–

Félelmetes az élet. Nélküled. Hét hónapja. 

Megyünk a temetőbe. Kényelmetlenül érzem magam. Feketébe öltöztem a kedvedért. Nem azért, mert elvárnád, hanem olyan ruhát vettem fel, amilyenbe te is a temetőbe jártál. Azt a nadrágot viselem ma, ami a temetéseden volt rajtam. 

Leginkább azért érzem magam kényelmetlenül, mert még mindig nem hiszem el, hogy a te hamvaid vannak a tiszalöki urnafalban. Látom a neved kiírva, „élt 58 évet”, de hányszor vártam, hogy egyszer csak szólnak, „bocs, elkevertük, az édesanyja él”. Hét hónappal később erre semmi esély nem maradt. Ezt is tudom. Ekkorát még ez a rendszer sem képes hibázni. 

A nap ragyog, szinte meleg van, csodálatos ősz, két hete melegít bennünket az ég, négyen menetelünk, a húgom, az öcsém, az öcsénk apja, aki a párod, vicces sztorikat mesélünk rólad, hogy mit mondanál a virágra, amit hoztunk, mit szólnál a művirághoz, amit valaki ide rakott. Utáltad a művirágot, biztos bosszankodsz miatta, és lehet, másik képet választanál magadról, nem azt, amit az urnahelyed alá helyeztünk. 

Alapvetően bizarr előre megvenni a sírt, te nem gondoltál ilyesmire, viszont a halálodkor annyira megijedtünk, hogy egyből vettünk kettőt. Az ijedség azóta sem múlt el.

Halottak napján a temetőbe kell jönni, ezt kívánja az illem, még akkor is, ha te magasról tettél rá, mit várnak el tőled. Ebben hasonlítunk a legjobban. 

Szóval temetőbe kell jönni ezen a napon, virágot kell hozni, fehér labdarózsát, sárga virágot, meg mécsest, majd meggyújtjuk este, akkor visszajövünk. Az idő gyönyörű, pont olyan, mint amikor temettünk. Még mindig idétlen a sírodhoz kijárni, még mindig rettenetesen erőltetett, béna poén az élettől, tőled, Istentől, ha ez utóbbi létezik egyáltalán, merthogy egyikünk sem hisz benne, pláne ezek után. 

Állunk egyik lábunkról a másikra, zavarban vagyunk, mit kell most mondani, halottak napja van, kurvára hiányzol, nem csak ma, örökké, próbálok azzal viccelni, ha ki akarnátok velem tolni, kedves családom, a ballagási fotómat tegyétek majd ki, azon elrontották a hajam, a szám erőltetetten összeszorítva, mérges vagyok, leginkább az egész világra, leginkább magamra. Ezen nevetünk. A béna poénok maradtak.

Aztán este visszajövünk, a két és fél éves unokád is hoz egy szál virágot, hangosan szalad, megörül neked, „ott a mami sírja!”, és kiabál, rongyol előre. A húgom meséli, a múltkor csúnyán néztek rá, hogy minek örül ez a gyerek, annak, hogy a nagyanyja meghalt? A kisgyerek még nem érti, mit jelent a halál, csak annyit tud, hogy a felhők felett vagy, és hallasz mindent, de nem tudsz már beszélni. Egyszer azt mondta, elfelejtettél minket, akkor a húgom bőgött, pedig tudjuk, vagyis reméljük, hogy nem felejtettél el. Bár tudnánk biztosan, mi van odaát, még az is jobb lenne ennél a mostani állapotnál, ha kísértenél. 

Valami jelet küldhetnél, vagy bármit, hogy tudjuk biztosra, hallasz, látsz, látod, hogy vagyunk, szarul, boldogan, kétségbeesve, félelemmel, de alapvetően csináljuk a dolgunkat, cipeljük tovább az életet, nélküled kurvára nehéz. 

Az unokád hangoskodik, már sötét van, mindenhol ezer mécses, életemben nem láttam még ilyen szépet, mint a temetőt halottak napján, semmi félelmetes nincs benne, leginkább megnyugvás, itt is maradnék egész éjszakára, akkor se félnék, itt a hamvaid mellett, biztonságban, a közeledben. 

Szóval ezért kell kijönni ilyenkor a temetőbe. Hogy láthassuk ezt a csodát. 

Hogy tudjuk, valaki jár a fák hegyén, azt mondják, és hogy a remény, meg azt is, hogy ez a félelem.

Szentesi Éva

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Az idézett vers: Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén.