A gyereknek joga van a saját gyászához

–

„Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is” – szóltak Kosztolányi Dezső szavai, és mire másra nevel minket például az említett „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezés már egészen apró korunktól kezdve, ha nem erre az igazságra. Persze régen nem csak a mesében, a valóságban is a hétköznapok része volt ki az elmúlás: mindenki részt vett a temetéseken, vagy épp a virrasztáson, és senki nem mondta a gyerekeknek, hogy a nagypapa elutazott, vagy eltűnt, amikor végleg búcsúzni kellett tőle.

 „A halálfélelemmel való szembenézés körülbelül négyéves kor körül kezdődik, de még ekkor sincs teljesen tudatában a kisgyerek, hogy mit jelent örökre elmenni. Ennek ellenére már megérzi a végességet és ahogy szép lassan nyílik a realitásérzéke, úgy tudatosul benne, mit takar fizikai értelemben is a halandóság” – kezdi Víg Sára gyermekpszichológus.

Hozzáteszi: az esetleges ijedség, érzékenyebb reakció ellenére is, sokkal több bizonytalanságot szül a gyerekben, ha nem árulják el neki, hova tűnt a szeretett családtag, mintha elmondják: meghalt.

„Egyrészt joga van a gyereknek a saját gyászához. Másrészt a felmenőink élete és halála a családunk története. A gyökereinkről és a múltunkról szól, ezért nem kérdés, ki lehet-e sétálni karonülővel, totyogóval vagy óvodással a temetőbe. Valójában nem lehet, hanem kell, és mesélni kell arról is, kihez jöttünk, és miért hiányzik ő nekünk.”

A szívünkhöz közel álló személytől jobb elbúcsúzni

A hagyományok nem véletlenül alakultak ki: sok ezer év tapasztalatát őrzik, az emberek kollektív tudását hordozzák magukban, a lélek feldolgozási módjairól mesélnek. Éppen ezért a rituálék megteremtése és továbbadása létfontosságú: meglétük ugyanis nagyon erős kapaszkodót jelent, legyünk egy- vagy épp százévesek.

„A temetés célja valóban az elbúcsúzás, és talán kevésbé mérjük fel ennek jelentőségét, hiszen megszoktuk, formaságnak tarthatjuk: pedig a pszichére kifejezetten támogatóan tudnak hatni a hasonló szertartások, hiszen keretet adnak az elengedésnek” – véli a pszichológus.

Víg Sára szerint nem könnyű meghatározni, hány éves kortól lehet temetésre vinni a gyereket: valójában egy óvodást már nyugodt szívvel lehet, természetesen akkor, ha nem mondja, hogy semmiképpen nem szeretne. A kisiskolást pedig már ne féltsük a hasonló rituáléktól, hanem vezessük be tudatosan annak hagyományaiba.

„Óvodáskortól azt gondolom, a nagyon közel álló személy temetésére érdemes elvinni a kicsiket is, mert maga a szertartás segíthet számukra kézzelfoghatóbbá tenni a történteket, illetve a búcsút. A távolabbi rokonok, a számára ismeretlen, nem beazonosítható személyek temetésén viszont felesleges részt vennie” – mondja a szakember.

Előbb-utóbb megtaláljuk a módot a búcsúra

Dóri gyerekei már felnőttek, de máig emlékszik arra, amikor vagány, boldog kisfia bezárkózott, elhalkult és sem otthon, sem az óvodában nem tudtak neki segíteni. Márk nem sokkal azelőtt vesztette el a nagypapáját, akihez nagyon szoros kapcsolat fűzte: egy ideig együtt is laktak a nagyszülőkkel, de a költözés után is napi kapcsolatban maradtak. Az ötéves kisfiú életéből a váratlan haláleset miatt egyik percről a másikra tűnt el az egyik legfontosabb ember.

A szülei számára nyilvánvalóan hasonló sokkot jelentett a tragédia: a döbbenet és a fájdalom érzései közepette szervezték a temetést és intézték a kötelező hivatalos ügyeket. Mivel a szülőket is megrázkódtatás érte, Márkot és a kishúgát nem vitték a temetésre. Érthető módon arra gondoltak: még nagyobb csapás lenne a gyerekeknek, ha az anyjukat és apjukat teljesen talajvesztett állapotban látnák.

Végül miután a kisfiúnál hónapokkal később sem múlt a levertség, gyerekpszichológus segítségét kérték.

„Több találkozás után a szakember egy nagy homokozótálcát tett Márk elé és arra kérte, hogy a kitett bábokból, házakból építse fel a saját világát.

Ő azonnal kirakott egy temetőt, egy sírt és köré tette az egész családot: saját magát is. Semmit nem mondott, de aznap kisétált a rendelőből, és másnap ment minden tovább, ahogy a történtek előtt. A pszichológus szerint ekkor tudott elbúcsúzni: a bábokkal ő megtartotta magának a saját szertartását” – meséli az édesanya.

Az elvesztett realitásérzék a mai kor betegsége

Bár a természettől, a születéstől és a haláltól való eltávolodás fokozatosan történt az emberiség életében, akad olyan jelenség, amely néhány évtizedes probléma, és a benne rejlő veszélyt még nem mértük fel igazán.

„Hatalmas gond, hogy egyre fiatalabb korban találkoznak a gyerekek – az egyébként egyre agresszívabb – számítógépes játékokkal. Ezek alapján, aki meghal, annak van még néhány élete. Akit fizikai agresszió ér, arról lepattan az ütés, annak nem fáj. Sem az nem tudatosul, hogy az élet véges, sem az, hogy a testi bántalmazás vége a halál” – figyelmeztet a szakember.

Víg Sára hangsúlyozza: az élettel-halállal való szembesülés funkciója, hogy a gyerek felfogja, aki meghalt, az nem jön vissza többé. Segíthetnek számára azok a fordulatok, hogy adott ember a szívében él, vagy felmegy a felhők közé, a mennybe – ezt mindenki saját meggyőződése, hite szerint tolmácsolhatja –, hiszen abban tud hiteles lenni, amit ő maga érez. Azonban a halál felismerése így vagy úgy, de arra világít rá: az életünk éppen a végessége miatt értékes. Ha az online játékok ezt folyamatosan idézőjelbe teszik, az akár teljes nihilbe is vezethet.

„A jelenség már az aktuális kamaszgeneráción is abszolút tapasztalható: a tinédzserkor az egzisztenciális válság időszaka, amikor fel kell tenni a kérdéseket, miért létezünk, mi értelme az életnek. Viszont előbb-utóbb válaszokat is kellene találni, de ez egyre nehezebb feladat a tizenéveseknek. Nincs meg az információ: ha vagyok, az azt is jelenti, hogy nem leszek, és ennek összefüggésében kell vizsgálnom az élet értelmét.” 

Amikor nem az élet rendje a halál

Az életben persze nem csak olyan dolgok történnek, amelyeket a maga természetességében lehet szemlélni. Amikor egy idős ember meghal, sokkal könnyebb úgy tekinteni a búcsúra, hogy leélte az életét. Más a helyzet, amikor igazságtalan, értelmetlen, megindokolhatatlan módon vesztünk el valakit. Ha egy ereje teljében lévő szülőhöz, egy kortárs gyerekhez, vagy épp egy meg nem született testvérhez kapcsolódik az elmúlás ténye. 

„A gyerekhalál a legnehezebb dolog, amivel az ember szembesülhet, legyen felnőtt vagy gyerek. Utóbbi a kicsik számára azért különösen megrázó, mert saját magához hozza közelebb az elmúlás tényét. A gyerek a halálfélelmet a szülein tanulja: az ő elvesztésüktől ijed meg elsősorban, saját magától még eltávolítja a véglegességet. Ha egy barát, társ megy el, az alapvetően rengeti meg a világ igazságosságában való hitet.

Viszont hazudni erről sem szabad: amennyire igényli, kell beszélni róla, mert a bizonytalanságtól, vagy az elhallgatástól sokkal jobban fog félni, mint az empátiával elmesélt igazságtól. Érdemes ilyenkor a biztonságos dolgokat hangsúlyozni az életében: a szerető családot, a barátait, az otthont. Ez is segít a stabilitás megtartásában” – figyelmeztet a szakember.

Hiányzik, de már nem fáj neki

Gyakori kérdés még a szülőktől, hogyha nem váratlan tragédia vagy természetes halál a búcsú oka, hanem például hosszabban tartó betegség, akkor mennyire vonhatják be a gyereket a haldoklás folyamatába. A pszichológus szerint nem kell elzárni a kisebbeket sem a valóságtól, hiszen, ahogy nekünk felnőtteknek is sokkal nehezebb feldolgozni a váratlan halált – erre számos pszichológiai kutatás bizonyítékként szolgál –, úgy a kicsiknél sincs ez másként.

Ha egy régóta beteg nagyszülő meghal, és a gyerek megkérdezi, mi történt, becsapva fogja érezni magát, amikor azt mondják, beteg volt, ő pedig ebből előzőleg semmit sem látott.

„Persze, bizonyos határokon belül, a korához igazodva, de nyugodtan találkozhat azzal, hogy a szeretett személynek most fáj, nem jó, nehéz. Így tudja majd megfogalmazni a búcsúnál, amit mi, felnőttek is gyakran emlegetünk: bár hiányzik nekünk a szerettünk, de tudunk abba kapaszkodni és megnyugvást találni, hogy a szenvedései véget értek, és már nem fáj neki semmi. Erre a felismerésre a gyerekek ugyanígy képesek” – mondja a szakember.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RubberBall Productions

Széles-Horváth Anna