„Vigyázzatok, még a vizsgázók könnyeitől nedves a padló” – mondja a tőle megszokott humorral a nagy sikerű Szia, Tanárnő! TikTok-oldal életre hívója, ahogy a Kőbányai Szent László Gimnázium egyik tanteremébe kísér minket, amelyben alig pár perce még tanulókat izzasztott a padokban.

Emelt szintű érettségire készülnek történelemből, Diánának pedig alapelve, hogy olyan szigorúan határozza meg a követelményt, amennyire azt a kitűzött cél megköveteli. A középszintnél megengedőbb, de egy emelt szintű történelemérettséginél más a helyzet, ott nagyobb precizitás, bővebb tudásanyag az elvárt.

A következetesség számára amúgy is alapvető attitűd a tanítás során

Fölényeskedés és indokolatlan szigor helyett azonban a diákokhoz való emberséges hozzáállásban hisz – ez pedig megjelenik abban is, ahogyan visszajelzést ad nekik.

„Tanárnak lenni hálátlan szerep, mert az embernek egyebek mellett az a munkaköre, hogy rámutasson a másik ember hibáira, hiányosságaira, és olyan irányba terelgesse, hogy aztán ezeket a tudás váltsa fel. Nem mindegy azonban, hogyan teszi mindezt” – kezdi.

Szerinte nemcsak az számít, milyen jegyet ad, hanem az is, milyen szavakkal, hogyan minősíti a diákjai tudását. „Felelést követően is igyekszem mindig személyre szabott, részletes szöveges elemzést adni az aktuális teljesítményükről. Ebben nemcsak a fejleszteni való dolgokra hívom fel a figyelmet, hanem arra is törekszem, hogy mindig kiemeljek valami pozitívumot – még akkor is, ha összességében maga a felelet nem sikerült annyira jól. Ha mást nem tudok, megdicsérem azt, ha magabiztos volt az illető kiállása. A későbbiekben a diák jobban tud építkezni, ha nem rombolom le az önbizalmát” – mondja.

Diána pedagógiai módszerének egyik alappillére a kölcsönös tisztelet. Azt azonban a tapasztalatai alapján nem lehet kierőszakolni a mai gyerekekből – inkább úgy lehet elérni, ha a felnőtt is tisztelettel fordul feléjük. „Ezért is magázom a diákjaimat. Ellenkező esetben – ha tanárként tegezném őket – már az is egyfajta magas lóról való lefelé beszélést sugallna. Kellenek a keretek, a szimmetrikus viszony a kommunikációban azonban úgy is megvalósulhat, ha én is magázom őket. A gyerekek iránti korrektség pedig kifizetődik: tőlük is ezt kapom cserébe” – fejti ki.

Iskolájában nem csak a pedagógusok állítanak nagy elvárásokat a diákok elé, ez fordítva is igaz

A minőségi oktatás, ami miatt az intézménybe jelentkeztek, a tanulók elvárása is, akik kiemelkedően motiváltak.

A magyartanítás Diána tapasztalatai alapján azonban még egy ilyen környezetben is kemény feladat: leginkább a tananyag miatt.

„A magyartanítással kapcsolatos nemzeti alaptantervbeli (NAT) változtatások az elmúlt évekből nagyon fájnak. Szinte teljesen ellentmondanak annak, ahogyan én a szaktanári feladatomat felfogom, és annak, amit fontosnak tartanék ezen a területen” – mondja.

Amikor arról kérdezem, mire gondol pontosan, az attitűdformálást emeli ki: azt, hogy legalább valamennyire sikerüljön megszerettetni ezek alatt az évek alatt az olvasást a diákokkal. Vagy szerinte már azt is sikerként lehetne elkönyvelni, ha legalábbis nem utálattal tekintenének a diákok egy irodalmi szövegre. „Abban, hogy ne úgy éljen a diákok fejében az irodalom, mint valami tőlük nagyon távol álló, poros, halott dolog, a NAT nem jelent segítséget, sőt.”

De ami szerinte még rosszabb, az az érettségi követelményrendszerének a megváltoztatása. A középszintű magyar írásbelibe ugyanis műveltségi feladatsort is beépítettek, ami oda vezetett, hogy az órán vissza kellett venni a készségfejlesztő, kreatív feladatokból a lexikális tudás érdekében.

Azt viszont, hogy melyik szerző mikor és hol született, majd hogyan halt meg, Diána szerint a magyarórán kívül a későbbiekben nem használja sehol az ember.

Nagyon sok a rossz beidegződés a magyartanításnál

„Azzal nincs semmi baj, ha ilyeneket is tanítunk, de legfőképp a véleményalkotás és értő szövegolvasás mikéntjét, illetve a kritikai gondolkodás képességét kellene átadni, fejleszteni. Ehhez sokkal kevesebb szöveggel kellene dolgoznunk, de a mostaninál alaposabban. És jóval több szabadsággal kellene rendelkeznünk a szerzők kiválasztását illetően is” – mondja Diána. Szerinte sok esetben nem is a méltatlanul alacsony tanári fizetések, hanem ez, a tanári szabadság korlátozása vezet pályaelhagyáshoz.

Irodalom–történelem szakos tanárként az előbbiből hoz példát a problémára: „Irodalomból most már tíz kötelező szerző van a szóbeli témaköröknél – kevesebb tér van tehát a szabadon választottakra. És azért a kötelezők között vannak olyanok, akik enyhén szólva is távol állnak ezektől a fiataloktól. Nagyon-nagyon sok problémám van ezzel.

Őszintén szólva azt sem értem, hogy miért nem tudjuk végre elengedni a kronologikus irodalomtanítást. 

Egy kilencedikestől – hiába próbálom kreatív eszközökkel felkelteni az érdeklődését a tartalom iránt – nagyon távol állnak nyelvileg az olyan szövegek, mint például az Odüsszeia, az Iliász vagy Balassi versei. Nem értem, hogy amikor a rendelkezésünkre áll a kortárs irodalom, miért megyünk vissza az ókorba?

Miért nem lehet, hogy ezt az emelt szintű tananyag részévé tegyék inkább, hogy olyan gyerekek foglalkozzanak vele, akik elhivatottak ilyen irányban? A többiek számára pedig miért nem próbálnak meg legalább mérsékelten izgalmas szövegekkel előállni, amit értenek is? Mert a többség bizony nem érti őket.

Ha ezen változtatni akarunk, akkor ne Balassit adjunk a kezükbe.”

Ilyet szabad?

És bár különböző kreatív eszközökkel még ezeknek a szerzőknek a műveit is valamennyire közel lehet hozni a diákokhoz – Diána például nagyon szeret popkulturális párhuzamokkal, kreatív írásos feladatokkal élni –, olykor a legváratlanabb dolog okoz nehézséget a folyamatban.

„Kilencedikben konkrétan meg kell őket tanítani arra, hogy lehet véleményük – sőt, azt ki is fejezhetik. Ezek a gyerekek ugyanis nem úgy lettek »idomítva« – jobb szó tényleg nincs rá –, hogy kifejezhessék a saját megéléseiket a művekkel kapcsolatban, és alkalomadtán azt is elmondhassák, ha az adott szöveg nem tetszett nekik.”

Diána ezen a ponton egyre lendületesebben beszél, nem véletlenül, az ezzel kapcsolatos élményei még frissek. „Ilyet le szabad írni?” – kérdezték tőle a diákjai nem is olyan rég, amikor rámutatott, hogy az órai pluszfeladatot egyikük sem teljesítette jól, hiszen abban nem a tudásukra kérdezett rá, hanem arra várt választ, hogy tetszett-e nekik az adott mű, vagy sem.

De nemcsak a diákjai szemléletformálásáért érez felelősséget, hanem a lelki jóllétükért is

Ez azonban csak tovább növeli a kiégés veszélyét. „Régen azt mondogatták: a pályakezdőknél az ötödik-hatodik év az, ami necces, de szerintem a kritikus pont már korábban eljön” – mondja. Évekig volt osztályfőnök, és számára a megszokott működés része volt, hogy minden probléma esetén elérhető a diákjai számára. „Ha egy diákom felhív este kilenckor, mert nem tud máshoz fordulni, akkor nem fogom letenni a telefont.”

Tapasztalatai szerint sok gyerek szinte éhezi a figyelmet, ami nem is csoda, tekintve, hogy egy általa említett tanulmány is kimutatta: a családban naponta átlagosan hét percet beszélnek a szülők a gyerekkel.

Nem hibáztatom őket, mert tudom, rengetegen leterheltek, túlóráznak, hajtják a pénzt, de az is igaz, hogy a gyerekek sok esetben egyedül érzik magukat a problémáikkal. Épp ezért már az is sokat jelent számukra, ha valaki őszinte érdeklődéssel kérdezi meg őket, hogy vannak.” 

Hogy ez mennyit tud jelenteni, Diána a saját bőrén tapasztalta meg. Nehéz tinédzser volt, a szüleinek egy időben sok gondjuk akadt – ezt tudta az osztályfőnöke, aki a téli szünetben sem hagyta magára, időt áldozott rá, hogy érdeklődjön a hogyléte felől. Ez a gesztus meghatározóvá vált a későbbiekben Diána számára, aki gyorsan hozzáteszi: megérti azokat a kollégákat is, akik önvédelmi okokból teljesen lezárnak, mondván, az ő felelősségük és kompetenciájuk a diákok életében csak a tananyag átadásáig terjed.

A határhúzás egyéni felelősség ebben a szakmában is, ez azonban nem megy könnyen Diána elmondása szerint, pláne, mert a munkafüggőséget maga a rendszer is táplálja, a társadalom pedig jutalmazza.

Ő maga is belecsúszott, hat év után most először nem vállalt osztályfőnöki feladatot, hogy regenerálódhasson.

 „A családom részéről gyakran felmerülő kérdés, hogy miért nem hagyom abba, és megyek el máshová több pénzért”

Mivel végig nagyon jó tanuló volt az iskolában, a szülei úgy gondolták, valami jól fizető pályára lép majd. Csakhogy Diána pályaválasztása a tanítási gyakorlaton végérvényesen eldőlt – annyira élvezte ugyanis, mint semmi mást addig. Biztossá vált, hogy ez az ő útja, választásában pedig meghatározó szerepe volt azoknak a karizmatikus pedagógusoknak, akikkel a tanulmányai során találkozott. A tőlük kapott élményeket hívta elő a tanítási gyakorlat – és a szerelem azóta is tart.

Persze mondhatnánk, hogy az elit giminek számító Kőbányai Szent László válogatott diákgárdája mellett nem nehéz motiváltnak maradni, Diána pályájának azonban nem ez volt az egyetlen állomása: tanított már kistelepülés általános iskolájában, ahol állami gondozott és mélyszegénységből érkező diákjai is voltak, és esti iskolában is felnőtteket. „Mindegyik nagyon más világ volt, mégis mindegyiket imádtam, a nehézségek ellenére is” – mondja.

A mostani időszak azonban próbára teszi őt is

Fáj látnia, hogy egyre több kollégája válik pályaelhagyóvá. Amikor arról kérdezem, el tudna-e képzelni olyan helyzetet, amelynek hatására maga is megfontolná a pályaelhagyást, azt mondja: amellett, ha a kiégés súlyos jeleit fedezné fel magán – ami már a gyerekekre is hatással van –, az jelentene súlyos töréspontot számára, ha a között kellene választania, hogy elmondhatja-e szabadon a véleményét, vagy sem.

„Ez a TikTok-oldalam miatt különösen érzékenyen érintene. Fontosnak tartom a szabad véleménynyilvánítást, a párbeszédet és az okos vitát egy demokráciában, ezért biztos vagyok benne, hogy nem fogom abbahagyni a közösségimédia-tevékenységemet – bármilyen vonzata legyen is ennek a döntésemnek. Nagyon megmaradt bennem, amikor az egyik osztálykiránduláson a buszsofőr a következőt mondta a feleségének a telefonba: »Nem vagyunk hajlandók félni.« A kontextust nem ismertem, de én is épp így vagyok ezzel.

A rendszerváltás után születtem, és nem vagyok hajlandó félni. Vannak elveim, van gerincem – előbb hagyom el a pályát, mint hogy betagozódjam vagy csendben maradjak.”

Diána – pályája során először saját osztály nélkül, tehát „végtelen” szabadidővel – épp betegállományban volt, amikor úgy döntött, elindítja ma már több mint 33 ezres követőt maga mögött tudó TikTok-oldalát.

@sziatanarno

Többek közt az volt a célja vele, hogy árnyalja a pedagógusokról kialakult képet, a velük kapcsolatos közbeszédet, illetve rámutasson a közoktatás visszásságaira. És természetesen a szórakoztatás is fontos: így kaptak helyet olyan tartalmak az oldalon, mint a diák- és tanártípusokat bemutató videók.

A diákjai már tudják, hogy ő van a Szia, Tanárnő! mögött,

Diána pedig ma már készen áll arra, hogy széles körben is kilépjen az anonimitásból. A TikTok-oldala igazi szerelemprojektté vált számára, számtalan ötlete van az érettségi felkészülést segítő tartalmaktól a humoros kontentekig – utóbbihoz a diákjai állandó inspirációs forrásként szolgálnak.

Rengeteg munkája van az animált videókban: egy egyperces tartalmat nagyjából kilenc-tíz óra alatt rajzol meg és ír hozzá szöveget.

„Nyilván egy profi animátor kiröhögi, amit csinálok, de számomra így autentikus, így tükrözi igazán az egyéniségemet.” 

És ha már az egyéniségénél tartunk, nem állom meg, hogy ne kérdezzem meg – az egyik TikTok-videójára visszautalva, amelyben a tanártípusokat szedte csokorba –, hogy ő melyik típusba sorolja magát. „Azok közé a pedagógusok közé, akik partnerként kezelik a gyerekeket. Nem a legjobb barátjuk akarok lenni, viszont olyan kompetens, megbízható felnőtt, akire tudnak számítani. Szakmailag pedig próbálok a lehető legnaprakészebb maradni, folyamatosan képezni magam, magas színvonalon teljesíteni. Nekem ez mind fontos, és sokat segít a kiégés ellen is. Az igazgatónk, aki nemrég köszönt le, azt mondta: lehet, hogy pedagógusként évekig a kiégéssel küzdünk, de közben ne tévesszük szem elől, hogy annak a gyereknek, aki ennek az állapotnak az elszenvedője, csak az a négy vagy öt éve van itt. Ha ez idő alatt egy motiválatlan, kiégett pedagógust kap, akkor az elrontott éveket már soha senki nem fogja visszaadni neki. És ebben teljesen igazat adok neki, úgyhogy én

abban a szellemiségben igyekszem tanítani, hogy pozitív élményként maradjak meg a diákjaimnak ebből a nem mindig pozitív közoktatásból.

És ha ez sikerül valamilyen eszközzel – akár azzal, hogy mondtam egy jó poént –, akkor már nyugodt lehetek.”

A képeket készítette: Bielik István

Filákovity Radojka