„Édes istenem, azt hittem, én már sose foghatok a kezembe állatot” – Elkísértük Nellyt, a terápiás kutyát a Gödöllői Idősek Otthonába

–

Tervey Viktória Gödöllőn él, férje, két kicsi gyereke van, és végzettségét tekintve közgazdász. Sok éven át dolgozott pénzügyi területen, biztosítótársaságoknál, brókercégeknél, mielőtt rádöbbent, hogy egészen másfajta életet, embereket segítő hivatást álmodott meg magának.

A Gödöllői Idősek Otthona előtt találkozom vele, ahová Nelly nevű retrieverével érkezik. Itt ma Viki a kutya kísérője, nem a kutya az övé: hatvan idős ember várja őket nagyon hetente-kéthetente – ahogy jönni tudnak.

Tízre ígérkeztünk, van még egy kis időnk csámborogni a környéken, és így megtudom, hogy Viki hét éve hozta létre a Doktor Mancsok Alapítványt. Ma már társai vannak, és tizenkét terápiás kutya alkotja a falkát – köztük Nelly – egyikük személyi segítő is, és további ebek készülnek vizsgára épp. Jelen vannak a Doktor Mancsok a Dunántúlon, Egerben, Budapesten és Gödöllőn immár. Járnak óvodákba, tartanak gyermekfoglalkozást, mennek idősekhez, fogyatékkal élőkhöz, hospice-házba, de hívták már Vikit hajléktalan emberek közé, egy menedékházba is, ugyanis egy ott dolgozónak feltűnt, hogy az egyik náluk lakó asszony egész nap a szomszéd kerítésnél ücsörög – egy kutya miatt. A rákbeteg asszony és Nelly közt különleges kötődés alakult ki aztán.    

Heti két-három alkalommal mennek „terepre” egy-egy kutyával, ennyit bírnak, elfáradnak az állatok. Nekik ez alkalmanként egy-másfél óra kemény koncentrációt jelent, órákig alszanak utána. „Pontosan tudják, hogy ez szolgálat, nem játék, nem vonulnak el, mint otthon, ha elegük van”

– magyarázza Viki, miért kell neki odafigyelni, hogy ne terhelje túl a kutyát, mert a kiégés nem csak az embereket sújthatja.

Azt is elmeséli, hogy észrevette Nellyn, az idősek otthonába jön legszívesebben. Itt kapja talán a legtöbb szeretetet, és mert elmúlt nyolcéves, a kisgyerekek tempója már hamarabb kifárasztja.   

Nellynek van egy különleges képessége: pontosan érzi, kinél meddig mehet el. Nem nyomul, ha valaki nem akarja megérinteni, ha viszont az ellenkezője igaz, akkor mindent elkövet, hogy közel kerüljön az emberhez. „Egyszer egy fekvő beteg nénit látogattunk meg, aki már nem volt képes szavakkal kommunikálni. Nelly megérezte, hogy szeretné megsimogatni, és addig bökdöste, amíg leengedtük a rácsot, ő meg felugrott a néni mellé, aki sírt örömében” – meséli Viki.

Nelly négy hónapos volt, amikor hozzá került.

„Direkt terápiás kutyának hoztuk el. Léteznek tesztek, amelyekkel már pár napos-hetes korban, az alomban kiszűrhető, melyik kiskutyából lesz vélhetően jó terápiás kutya. Nézik, hogy félénk-e vagy inkább bátor, kíváncsi-e, mennyire bírja a szeparációt az anyukájától. A jó terápiás kutya barátkozó, nyugodt, nem agresszív, könnyen motiválható, nem ijedős és strapabíró, hisz nagy igénybevételnek van kitéve, gondoljunk csak egy óvodai csoportra. Az is szempont, hogy szeresse a terápiázást, Viki előző kutyájából például többek közt azért nem lett terápiás eb, mert nem lelte örömét az efféle munkában, így nem erőltették. Nellyvel viszont szerencséje van Vikinek, nagyon lelkes, ha észreveszi a gazdáján az alapítványi pólót, hangos ugatással noszogatja, hogy induljanak már.

Ha egy kiskutyában meglátják a szakemberek a potenciálisan alkalmas terápiáskutya-jelöltet, akkor komoly kiképzés kezdődik.

Az alap engedelmességi tanfolyam is speciális annyiban, hogy a kiképzővel is végre kell hajtani a feladatokat, nem csak a gazdával. A kiképzést követi egy kétkörös terápiás vizsga, amelynek az első része egy úgynevezett temperamentumteszt (nem agresszív-e a kutya, tűri-e a különböző ingereket, hajlandó-e dolgozni másokkal is stb.),  a záróvizsga pedig egy komplett terápiás foglalkozás abszolválása. Nelly pont egy idősek otthonában kezdett, de minden helyszín más és más feladatokat kínál és kíván, tájékoztat Viki.

No, de közben beérünk az épületbe, Czeglédi Ingrid intézményvezető hatalmas mosollyal és kitárt karral jön elénk, „szia, szépségem”, simogatja Nellyt, majd betessékel minket az ebédlőbe, ahol már nagyon várnak minket.

Mikor Nelly üdvözlőkörre szalad az idős emberek közé, egy asszony elpityeredik: „hogy lehet ilyen aranyos”, kérdezi, „hogy lehet, ilyen aranyos?!”

Megkezdődik a játék: pacsiosztás, pici reggeli torna közösen, aztán akadálypálya: színes korongok mellé kell előre meghatározott feladatokat adni Nellynek, (és megjegyezni, mi volt a feladatok sorrendje, és az adekvát vezényszó).

Nelly ül, Nelly fekszik, Nelly pörög, Nelly „hempi”… Játszanak szívószálasat is: egy darabka tápot kell lefújni Nellynek egy tálról, vagy felszívni egy-egy darabka sajtot a szívószál végére úgy, hogy ne essen le, és Nelly el tudja venni.

A jutalomfalat neve itt „katona”. Azóta, hogy az egyik lakónak eszébe jutott, hogy a gyerekeinek, amikor kicsik voltak, mindig apró falatkákat, „katonákat” készített kenyérből, szalámiból – ahogy Viki is felaprítja a virslit Nellynek.

– Melyik zenekar drukkere a Nelly – kérdezi egyszer csak egy néni, aki addig egyszer sem szólt – Eddás?

És Nelly pöttyös kendőjére mutat. – Ja, értem, mire tetszik gondolni! – feleli Viki – Ricés, Beatricés!

– Ez az! – mondja a néni –  Egy csomó tanítványom szerette őket.

Lassan a búcsúkör jön, Nelly megint körbejár, várnak minket az ágyhoz kötöttek. Van, aki többször is visszacsalogatja Nellyt, nehezen szakad el tőle. „Kutya volt, macska volt, ló volt, minden volt régen” – mondja az egyik asszony a mellette ülő férfinak.

„Az a világ elmúlt, kész…” – érkezik a válasz.

Ennyiben maradnak.

Mi meg közben a szobák felé indulunk.

Először Mihályhoz megyünk. Ő egy agyhártyagyulladás miatt mozgásképtelen. De lát, érez, mosolyog, igyekszik kapcsolódni a világhoz. Egy csomó plüssjáték veszi körül. (A lakók szeretik a puha, simogatható plüssöket. Egy nénit hoznak a fürdetőből épp, ölében lavór, benne a szappan mellett alvós mackó figyel.) 

Anna néni is ágyban fekvő. Nelly felugrik mellé, nagyon örülnek egymásnak. „Volt, hogy három kutyát is tartottunk. Macskát. Teknőcöt. A fiam hazahordott mindent” – meséli nevetve Anna néni. – A férjem is szeretett minden állatot… Meghalt… És én azt hittem, amikor hozott ide a mentő, hogy én már sose foghatok a kezembe állatot.” 

Marika nénit látogatjuk meg utoljára. Azt mesélik, rá volt Nelly talán a legnagyobb hatással. Egészen apatikus volt, bezárkózott, meséli Villányi Emőke, mentálhigiénés szakember. A demencia miatt már alig-alig kommunikált. De Nellynek sikerült áttörnie a csend falát. Az első mondat, amit hosszú idő után kimondott az az volt, hogy „szép vagy”, (Nelly).

Most sem beszél sokat Marika néni, de látszik, hogy örül a jöttünknek. Félig felültetik, figyeli a kutyát, bólogat, hogy szeretné megsimogatni. Látszik, hogy itt van, velünk van, ha csak pillanatokra is. Nelly felküzdi magát az ágyra, aztán az asszony ölébe hajtja a fejét. Talán ő az utolsó ezen a világon.

Kurucz Adrienn

Képek: Benkő M. Fanni