Kislányként gyakran kísértem a szüleimet a debreceni temetőbe, amikor anya nagyszüleinek a sírját gondozták. Emlékszem, unatkoztam, de rettenetesen. Nem ismertem a dédszüleimet, nem tudtam kapcsolódni. A kutaknak és a locsolókannáknak poshadtvíz-szaguk volt, de a temető előtti virágos standoknál is úgy éreztem, ez a szag felülkerekedett a virágillaton. Viszolyogtam tőle, ha tehettem, kihagytam a temetőlátogatást, és inkább a szomszédokkal maradtam.

Ám amikor meghalt az apai nagypapám, Papa, akkor valami gyökeresen megváltozott. Együtt választottuk ki a sírkövet és a fényképet, amit rárakattunk. Kitaláltuk, milyen növényeket ültessünk a sírra, és valahogy

az egész folyamatot olyan mély szeretet itatta át, ami megőrizte, konzerválta mindazt, amit éreztünk iránta még életében.

A nagymamámmal, Ibuval, rendszeresen jártunk a sírhoz. Előttem van az alakja, ahogy mintás pongyolájában, kecses eleganciával, eltökélten haladt a kannával a kezében. Én eresztettem bele a vizet, ő tartotta a kannát. Többé nem viszolyogtam a poshadt víz szagától.

Apával is gyakran mentünk oda, és mindig hátráltam pár lépést, amikor a tenyerével letörölgette Papa fényképéről a port, és pár másodpercre a sírkőre tette a kezét. Mintha gondolatban, valahogy, valamilyen módon őt érintené meg. Szinte látom magam előtt őket, ahogy Papa ül az asztalnál a vasárnapi ebéden, apa mellé áll és a hátára teszi a kezét. Ezt a pillanatot mindig olyan intimnek éreztem, hogy próbáltam teret hagyni neki(k).

Aztán anyai dédnagymamám testvére, Mamó is meghalt, neki messzebb, hátrébb lett a sírhelye. Ott kezdtem el nézni a többi sírt is. Olvasgattam a feliratokat, a neveket és a számolási nehézségeim ellenére mindig próbáltam kisilabizálni, ki hány évet élt, és elképzelni, vajon milyen élete lehetett. Arrafelé több az elhagyatott sír, van, ami már el is dőlt és úgy növi be a borostyán, magához ölelve azokat, akiket elfelejtettek. Mamó sírja pici, hagyományos, egy jóbarát készített egy gyönyörű fejfát. Ha odalátogatunk, szinte mindig feljön, hogy valójában sose tudhattuk, hány évesen halt meg, a régi, papíralapú iratain gondosan ki lett satírozva a születési éve. Nem semmi asszony volt, meg kell hagyni, jólesik rá emlékezni.

Ám a neheze akkor jött, amikor Ibu meghalt. Ő volt az első olyan halottam, akit iszonyú nehéz volt elengedni. Amikor elment, épp egy nehéz időszakon voltam túl és pont megismerkedtem azzal a fiúval, aki később a férjem lett. Már nem ismerhették meg egymást. Akkor felvételiztem először színész szakra az Színművészetire, és miután átmentem az első rostán, virágot kaptam az osztálytársaimtól. Azt a virágot az iskolából a temetőbe vittem, életemben először egyedül, hogy elmeséljem Ibuéknak, mi történt. Letörölgettem a fényképet, és a sírkőre tettem a kezem. Már mindketten ott voltak, együtt. Ibu tíz éven át várta, hogy újra együtt lehessenek, legalább a sírban. Ekkor tudatosult bennem, hogy akárhogy is, de Ibu vágya végre teljesült. Emlékszem, felszabadultam.

Sétálgattam, bejártam az egész temetőt. Nem volt bennem semmi rossz érzés. Örültem, hogy élek,

hogy valamilyen módon még mindig tudok kapcsolódni a nagyszüleimhez.

Nem emlékszem, mikor kezdtünk el családilag együtt menni a temetőbe halottak napján. A szüleim, a testvéreim, apa testvére, felesége, gyerekei, aztán már az unokák is, nagy csapatban. Az év egyik legkedvesebb családi eseménye lett a temetőlátogatás. De ne úgy képzelje el senki, hogy magunkba szállva, csendes áhítattal vonulunk egyik sírtól a másikig. Ilyenkor egyik anekdota követi a másikat, családi rejtélyeket bogozgatunk, nevetünk, hüledezünk, mikor mi, de a lényeg, hogy nincs helye szomorúságnak. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk, egészségesek vagyunk és emlékezünk.

Gondosan kiválogatjuk és megvesszük a virágosoknál a megfelelőnek ítélt virágokat, kidolgozzuk a sorrendet, hogy kit ki után látogatunk meg, a gyerekek gyújtják és rendezgetik a felnőttek segítségével a gyertyákat, világítunk a sötétben, hogy nehogy orra bukjunk és persze hogy egy gyerek se kallódjon el. A kicsik türelme persze véges, ők hamar fázni és éhezni kezdenek a sötétben, ilyenkor anya a megmentő, akinél mindig van valami finomság. Mire végzünk, mind jól átfázunk és konvojban indul a csapat általában hozzánk, ahol eszünk-iszunk egy jót, melegszünk, és tovább örülünk annak, hogy együtt lehetünk.

Ibu legnagyobb félelme az volt, hogy a halála után széthullik majd a család. Nem sejthette, hogy az ő emlékük Papával erősebb ragasztó mindennél. Még azok a gyerekek is ismerik őket és a történeteiket, akik soha nem is találkoztak velük.

A közös temetőbe járás lehetővé tette azt, hogy a kicsik feltehessék a kérdéseiket a halálról és a halottainkról úgy, hogy közben látják, érzik, hogy senki sem fél, vagy szomorkodik körülöttük. A halál az élet része, és akire emlékezünk, azt életben tartjuk a történetekkel, a hagyományokkal.

Melegséggel tölt el, hogy a gyerekek nem félnek a temetőtől, hogy lelkesen várják az idei temetőtúrát is. Sajnos az utóbbi években nem tudtam ott lenni, a teendőim elszólítanak és csak lélekben vagyok jelen, de a gyerekek az őszi szünet miatt ott vannak a többi unokatesóval együtt. Érzem a temetői kutak szagát, a mécsesek illatát, a kavicsokat a talpam alatt. A számban körözött, pirítós és meleg menzatea íze keveredik, ahogy odaképzelem magam a vacsorára, ahol együtt melegszik és eszik mindenki. A gyerekek társasoznak, rohangásznak, birkóznak, az asztalnál pedig a nosztalgiázás keveredik a politizálással, vagy némi filozofálgatással. 

A temető az a hely, ami emlékeztet arra, milyen erősen tudunk kötődni, kapcsolódni, ragaszkodni egymáshoz. Eszünkbe juttatja, hogy mindez nem evidens, hogy előbb-utóbb mindennek vége lesz. A temető segít abban, hogy értékeljük, ami még itt van, ami még kézzelfogható, ápolható.

Az élet, pont, mint a mécsesek lángja, egyszer csak elillan. Volt, nincs. De halottak napján százával, ezrével világítanak a sötétben, pislákolva, táncolva. Összekapcsolva életet és halált.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Szabó Anna Eszter