Halott szeretteikhez beszélnek az emberek ebben a telefonfülkében – A japán széltelefon legendája
Amikor az ember elveszít valakit, aki nagyon fontos volt, ezerszer gondol arra, mit mondana neki, ha még megtehetné. Mit felejtett el, mit mulasztott el bevallani, mely szavakhoz volt túlságosan hebrencs, szemérmes, félénk vagy épp lusta és figyelmetlen. Helyrehozni a helyrehozhatatlant, segíteni a gyászolók tovább élését: nem kevesebbre vállalkozott egy japán házaspár. Hogy mit csináltak? Építettek egy telefonfülkét pompás, buja kertjük mélyén, ott, ahol csak a szél zúgását, a hullámok moraját és a madárdalt hallani, kilátással az óceánra. Arra az óceánra, amely tíz évvel ezelőtt sok ezer ember halálát okozta ezen a környéken is. Sokan az ide zarándokolók közül soha többé nem látták viszont a rokonaikat, barátaikat, mert elragadta őket a szökőár, és lehet, hogy még a holttestük sem került elő. És azóta e telefonfülke semmilyen földi hálózathoz sem csatlakozó készülékéhez járnak vissza, hogy valamiképpen kapcsolatba kerülhessenek azokkal, akikkel egyéb úton nem lehet, csakis a szív és a képzelet segítségével. Kurucz Adrienn írása a Bell Gardiáról.
–
A Kudzsirajama, azaz Bálna-hegy, amelynek a tövében ez a titokzatos kert található a tárcsás, fekete, vezeték nélküli széltelefonnal, Japán északkeleti részén áll, Ócucsi városában, a Csendes-óceán partján. Már a megtalálása is felér egy meditációs gyakorlattal: leginkább a megérzéseidre kell hagyatkoznod, ha nekivágsz a kaptatónak.
A Bell Gardiához ugyanis nem vezet gondosan kitáblázott út, nem visznek oda helyi vállalkozók terepjáróval, ha lusta vagy gyalogolni, és önjelölt idegenvezetők sem akaszkodnak rád, legfeljebb az ott lakók adnak szíves útbaigazítást, ha összeakadsz velük valahol menet közben.
Nem, ez nem egy lehúzós turistacélpont,
annak ellenére, hogy több mint 35 ezer ember kereste fel az elmúlt tíz évben. Ez egy titkos kert, amit neked kell megtalálnod, és ha megtalálod, akkor a tiéd, használhatod, nem kell fizetned érte. Sétálhatsz benne, beszélgethetsz a sorstársakkal vagy a gondnok házaspárral, de választhatod a csendet is, a teljes befelé fordulást. És megkeresheted a telefonfülkét is, amelyben kibeszélhetsz, kikiabálhatsz, kisírhatsz magadból mindent, ami feszít, és amit már nem tudsz elmondani annak, akinek szeretnéd. (Vagy amit nem tudsz elmondani valakinek szemtől szembe, bár él az illető…)
Pár napja akadt a kezembe egy szép történet,
egy Japánban élő olasz író, Laura Imai Messina regénye: az Amit a szélre bízunk. Egy asszonyról szól, akinek édesanyja és kislánya meghalt a 2011-es cunami következtében. A nő vissza-visszajár a Bell Gardiába, és hogy miként menti meg őt ez a hely, nos, erről szól a mese.
A regény pár óra alatt elolvasható, de a kert meg a telefon legendája napok óta dolgoztatja a képzeletemet. Utánanéztem, és bár honlapja van a Bell Gardiának, térképet, GPS-koordinátákat vagy pontos címet ne keress rajta. Fotókat viszont láthatsz, hogy csak még inkább beléd fészkelje magát a gondolat: de jó is volna saját szemmel látni ezt a csodát!
Eredetileg az unokáknak kezdte el szépíteni, építeni a kertet egy idős férfi, Szaszaki Itaru. Egyetlen segítsége a felesége volt, ők ketten ma is a gondnokai a területnek, házukban szívesen fogadják a zarándokokat, és ha valaki beszélni szeretne a fájdalmáról, ők figyelmes, érzékeny hallgatóság.
A széltelefon ötletét az adta, hogy a férfi elvesztette szeretett unokatestvérét,
és azt találta ki, gyászát megkönnyítené egy „varázstelefon”, amelynek a segítségével, ha csak a képzelet útján is, de tudna beszélni az elhunythoz.
Szaszaki Itaru 2010 novemberében kezdte építeni a fülkét, és nem sokkal a 2011. márciusi 11-i katasztrófa után fejezte be, amely Ócucsi környékét is letarolta. Közel húszezer ember halt meg pár óra alatt a Richter-skálán 9,1-es erősségű földrengés és az azt követő szökőár miatt, súlyosan megsérült a Fukusima I. atomreaktor, és otthontalanná vált sok százezer ember.
Szaszaki Itaru privát gyászán immár túlnőtt a közösségért való tenni akarás, és megnyitotta kertjét a gyászolók előtt. A széltelefon híre szájról szájra terjedt, mind többen és többen jöttek – és jönnek a mai napig – az egész világból (és nem csak a cunami áldozatainak rokonai, barátai), hogy feltárcsázzák szeretteik egykori számát.
Nincs belépődíj, szertartásrend, szabályzat, még jótanácsok sincsenek,
és egyik vallásnak sem jegyzett szentélye, temploma vagy zarándokhelye a kert, bár imádkozni természetesen lehet, ha valaki azt szeretne.
A régi, tárcsás készülék mellett egy füzet is található, abba is lejegyezhetők az érzések, gondolatok, üzenetek. De van olyan látogató is, aki bár elmegy a fülkéig, be már nem lép, nem beszél és nem ír semmit, csak hallgat. Az ő gyásza ilyen. A másé meg közlékenyebb.
Habár Szaszaki Itaru kertépítő, nem pszichológus,
felismerte, milyen képtelen helyzetbe kerül az, aki még elbúcsúzni sem tudott a hozzátartozójától. Rájött arra is, segíthet egy gyászolónak, hogy ha csak szimbolikusan is, de kapcsolatot létesíthet az elhunyttal. És bár érinteni, látni, hallani nem tudja többé, de érezni a jelenlétét mégis képes. Akár a telefon nélkül is persze, de a telefon, no meg a csend, a figyelem, a szél hangja, az óceán morajlása révén talán könnyebben. A megfogalmazott és kimondott gondolatoknak (szóljanak azok végtelen háláról vagy épp perzselő haragról) pedig gyógyító erejük van, segítenek tovább élni a hátrahagyottaknak az életet.
Kurucz Adrienn
Forrás: ITT, ITT, továbbá Laura Imai Messina: Amit a szélre bízunk. Alexandra Kiadó, 2021.
Kiemelt kép: Instagram/osakananiwakai
