Anyaföld íze a számban, a homofóbia kavicsa a cipőmben – elolvastuk a Pride novelláskötetét

–

Az új életet kezdő fiatal, a forradalmár vámpír és a fügét majszoló nagyi

„Mert néhányuknak sokkal fontosabb, hogy lássák őket. Mert bár már élnek, csak akkor tudnak igazán megszületni, ha mindenki valóban látja őket”

– mondta Isten az Ördögnek egy kiadós szex után Darida Muri novellájában, majd – a fordítás szerint – talán éppen pont ránk mutatott. Ránk, akik ezen a Föld nevű fürdőbombán – amiben ők ketten lubickoltak – egy rendszerhiba következtében annyira megbolondultunk, hogy képesek vagyunk nevüktől és láthatóságuktól megfosztani azokat, akik véletlenül egy, az övékkel azonos biológiai nemű embert kívánnak meg.

A Budapest Pride 30. születésnapjára készült antológia az Anyaföld íze a számban címet kapta, Klement Csaba illusztrálta, benne pedig az ország legizgalmasabb és legkurrensebb kortárs hangjaitól gyűjtöttek össze novellákat. Noha a téma adott volt – az anyaországgal való kapcsolat LMBTQ-szemüvegen keresztül –, a kötetben szereplő írások mégis teljesen eltérő oldalakról, szempontok mentén, hangvételben, humorban és komolyságban reflektáltak rá. Az antológiában ugyanis ugyanúgy helye van egy könnyed és szeretetteljes visszaemlékezésnek a hazai LMBTQ-közösség meghatározó arcáról, a 2020-ban elhunyt Nagy Szilviáról, mint egy társadalomkritikus vámpírtörténetnek egy BDSM-partiból – a kor, a nem, a származási hely, a családi állapot ugyanis hiába más, az alapanyag valahol mégis ugyanaz volt.

Dunajcsik Mátyás, Gerevich András, Gerlóczy Márton, Harag Anita, Karafiáth Orsolya, Marton Krisztián, Moesko Péter, Darida Muri, Szaniszló Judit, Tóth Krisztina és Zelei Bori személyes és összetéveszthetetlen nyelvükön, már-már arcpirító őszinteséggel üzenik meg:

mind itt(hon) vagyunk, csak épp mindannyiunknak mást jelent ez a szó – és míg van, aki a magyar földön biztos gyökereket talál, addig olyan is, akinek ehhez az országhoz csak üldözöttség és folyamatos szorongás tapad.

Az ő hangjukat – pontosabban, ahogy Isten javasolta feljebb: láthatóságukat – hangosítja ki az antológia, ami nemcsak társadalmi, de egyébként irodalmi szempontból is kiváló.

Megérezni, hogy nem érezhetem át

Mindig is szerettem emberi történeteket olvasni. A legkedvesebb könyvélményeim mind-mind olyan hétköznapi, szomszéd-sráccal-is-megtörténhet jellegű sztorik voltak, amiknél rá tudtam, tudok hangolódni a főszereplő érzelmeire és élményeire, amik rezonálnak valamilyen saját belső működésemmel. Történetek, amik rólam, velem, hozzám is szólnak – amik egyszerre személyesek és egyetemesek, és képesek kapaszkodót adni, támpontot nyújtani a kihívásosabb élethelyzeteinkben. És első blikkre mondhatnánk, hogy voltaképpen a Pride antológiája is ilyen, hisz csupa-csupa olyan témát vonultat fel, amivel mindannyiunknak volt már dolga – identitáskeresés, családi nehézségek, első és utolsó szerelem, titkok – mégis minél mélyebbre merülök benne, annál inkább elbizonytalanodom abban, jogom van-e magaménak, sajátomnak érezni mindezt. Mert noha a történetek mélyen megszólítanak, és bizonyos aspektusait valóban ismerem, ahogy haladok, mégis egy kényelmetlen érzet erősödik bennem ott gyomortájékon valahol.

Valami olyasmi, amit utoljára alsós koromban éreztem, amikor földbe gyökerezett lábbal, némán néztem a suliudvaron zajló bullyingot, és egyszerre éreztem magam szarul, amiért nem segítettem, és amiért nem kellett soha átélnem hasonlót.

A többségi társadalomhoz tartozni – akár etnikum, akár nemi identitás, akár szexuális orientáció szempontjából – ugyanis kiváltság. Egy olyan kiváltság, amit senki sem érdemel vagy nem érdemel, amit senki sem választ – mégis bizonyos társadalmakban – például a miénkben – automatikus előnyökkel jár, vagy legalábbis, bizonyos problémák előfordulásának lehetőségét csökkenti. Többek között azét, hogy az apád ne beszéljen veled 20 évig, ne adj isten a családtagjaiddal együtt elásson a hátsó udvarban élve – mert sajnos ilyen is van, ha elolvasod a könyvet, te is megtudod.

 A kavics örökre ott marad a cipőben

A Budapest Pride antológiáját könnyű kézbe venni, és nehéz olvasni. Könnyű, mert a novellák magas irodalmi értékükkel, közérthető, ugyanakkor intelligens stílusukkal, humorukkal és nyelvezetükkel követelik a figyelmet, és nehéz, mert már az első betűtől kezdve egyértelmű: ezek nem egy vasárnap délutáni lányregény bájos sorai lesznek.

Mert azon túl, hogy minden embernek megvan a maga személyes története és megvannak a krízisei – amik lássuk be, sokszor épp elengedők egy életre – az itt szereplő személyeknek, azok megoldásával is marad egy kavics a cipőjében, ami örökre nyomni fog.

Ez pedig a kisebbségi lét, a kirekesztetettség, az idegenség kavicsa – ami noha ideális esetben, egy támogató család és baráti kör mentén talán összemegy, mégis örökre ott lesz, hogy váratlan helyzetekben újra véresre törje a lábujjakat. És hogy milyen váratlan helyzetekre gondolok?

Például arra, hogy nagy nehezen coming outoltál a családnak és végre nem kell titkolózni, de pont egy olyan emberbe zúgsz bele, aki sosem mer majd bemutatni a saját famíliájának. Vagy arra, hogy egy életen át szégyenérzet gyötör, amiért egy gyerekkori barátságba többet láttál bele, mint a másik. Vagy arra, hogy választanod kell: maradsz a szeretteid körében, és lemondasz a saját családról, vagy elmész egy másik országba, és magányosan válsz szülővé. Esetleg arra, hogy miután a terápiás rendelőben már minden itt felsoroltat kibeszéltél, már a családodnak is coming-outoltál, már a szíved választottját is megtaláltad, a regnáló hatalom hoz egy törvényt, amivel az origóra, vagy inkább mínuszba lök vissza, és a gyülekezési jogoddal együtt a láthatóságodat is elveszi. Na, és ez már nem kavics a cipőben. Ez már szikla – ami alapjaiban fogja befolyásolni minden egyes gondolatod, döntésed, a létezésed hogyanját.

Ebben az országban LMBTQ-történeteket hallani sosem volt könnyű. Még Budapesten, az egyébként meglehetősen progresszív gondolkodású, színes kis buborékomban sem, nemhogy mondjuk egy zsákfaluban, az ország egy kevésbé felvilágosult részén. A helyzet pedig a kötet kiadása óta csak fokozódott. Noha a történetekben így is egytől egyig fellelhető minimum a melankólia, de sokszor inkább a mély indulat és szorongás,

nem tudok nem eljátszani a gondolattal, hogy vajon mit írnának ezek az íróink, ha most, áprilisban kapnák meg ugyanezt a feladatot. Most, amikor már törvény írja elő a homofóbiát és a transzfóbiát, mikor az ország vezetői egy tollvonással húzzák át életek érvényességét.

A figyelem és az odafordulás igenis tanulható

A Pride antológiája a lehető legrosszabb időszakban érkezett, mégis a legjobbkor. És nemcsak azért, mert a benne szerepeltett karakterek sorstársként léphetnek elő sok olvasó számára, de azért is, mert bőven ad muníciót a többségi társadalomhoz tartozó, de a barátait, családtagjait védelemezni vágyó olvasóknak is. Bár a könyv nem osztogat tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan vigyázzunk egymásra, mégis:

azzal, hogy testközelbe hoz néhány, számunkra cseppet sem evidens LMBTQ-specifikus helyzetet, rámutat azokra a vakfoltokra, ahova érdemes plusz figyelmességet, odafordulást, szeretetet csempésznünk. És teszi mindezt úgy, hogy nem kelt bűntudatot, vagy nem vádaskodik.

Sőt! Több köt össze, mint ami elválaszt-alapon képez hidat ember és ember, szerelmes és szerelmes, szülő és szülő között, hogy végső soron láthassuk: a kérdésekkel, a félelmekkel, a szkeptikussággal sincs baj, ha képesek vagyunk kellő önreflexióval és szeretettel közelíteni egymás felé. És talán ez a kulcs. Noha nem mindenki jön ki az anyjából emberijogi aktivistaként, mindannyiunknak ott a lehetőség a kezében, hogy újragondoljuk az értékrendünket, meglássuk a bennünket körbevevő emberek nehézségeit, és árnyaljuk a gondolkodásunkat. Ugyanis, míg a nemi identitás és a szexuális orientáció nem döntés kérdése, addig a hozzáállásunk viszont nagyon is az.

Takács Dalma