–

Nem akarok sebeket feltépni, de…

…ahhoz, hogy úgy igazán érzékeltetni tudjam (azok számára, akik már elfelejtették, vagy valahogy megúszták és nem olvasták) , milyen iszonyatos dolgok vannak ebben a könyvben, előhúzom a legpokolibb részt, rögtön az első fejezetből:

„Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány! Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet! Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt.[…] Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságos könyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. 

Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.  

– Vidd el, Marika, neked adom – súgtam neki. Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét. – Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután – ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.” 

Minden sor olyan, még felnőttként olvasva is, mintha egy gyönyörű selyemkesztyűbe csomagolt kéz vágna a gyomromba újra és újra. Pillanatok alatt vissza tudtam repülni az időben a nagymamám kisszobájába, ahol ezt a fejezetet olvastam, a szürke forgós fotelben ülve. Emlékszem a gombócra a torkomban. Hogy milyen rossznak éreztem magam, amiért időnként én is irigy voltam a kistestvéremre. Elképzeltem a kicsi koporsót, aztán hányingerem lett a gondolattól is. Borzalmas élmény volt. 

Éppen ezért őszintén bíztam benne, hogy mire az én gyerekeim iskoláskorba érnek, ez a könyv már nyom nélkül eltűnik a kötelező olvasmányok listáiról. Sajnos nem így történt: pár hete megkapta házi feladatnak az egyik gyerekem, hogy napi két fejezetet olvasson el. Együtt, a családdal. 

Felszívtam magam, gyerünk, essünk túl rajta. Kommentárokkal olvastam fel, próbáltam valahogy könnyedebbé tenni, de csúfos kudarcot vallottam. A gyerekem eleinte lóbálta a lábát az ölemben, de folyamatosan nehezült el a teste, egyre szorosabban bújt hozzám. A fenti idézetnél viszont a pulcsikon keresztül is éreztem a szívverését. Remegni kezdett. Fogtam, és eldobtam a könyvet a szoba másik felébe, aztán a férjemre nézve annyit mondtam: „Fuck this shit!” („Bassza meg ez a szar!”, nagyjából ilyesmit jelent.), mert a gyerek előtt igyekszem maximum angolul káromkodni.

És tényleg komolyan gondoltam. A rohadt életbe már!