal is sokat segítek, ha legalább értem nem kell aggódni.

Legalábbis, ők ezt mondják. És mindez jól hangzik, sőt, talán én is ezt tanácsolnám másnak, de akkor miért gyötör ilyen kegyetlen bűntudat?

Miért érzem azt, hogy ha a nagymamám az életéért küzd, akkor meg kell vonnom magamtól az élet örömeit?

Miért gondolom azt, hogy a támogatás csak fizikai közelségből, folyamatos jelenléttel működik?

Miért szégyellem magam, ha egyáltalán felnevetek valamin, ha van pár vidám percem ezekben a napokban?

Miért tűnik úgy, mintha megszentségteleníteném a helyzetét azzal, hogy míg ő kórházi ágyon fekszik, én élem tovább az életem?

Sőt, egyáltalán – a nyaralástól függetlenül: miért tűnik úgy, hogy az ő életének megrekedése egyenesen arányosan tiltaná az én életem folytatását is?

Mikor kétségbeesetten tárcsázom a pszichológusom, ő az énhatárok fontosságára hívja fel a figyelmem. Nem egyedi eset, amiről beszámolok – mondja el – az ehhez hasonló válsághelyzetekben, valamint gyász esetén sérülnek az énhatárok, összeolvad az érintett és a családtag identitása, mintha a kettő elválaszthatatlan lenne egymástól. Azonban fontos látni: attól még, hogy a kialakult helyzet mellett sem feledkezem meg saját identitásomról, életemről, feladataimról, munkámról és örömforrásomról, nem szentségtelenítem meg a kapcsolatot, nem leszek önző vagy kevésbé törődő. A nagymamám állapota nem attól javul, ha én mártíri szenvedésre ítélem magam – sőt, ő is épp ennek ellenkezőjét kérné tőlem – , úgyhogy az önkéntes bűnlajstrom helyett fogadjam el: van, amire nincs ráhatásom.

Márpedig, az ő állapotára nincs, a saját mentális egészségemre viszont van. És ha az utóbbi meginog (ami  annyira nem lenne meglepő), azzal egészen biztosan nem segítem se a mama felépülését, se a család többi tagjának megtartását.

Hát ezekkel a gondolatokkal felvértezve kötöttem be a biztonsági övemet hétfő hajnalban, az Athénba induló fapados járaton. És pár órával később ezekkel a gondolatokkal pakoltam ki a szálláson a táskám, szálltam autóba, és mentem le a tengerpartra. Bár arról szépen lassan meggyőztem magam, hogy nem szentségtörés nyaralni menni családi krízis idején, egy másik téma mégis elől maradt: oké, eljöttem, de vajon lehet-e így élvezni az utat?

Egy hely a csendhez

Racionális embernek tartom magam, olyannak, aki tud hinni és remélni, de nem ringatja magát hamis illúziókba. Nincs mit szépíteni a dolgon: benne volt a pakliban, hogy miközben én a milosi naplementében gyönyörködöm, addig a mamám feladja a harcot. Sőt. Ez van csak benne igazán – a felsorolt egészségi kondíciók alapján láthattuk, hogy a csodaszámba megy minden újabb megélt nap, óra, perc, és egyre kevésbé kapaszkodtam már a hitbe, hogy a mama teljesen felépül. Gyászolni kezdtem, és ez újabb bűntudatot keltett: bár nem lehet vele kontaktust létesíteni, fizikailag még itt van.

Erősen velem maradt a legjobb barátnőm gondolata, amivel útnak engedett: nem minden utazás a napfényről és a felhőtlen jókedvről szól. Lehet, hogy ez most inkább a csend, az érzelmi leltározás, a feldolgozás köré épül majd. És ez is tök oké.

Tök oké, ha most nincs kedvem viháncolva fürdőzni, hanem inkább bámulnék bele a vízbe – mondta, és ezzel valahogy megadta az engedélyt ahhoz, hogy lebontsam az úttal kapcsolatos elvárásaimat, és átkeretezzem a szándékaimat.

És azt kell, hogy mondjam, Milos tökéletes választás volt ehhez. Míg a legtöbb utazásom során felcsúszik az a bizonyos zabszem, és mérgezett egér módjára tervezem a programokat, itt a sziget adottságai, karaktere, hangulata arra sarkallt, amire a leginkább szükségem volt: hogy csendben legyek. A legfőbb turisztikai látványosságot amúgy sem a vad éjszakai élet és a nyüzsgő nagyváros, hanem a gyönyörű tengerpartok jelentik. Ha az esett jól, fehér homokos tengerparton olvasgattam, ha az, akkor aprókavicsos parton gyűjtöttem kagylókat, ha az, akkor pedig sziklákat mászva éreztem meg saját apróságomat és a tenger végtelenségét. A tenger mindig fontos szimbólum volt az életemben, de most újabb jelentésréteg tapadhatott hozzá, és segített abban a belső leltárban, ami a mamám halálára való felkészülést jelentetette.

Óriási kéksége megnyugtatott. Hullámzása emlékeztetett az élet kiszámíthatatlanságára. Hűvösségéről a kútvíz jutott eszembe, amit mama mert a forró nyári napokon a telken. Sötétségéről a nála töltött, mesékkel teli éjszakák, a felszínen csillogó nap- és holdfény az apró örömöket idézte meg.

A napokra, hetekre nyújtott halálközeli állapot kétoldalú dolog – olyan, mint egy lassú tánc az égő szobában.

Egy-egy kedvezőbb gyulladásos érték vagy megmozduló kéz hírére belekapaszkodom a reménybe, a rosszabb információk lehúznak a realitás talajára, a talajra, amin egyre szilárdabb lábbal állok. A felismerés, hogy egy szerettem távozni fog, önkéntelen belső munkát hív maga után: szépen lassan, kockáról kockára kezdek végignézni egy jó hosszú filmet, ami bemutatja a közös élményeinket, az együtt töltött időt, a kamaszkori dacot, egy-egy konfliktust, a viszonyunk életkorral járó folyamatos formálódását, a megvarrt ingujjakat, a ropogós panírdarabokat. És ez a film szükséges – nekem legalábbis az volt.

A Miloson töltött idő lehetőséget biztosított arra, hogy őszinte jelenléttel és megéléssel készüljek fel az elkerülhetetlenre, hogy megéljem a búcsú pillanatait, és se meetingek, se számlák, se a forgalom zaja ne zavarja meg a felkészülésemet. Hogy ott legyünk, kettesben, ő és én, köztünk mediátorként a tenger, hogy megoszthassak vele fejben mindent, ami kimondható és azt is, ami kimondhatatlan.

Mama végig velem volt, és ezt senki sem veheti el tőlem, hiszen ami én vagyok, az részben az ő építőkockáiból áll, amit kimondok, ahhoz sok szót ő adott meg, ahogy döntést hozok, abban az ő intelme húzódik.

És ez akkor is így van, ha a kórházi ágy mellett ülök, kezemmel a homlokán, és akkor is, ha a földgolyó átellenes oldalán mászok meg épp egy hegyoldalt.

A mamám pontosan úgy járt el, ahogy az tőle megszokott volt. Megvárta, amíg hazaérek. Megvárta, amíg biztonságosan landol a repülőm, amíg házhoz hoz az autó, amíg megvacsorázom, és csak aztán döntött úgy, hogy elmegy. Még ez is oly jellemző rá. Mindig másokat helyezett maga elé, mások kényelmét és biztonságát, az ő élete a szolgálat, a megtartás, a támogatás volt.

Újra itt ülök. Most nem a homokba süpped a kezem, hanem a meleg ágyneműbe, most nem a tengerbe bámulok bele, hanem a fotóimat nézegetem. Rengeteg képet készítettem a tengerről, minden arcát dokumentáltam. Van, ahol játékos és csillog, van, ahol sötét és baljós, van, ahol szelíd és melankolikus, és van, ahol hullámokat ont, hajókat dobál. Mindben benne vagy. Mindenben benne vagy. Nem tudom, mi vár a halál után, de szeretném azt hinni, hogy mindenkit valami olyasmi, amiben ő hisz. Ez esetben téged a mennyország és a Jóisten, akinek isteni tejfölös csirkét készíthetsz ebédre, és a jobbján ülve kinézegethetsz a felhők közül, hogy azért mi is rendben vagyunk-e. Aludj jól, mama.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Takács Dalma