Nem azért festettem, hogy feldolgozzam a fiam elvesztését, hanem hogy túléljem

–

„Gyerekkoromban utáltam rajzórára járni, nem nagyon volt sikerélményem” – kezd bele Ági a történetébe, vagyis, hogy miként lesz valakiből alkotóművész felnőtt fejjel, miközben az iskolában még az almát és a kockát sem sikerült lerajzolnia. Legalábbis nem úgy, ahogy azt a tanár elvárta volna.

Ági sokáig marketing és PR-vezetőként dolgozott, kiállításokat, rendezvényeket szervezett. Az utolsó munkahelyén viszont úgy érezte, meg van kötve a keze, nem tud igazán szabadon, a saját elképzelései szerint dolgozni. Amikor már gyomorgörccsel ment be reggelente dolgozni, úgy döntött, inkább felmond. Ebben az időszakban a magánéletében is összesűrűsödtek és felgyorsultak az események. Édesanyjának új lakást kellett keresnie és el kellett költöztetnie, nem sokkal később pedig Máté megbetegedett.

„Korábban mindig azt gondoltam, hogy én irányítom az életemet, és velem semmi rossz nem történhet. De ha valamit, hát azt megtanultam ebből az időszakból, hogy hiába szeretjük azt hinni, nem vagyunk mindenhatók.”  

Máténál 2014-ben diagnosztizálták a chondroszarkómát

Ez rosszindulatú porcdaganat, a csontrák egyik fajtája. Ugyan ennél a fajta daganatnál igen csekély a hosszú távú túlélés esélye, egy ideig úgy tűnt, talán mégis kordában tudják tartani a betegséget.

„Ebből a betegségből még senki nem jött ki élve. Ez az a történet, amikor tudod, hogy ott van a pont a végén, csak azt nem, hogy mikor. Szülőként persze mi reménykedtünk, hogy ha nem is úszhatjuk meg, azért még sokáig együtt élhetünk ezzel. Az pedig maga volt a csoda, hogy Máté a lábamputáció után egy évig tünetmentes volt, és nem voltak fájdalmai.” 

Ági akkoriban már hobbiszinten alkotott. Rajzolt, elvégzett egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot. Egyik nagy kedvence a dekupázsolás volt. Ez az a technika, amikor szalvétát ragasztanak különböző felületekre, ő viszont nem állt meg ennél, mindig továbbgondolta, hozzáfestett a képekhez. „Máté mondta is egyszer egy barátjának: »Ne maradj sokáig egy helyben, mert anyám bedekupázsol, és utána befest«”.  

Ági egyre gyakrabban ragadott ecsetet, Máté pedig az elkészült műveket megosztotta a Facebook-oldalán „anyámfest” hastaggel. Az volt a terv, hogy majd létrehoz Áginak egy külön oldalt, de ezt már nem tudta elkészíteni. Amikor az orvos közölte velük, hogy kiújult a betegsége, és áttétek vannak, Ági úgy érezte, kihúzták a lába alól a talajt. A folyamat végül nagyon gyorsan és hirtelen zajlott le. Áprilisban kapták a rossz hírt, Máté júliusban elment.

„Állandóan azon járt az eszem, hogy miért pont velünk történik ez?

Miért nem mással? Miért pont az én szép és okos fiammal? Miért nem a gonosz emberekkel? Közben pedig szégyelltem magam. De nem tudsz mit csinálni, mert az efféle a gondolatok ott vannak. Talán ez egy folyamat, amin keresztül kell menni. Ezeket az embernek ki kell mondania saját magának, hogy egyáltalán túl tudjon lépni rajta.”

Tudta, hogy muszáj valamivel elterelni a figyelmét, mert ezek a negatív gondolatok előbb-utóbb felemésztik. Először megfestette Máté portréjátegy fotó alapján, és úgy, ahogy az emlékezetében élt. Nem sokkal később elkészítette a saját alkotói Facebook-oldalát, ami Máté emlékére az Anyámfest nevet kapta.

„Máté halála után egy évig minden este sírva aludtam el, úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről”

„De így nem lehet élni. Nem élhetsz úgy, hogy folyton azt érzed, megszakad a szíved. Én nem azért festettem, hogy feldolgozzam, hanem hogy túléljem.”

Ági számára az alkotás eleinte csupán figyelemelterelés volt, de egyfajta terápiaként hatott,  ahogy telt az idő, úgy kezdte egyre inkább élvezni, és úgy vált egyre fontosabbá. Az egyik szobát a lakásban műteremnek nevezte ki, a falon a festményei kaptak helyet, az asztalon katonás rendben sorakoznak a festékek, ecsetek, egyéb festőkellékek. Valódi örömforrás lett az alkotás, és ma már nem telik el úgy nap, hogy ne festene valamit. Tavaly pedig önálló kiállításon mutathatta be a képeit.

„Ez nekem borzasztó fontos volt abból a szempontból, hogy adott egyfajta önbizalmat. Megértettem, hogy a művészet nem feltétlenül csak arról szólhat, hogy egy képzett művész megfest egy gyönyörű tájképet, ami olyan tökéletes, hogy szinte leugrik a vászonról, hanem arról is, amit én képviselek. Nagyon hálás vagyok ezért Zsidákovics Mihálynak, aki kezdő és amatőr művészeket karol fel és támogat, nem mellesleg maga is remek képeket fest. Ő segített, hogy egyáltalán el tudjak valahogy indulni, és ő adott lehetőséget, hogy legyen önálló kiállításom.”

Ági nem festőművészként, hanem alkotóművészként definiálja magát. A lényeg ugyanis az, hogy ha jön az ihlet és elkapja a flow, akkor az valahogy manifesztálódjon.

Ilyenkor tényleg bármi megteszi alapanyagként, ami a keze ügyébe kerül, és nem is feltétlenül csak fest: fúr, farag, szerel, asztalt újít fel. Kezdetben megesett, hogy nem volt éppen üres vászna, ezért egy régi képére festett rá, és ha nem volt más alapanyag, attól sem rettent vissza, hogy falfestéket használjon. Egyébként főleg akrillal dolgozik, kedveli az aranyfüstöt és a különféle effektpasztákat, imád kísérletezni, bár szerinte ideje lenne lassan az olajfestéket is kipróbálnia. Mindenesetre fő a spontaneitás.

„Egyszer voltam egy élményfestésen, de többet nem megyek. Rájöttem, hogy nem szeretek másolni. Az nem én vagyok, nem belőlem jön. Esetemben ez úgy van, hogy ha jön egy érzés, egy gondolat, akkor veszem a vásznat, lerajzolom, ami eszembe jutott, és elkezdek rajta dolgozni. Csinálom, és közben alakul a kép.”

Nála a tanulás maga az alkotás, autodidakta módon képezi magát, folyamatosan kísérletezik

Rengeteg YouTube-videót néz a témában, más művészek technikáját tanulmányozza, próbálja ellesni a fogásokat, a neki tetszőket alkalmazni. „Lehet, hogy ha egyesek látnák, mit művelek a vászonnal alkotás közben, akkor dobnának egy hátast, és a hajukat tépnék. Gondoltam már rá, hogy be kellene iratkoznom egy művészeti iskolába, vagy keresni valakit, akitől tanulhatok. Ugyanakkor tartok tőle, hogy túlságosan is hatna rám. A másik, hogy minél többet tudok a festészetről, minél jobban beleásom magam, minél több képet nézek, annál inkább látom azt is, hogy mennyi mindent kellene még tanulnom. De jelen pillanatban maradok ennél, amiben jól érzem magam.”

Elmondása szerint Náray Tamás stílusa áll hozzá a legközelebb, az ő képeit kifejezetten szereti, mivel mindegyik más, mégis azonnal felismerhetők és „csodaszépek”.

„Bár a videóit nézve, ő nagyon precíz ember, én nem ilyen vagyok.” 

Ági ösztönből fest, nem szerkeszti meg pontosan a képeit előre, bár készít vázlatokat

Mondhatni, az érzései vezetik a kezét alkotás közben.

„Szeretek mindig valami újat kitalálni, mindig mást csinálni. Próbálkoztam például portréfestéssel is, de rájöttem, hogy ahhoz alapvetően türelem kell, és rengeteg piszmogással jár. Nem nekem való. Van például az Évszakok című sorozatom, ami elég hosszú idő alatt készült el. Egy fát a különböző évszakoknak megfelelően, különböző színekkel festettem meg. Nagyon szerettem rajta dolgozni, de a végén már soknak éreztem. Azt hiszem, alapvetően türelmetlen és nyüzsgő ember vagyok, akinek mindig az kell, hogy történjen valami új.”

Ettől függetlenül volt olyan képe, amin két évig dolgozott, de van olyan is, ami elkészült két hét vagy akár két óra alatt. Kifejezetten szeret játszani a színekkel és a formákkal. A képei sokszor inkább csak foltokból és pontokból állnak össze. Némelyik olyan, mintha nem is két, hanem háromdimenziós volna. Az jut eszembe, hogy olyanok, mint Ági: nehezen lehet keretek közé szorítani őket. Néha ez szó szerint igaz, ugyanis van olyan műve, ahol a keret is az alkotás része, például A szolgálólány meséje című festményénél, ahol a keretet is kékre festette. „Azt a képet akkor festettem, amikor a sorozatot néztem. Ugye, ott kék világ volt, de volt egy-két lázadó pink. Valahogy ezt hozta ki belőlem.”

Szerinte az még messze van, hogy a művészetéből tudjon megélni, de nem mondja, hogy lehetetlen, hiszen még nem is próbálkozott vele. Egyelőre nehezen válik meg a képeitől. Volt rá példa, hogy megrendelésre festett, bár ez utóbbi valószínűleg nem az ő útja. Szeretne kötöttségektől mentesen alkotni, még tovább fejlődni, és rátalálni a saját egyedi stílusára. A nagy álma pedig az, hogy egyszer kiállíthasson egy igazán színvonalas helyszínen.

Hálás azért, hogy most azzal foglalkozhat, amit igazán szeret.

Hogy mi lett volna, ha nincs a festészet? Nem tudhatjuk. Az biztos, hogy nagyon sokat köszönhet a művészetnek. Még akkor is, ha minden sebet az alkotás sem tud begyógyítani. „Nem igaz, hogy majd az idővel jobb lesz. Ha rágondolok, ma is ugyanúgy fáj. De meg lehet tanulni együtt élni a fájdalommal.”

Van még valami, amit megtanult: „Ha az ember ott áll az út végén, akkor a kispárnája gombját sem viheti magával.”

Iliás-Nagy Katalin