–

A kéretlen tanácsok problematikája

Életem egyik első cikkének címe ez volt: Nagyi, ne szólj bele! Az egyetem utolsó évében írtam, és megjelent egy nagypéldányszámú női magazinban. Érezhető volt a sorok között, mennyire szeretem a nagymamámat, de benne volt humorba ágyazva a kritika is. Szerettem volna, ha felnőttnek tekint, de még egy fedél alatt laktunk, és a kapcsolat átalakítása így erősen nehezített volt.

Nagyi nem vette a lapot – megértem –, és nagyon megbántódott. Még most is sajog a lelkem, ha erre gondolok, pedig 25 év telt el azóta.

Nagyi a következő nyáron hirtelen meghalt. Nem egészen így képzeltem a felnövést. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem egy olyan cikket írtam, amiben elmondom ország-világnak, hogy ez az ember minden hibájával együtt egy csoda, és végtelenül szeretem akkor is, amikor feszegetem a határaimat. És többek közt azt is neki köszönhetem, hogy megtaláltam a hivatásomat, és újságíró lettem. Meg még millió más dologért is hálás lehetek neki.

Mi sajnos nem kaptunk időt arra, hogy összecsiszolódjunk újra, és mint két felnőtt kapcsolódjunk újra egymáshoz. A szüleimmel sikeresen vettük ezt az akadályt annak idején, most viszont én vagyok új szerepben: 18 éves a gyerekem. Érzem, mennyire más a „hatásköröm”, mint az akár csak egy-két évvel ezelőtti. Sokszor vizsgálom a saját reakcióimat: vajon nem vagyok túl sok? Sikerül-e hátrébb lépnem, és átadni az irányítást és a felelősséget?

Hogyan lehet ezt okosan, mégis szívvel csinálni?     

Szakemberek vallják, hogy a harmonikus kapcsolat egyik záloga a kommunikáció. A „szerintem ezt kéne tenned” helyett tiszteletteljesebb úgy fogalmazni: