Belelátni egy Alzheimer-beteg fejébe – A Hűség című filmen keresztül most te is megteheted

–

A Hűség tulajdonképpen lehetne Michael Haneke Szerelem című filmjének a testvérpárja is: mindkettő egy idős házaspárt mutat be, ahol a nő lassan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és a férje jelenti az utolsó kapaszkodót a realitáshoz, ő pedig a végsőkig kitart mellette. Nagy különbség azonban, hogy a Szerelem egy lírai fikciós film, a Hűség pedig a színtiszta valóság, aminek elemeltségét egyedül a fekete-fehér fényképezés adja. 

Bár az elején lehetnénk még akár egy nyolcvanas évekbeli avantgárd művészfilmben is: két idős nőt látunk sütkérezni a padon – az egyikük vicces retró napszemüvegben –, miközben egy teljesen abszurd párbeszédet folytatnak. Nevethetnénk is, hogy milyen komikus az élet az idősek otthonában, ami egy önálló univerzum. Egész másképp telik ott az idő – például a fele a múltban zajlik, benn, a fejekben. 

De elég hamar nincs kedvünk már nevetgélni. Mert a tágabb környezet bemutatása után bezoomolunk Anna és Anti szobájába, ahol összenőve harcolnak az egyre erőszakosabb Alzheimer-kórral. Anna néni leépülése turbótempóra kapcsolt, Anti bácsi pedig próbálja feltartóztatni, ahogy csak tudja – de hát ő is csak egy nyolcvanéves öregember, akinek mása sincs, mint ez a negyvenöt év házassága.

Már az otthonukat is feladták azért, hogy legalább biztonságos környezetben legyenek, ha bármi baj van, azonnal kéznél legyen a segítség. 

Jó sok időnk van megfigyelni Anna néni arcát, fürkészni a vonásait és a tekintetét, hátha akkor belelátunk a fejébe. Kicsit olyan, mintha Anti bácsi ellentéte volna: az ő arca maga a megtestesült jóindulat és reménykedés, Anna néni viszont ellenségesen tekintget kifelé, a mimikája teljes bezárkózásról, védekezésről árulkodik. De azért hagyja magát, amíg a férje irányítja, ő azt csinál vele, oda viszi, ahová csak akarja.

Másfél órán át élünk velük. Ugyan mennyi ez ahhoz képest, amennyit egy családtagnak kell végigcsinálnia, még ha az egészen más helyzet is? De ez a másfél óra is iszonyú megterhelő, mert minden perce tele van erőfeszítéssel, akarással, küzdelemmel – egy vesztésre ítélt harcban. Ahogy Anna néni orvosa, Arató Géza pszichiáter mondja EBBEN az interjúban: 

„Mai tudásunk szerint nincs gyógyítás. Szenvedéscsökkentés van.”

Felmérhetetlen teljesítmény, hogy Szekeres Csaba (a rendező-operatőr) kamerája ilyen közel mehetett ehhez az állapothoz, hogy sem a beteg, aki már csak random pillanatokat, mozzanatokat tud értelmezni a körülötte zajló eseményekből, sem pedig az utolsó energiamorzsáit is feláldozó hozzátartozója nem tiltakozik, és nem is játszik. Beléptünk az intim szférájukba, mint a láthatatlan emberek, és igyekszünk még levegőt is csak néma csöndben venni. 

Sokan kívánják, hogy bárcsak birtokában lennének a láthatatlanná válás képességének. Vagy a gondolatolvasásénak. Bárcsak bepillanthatnánk más emberek fejébe – hát, számomra most derült ki, milyen kegyetlen játék volna az. Olyan gondolataim támadtak a film közben, amiket nem igazán lehet hangosan kimondani. Nem illő gondolatok. 

Ahogy Arató doktor is mondja a filmben: nem tudjuk, mi zajlik egy alzheimeres beteg fejében, de én úgy éreztem, olyan közel kerültünk Anna nénihez, hogy szinte látom. És a legridegebb választ találtam: semmi. Egy sűrű, sötét ködfelhőt láttam körülötte, amibe váratlanul be tud törni egy fénycsík, és ilyenkor bevillan számára valami arról a helyzetről, amiben épp van, vagy egy emlék a múltból. De csak egy-egy pillanatra, mert a köd mindig erősebb, és betömi azt a rést. Ő pedig nem tudja elűzni a ködöt a feje körül, nem lehet elhessegetni. Már nem is próbálkozik, beletörődött. Ködben él.

Máskor meg egy mocsárnak láttam, ami elnyeli az embert, mert nemcsak a kognitív képességeit veszíti el, hanem más, alapvető funkciókat is, amiknek fizikailag elvileg nem lenne akadálya, valahogy mégsem mennek. A mocsár nem engedi. A mocsárban nem lehet mozogni. Olyan ez, mint egy rémálom, mint a legfélelmetesebb thrillerben. Az embert gúzsba köti egy erő, amit nem lehet legyőzni.

Az egyetlen, ami a helyzetét segíti, hogy legalább nincs benne egyedül. Valaki mindvégig fogja a kezét. Valaki, akit a mocsár vagy a köd elkerül – mert az csak őt akarja, direkt őt kebelezi be. 

És egyre ritkább a rés, ami támad rajta, egyre messzebb kerül az élet, és egyre sötétebb van abban az állapotban. A papucs felvétele a lakmuszpapír, azon lehet a legjobban lemérni, hogy Anna néni hol tart a hanyatlás folyamatában. Ez a film visszatérő, szívet tépő eleme: micsoda emberfeletti erő kell néha ahhoz, hogy egy papucsot sikerüljön felvenni. 

Vagy ott van egy másik fájdalmas epizód, ami többször visszatér: a kisunoka látogatása. A kilenc év körüli Eszter csicsergése, életereje, derűje és kitartó gondoskodása egy régi szimbólumot mutat fel, az életbe befelé tartó és onnan kifelé vezető útét. Ültem a képernyő előtt, és nem értettem, hogyhogy nem látják, hogy amikor a húsvéti csokitojást adja Anna néni kezébe – kicsomagolva a sztaniolból –, Anna néni egy valódi kemény tojást látott maga előtt. Annak próbálta lekaparni a héját és megtalálni a sárgáját, és amikor nem lelte, csalódottan morzsolta szét ujjai között a pralinédarabkákat. Az a szó, hogy csokoládé, már nem jutott át a résen, a tudatáig. A tojás formája még igen.

Nem tudni, hány órát, napot, hetet, hónapot vagy évet kell még beletenni. És nincs annál természetesebb, mint hogy Anti bácsi egyszer csak végtelenül elfárad.

Az életerős középgeneráció kegyetlensége, hogy akkor is további szolgálatra próbálja rávenni (némi érzelmi zsarolással), amikor joggal kérne szünetet, hogy egy kis energiához jusson. De a bűntudat úgysem engedi. Ebben a játszmában – amiben Anti bácsi Anna néniért él, de fordítva, Anna néni is már csak Anti bácsi kedvéért – csak Anna néni mondhatja azt, hogy elég. Ehhez még össze kell gyűjtenie az erejét. 

Nem állítom, hogy nem láttam még jobb dokumentumfilmet a Hűségnél. Kicsit sok volt benne a táblakép, amikor feliratban kellett magyarázatot adni a következő jelenetekhez. Máskor úgy éreztem, feleslegesen veszünk el részletekben, de nem vagyunk ott más, fontos pillanatokban. A lényeget mégis sikerült megmutatnia, úgy, ahogyan azelőtt soha nem láttam. 

Amikor kisbabával játszik az ember, akkor is úgy van, hogy egészen apró és rövid pillanatokra mutatkozik csak meg a baba viszonyulása a körülötte zajló dolgokhoz vagy emberekhez. De ha elkapod az arcrezdülésnek ezeket a villanásnyi változásait, akkor nagyon is érthető, hogy van, mit akar, mi jó neki, és mi nem. Úgy látszik, az idős Alzheimer-betegnél is hasonló a helyzet. Ha figyelsz, ő ugyanúgy küld jeleket. És ugyanolyan magatehetetlen, ugyanúgy szorul teljes gondozásra, mint egy csecsemő. Csak ő nem befelé, hanem kifelé tart a körforgásból… de a dolgok valahol talán mégis csak összeérnek.

Gyárfás Dorka

Mivel szeptember az Alzheimer világhónapja, szeptember 21-e pedig az Alzheimer világnapja, ezért a Hűség című film alkotói (Szekeres Csaba rendező-operatőr és Gáspár Judit producer) ingyen elérhetővé teszik alkotásukat szeptember 18-tól 21-ig, a következő linken: https://vimeo.com/418372165. A link szeptember 18-án, 20.00-tól él.