Kaptárak közt boldogan – Egy magyar jogásznő méhészként talált otthonra Provence-ban

–

A párizsi Gare du Nord közelében egy vásárcsarnokban bóklásztam levendulás méz után kutatva, amikor megpillantottam Berki Fanni nevét egy aranyló üvegcsén. Provence-i méz, magyaros név – a márka Instagram-oldaláról pedig egy gyönyörű vizsla nézett vissza rám.

„Szombathelyen születtem, és Tapolcán nevelkedtem hétéves koromig. Ötéves voltam, amikor apukám meghalt egy balesetben, anyukámmal és másfél évvel idősebb nővéremmel egyedül maradtunk. Ekkor döntött úgy édesanyám, hogy a jövőnket úgy tudja leginkább biztosítani – arra az esetre is, ha vele is történne valami –, ha néhány évre külföldre költözünk, és elsajátítunk egy idegen nyelvet, amit később otthon is biztosan hasznosítani tudunk. Anyukám eredetileg angolt tanított egy olyan iskolában, amely kapcsolatban állt egy nantes-i intézménnyel – így jött Franciaország ötlete” – meséli Berki Fanni, aki úgy emlékszik, könnyen beilleszkedtek annak idején az új közösségbe.

A nyelvet néhány hónap alatt elsajátították: minden este együtt rajzoltak és szótáraztak franciául és magyarul. Édesanyjuk is az alapoktól kezdte tanulni a franciát, és közben arra is figyelt, hogy kislányai a magyar tananyagból se maradjanak le.

„Emlékszem, még a mosdót is kitapétázta magyar nyelvtani szabályokkal, a Himnusszal és különböző versekkel. Úgy gondolta, ezeket minden magyarnak jól kell ismernie. Szerintem félt is attól, hogy haza kell mennünk, és nehogy lemaradjunk. Az első években, amikor hazautaztunk a nyári szünetre, otthon is levizsgáztunk. Odafelé ösztönösen magyarul, visszafelé pedig franciául beszéltünk a repülőn” – idézi fel Fanni, aki a kiköltözést nem fájdalmas emlékként, hanem kalandként őrzi, amely örökre összekovácsolta hármójukat.

Nem megosztja, hanem megduplázza a hovatartozásukat

Egy pénteki napon, esőben, hóban, GPS nélkül érkeztek meg Nantes-ba – hétfőn pedig már kezdődött is az iskola. Sok szeretettel fogadták őket: a tanárok úgy szervezték, hogy az első három hetet mindketten az írni-olvasni tanuló gyerekekkel töltsék, csak ezután kerültek a saját életkoruk szerinti osztályba. „Az osztályfőnökeink kijelöltek mellénk egy-egy diákot, aki vigyázott ránk – azóta is, immár 23 éve, Héloïse a legjobb barátnőm.”

A tartózkodási engedély megszerzése nem ment teljesen zökkenőmentesen, édesanyjuk mindenképp fel szerette volna térképezni a lehetőségeket: hazaköltözzenek, vagy hosszabb távon maradjanak? A tervezett két-három év végül meghosszabbodott – főként a jó beilleszkedésnek és az anyja biztos munkahelyének köszönhetően.

Fanni 2012 óta kettős állampolgár. Évente két-három alkalommal látogatnak haza – ilyenkor Pápára, édesapja családjához is eljutnak, akikkel a mai napig szoros kapcsolatot ápolnak. Magyarországi látogatásaikor első útja mindig édesapja sírjához vezet, ahol szeret hosszabb időt egyedül eltölteni.

„A Tapolcai-medence, a Balaton-felvidék a szívünk mélyén foglal helyet. A táj, a hangulat, a föld és a levegő illata egy életre belénk rögzült – és nincs szebb táj ezeknél. Ott vagyunk otthon, itt pedig itthon. Egyformán szeretjük mindkettőt, az ide-odatartozás nem megosztotta, hanem megduplázta a hovatartozásunkat.”

Fanni számára fontos, hogy az ő gyerekei is jól beszéljenek magyarul. Romy négyéves, Rose öt hónapos, édesapjuk, Antoine franciául, Fanni pedig magyarul szól hozzájuk. 

A fények városából a napfényes Provence-ba

„Érettségi után a jogi pálya mellett döntöttem. Az első két évet Nantes-ban, a harmadikat Spanyolországban, Sevillában töltöttem Erasmusszal, majd egészségügyi jogot választottam mesterképzésnek, amit Lille-ben végeztem el. A diploma megszerzése után Párizsban, a Trousseau gyermekkórházban kaptam állást, ahol a kórházigazgató mellett dolgoztam, betegképviseletben segítettem. Külön lelkesített, hogy Françoise Dolto, a francia gyermek-pszichoanalízis úttörőjének irodáját kaptam meg. Az orvosokkal, a betegekkel és a hozzátartozókkal való együttműködés érdekes volt, bár legtöbbször fájdalmas.”

Fanni igazi párizsi életet élt a húszas éveiben: munka előtt beugrott egy kávéra, esténként edzőterembe ment, hétvégén kiállításokra és bruncholni járt a barátaival. Bár korábban el sem tudta volna képzelni az életét máshol, mint egy nagyvárosban, egy idő után rádöbbent, hogy Párizs és az irodai munka mégsem neki való.

A fővárosban ismerte meg férjét, Antoine-t, aki korábban ügyvédként dolgozott Aix-en-Provence-ban, ám néhány évvel a találkozásuk előtt az öltönyt méhészfelszerelésre cserélte. Néhány hónapnyi távkapcsolat után Fanni leköltözött Dél-Franciaországba. „Teljesen más volt, minden nagyon természetes. Korábban szerettem sminkelni, kiöltözni, kilakkozni a körmömet. Bár az utóbbit még mindig csinálom, a sminket a vonaton hagytam” – mondja mosolyogva.

Először hasonló állást keresett, mint Párizsban, de már tudta, hogy hosszú távon nem tudna kiteljesedni benne. Egy kisebb kórházban helyezkedett el, ahol a pozícióját a korábbi tapasztalataihoz képest visszalépésnek érezte.

Saját vállalkozás, ritmusváltás, receptúra

„Rájöttem, hogy a méhészkedés nagyon különleges életritmus. Besegítettem a férjemnek, és közben várandós lettem az első kislányunkkal, Romyval. Akkoriban végeztem el a méhésziskolát. Mi tagadás, a szerelmem karrierváltása is nagyban hozzájárult a döntésemhez.”

A 400 kaptár mára 1000-re bővült, és a közös munkák mellett Fanni hamar kialakította saját vállalkozását. Nemcsak mézet készít, hanem mézes kenyeret, mályvacukrot, nyalókát, méhviaszgyertyát és egy saját receptúrájú mézes mogyorókrémet is – utóbbit elsőként Provence-ban, amit aztán több termelő is lemásolt. Emellett méhkirálynőket is tenyészt.

Részt vett az UNESCO, Angelina Jolie és a Guerlain közös kezdeményezésében, a Women for Bees programban is mint oktató – ez a projekt világszerte 500 nő méhészképzését támogatta. Fanni büszke arra, hogy részese lehetett, és arra is, hogy minden napot a természettel összhangban tölthetnek.

Pisztáciával, gránátalmával, avokádóval gazdagodott a kert

„Decemberben szüreteljük az olívabogyót, kora tavasszal körülvesznek minket a virágzó mandulafák. Ekkor kezdődik az első mézszüret: a rozmaring pörgetése, amit a hegyi méz, a bozótos méz (a mediterrán fűszerkeverék méze), a gesztenye, a hanga, majd július végén a levendula követ. Utóbbi adja a termelésünk 80 százalékát. Egyelőre saját fogyasztásra telepítettünk többféle fát is: a megszokottakon kívül pisztáciát, gránátalmát, avokádót, datolyaszilvát és kínai cseresznyét. Nagyon élvezzük a kertünk gazdagítását” – meséli a Valensole-tól karnyújtásnyira élő Fanni, aki szerint a méhek világának mélyebb megismerése egy új, hihetetlen világot nyitott meg előttük.

„A szorgalmuk példaértékű, a szaglásuk szinte felfoghatatlan, a táncuk lenyűgöző. Velük együtt olvadtunk be a természetbe.”

Romy hároméves kora óta kis ujjacskáival szedi ki a méheket a medencéből, nehogy megfulladjanak. „Nagyon cuki, képes ezzel tölteni az egész délutánt, és még sosem csípték meg. A rovarok, bogarak viselkedését órákig figyeli, a virágok nevét magyarul, franciául és latinul is jól ismeri.”

A család fontos tagja Ginger, a Veszprém mellől származó magyar vizsla, akinek 2020 óta boldog gazdái. Romy mindenütt nővéreként mutatja be Gingert, aki féltve óvta őt, és most már Rose-t is, amikor az udvaron babakocsiban alszik. Egykor Fanni nagymamájának is vizslája volt Tapolcán – Zsazsa kutyával dőlt el, hogy ha egyszer kutyája lesz, az csakis vizsla lehet.

Hagyni, hogy a természet tegye a dolgát

Érdekesség, hogy Magyarországon, Provence-ban – sőt a régión belül is – más-más méhfajtákkal dolgoznak a méhészek. Fanniék a fekete méh mellett döntöttek (franciául abeille noire, latinul Apis mellifera mellifera), amely bár kevesebb mézet termel, sokkal ellenállóbb és őshonosabb fajta. Kiválóan alkalmazkodott az időjáráshoz, de a méhészeknek is sok munkája van abban, hogy a méhcsaládok egészségesek és termelésre készek legyenek – különösen a levendulaszezon idején.

„Szerencsénk van, hogy sok termelőt ismerünk Valensole környékén. Aki messzebbről jön, nehezebben talál helyet a levendulaültetvényeken. A tradíció szerint kaptáranként 250 gramm mézet adunk fizetségként a levendulatermesztőknek, akik így saját boltjukban árulhatják azt. A stratégiánk az, hogy 15 helyre 60-60 kaptárt teszünk ki – így ha az egyik nem működik, még mindig van 14 másik.”

Fanniék szívügyüknek tekintik, hogy hagyjanak teret a természetnek. „Ezért van 1000 kaptárunk olyan méhekkel, amelyek genetikájához nem nyúlunk. Lehetne ennek a fele is, ha génmódosított állománnyal dolgoznánk – de mi tiszteljük és szeretjük a természetet.”

Ihász Nóra