Szabó Anna Eszter: Trump egy nők felé kitartott középső ujj

–

Volt egy nagyon tanulságos beszélgetésem az amerikai választások másnapján

Rettenetesen feldúlt voltam és a nőügyekre amúgy kimondottan érzékeny férfi, akivel beszélgettem, egy ponton megkérdezte, miért izgat ez engem annyira, hiszen az, hogy Trump lett az elnök, Magyarországon engem sehogy sem érint. 

Elgondolkodtam, mert egészen addig én sem futtattam át a fejemben, hogy miért is lett gyomorgörcsöm, amikor azon a reggelen megnyitottam a híreket. 

Persze nem kellett sokáig gondolkodnom. A helyzet az, hogy nem érzem magam biztonságban. 

Hiába van konszenzus abban még óvodai, iskolai szinteken, hogy „lányokat nem ütünk“, ez már üresen puffogtatott frázis. Lányokat nem ütünk, de a hajuk húzása a vonzalom kifejezése és a kör itt máris bezárult. 

Van egy fajtája az udvariasságnak, amikben csak a nőknek van része, az a bizonyos kishölgyezés, amikor a negédes, tiszteletteljes álcába csomagolják a lekicsinylést. Amikor ellentmondást nem tűrően nyúlnak a kéz után, hogy megcsókolják. Ezek mögött nem valódi tisztelet vagy csodálat van, hanem egy póz, amiben gyorsan letudják a kötelező köröket úgy, hogy közben önnön férfias nagyságukat legyezgetik.

Természetesen itt be kell illesszem az örök klasszikust, hogy: tisztelet a kivételnek.

Mert szerencsére vannak kivételek. És most róluk szeretnék picit beszélni.

Arról a fiatal srácról, aki néhány éve az esti órákban mögöttem jött az utcán és miután már harmadjára néztem a hátam mögé, feltette a kezét és azt mondta, ne féljek, nem jelent rám veszélyt és ha szeretném, átmegy a másik oldalra. 

Vagy arról az orvosról, aki nemrég mellvizsgálatot végzett rajtam és azt mondta, hogy látja rajtam, hogy bánthattak korábban, de megígéri, hogy nagyon gyors lesz és a lehető legkevesebbet ér majd hozzám. 

Aztán ott van a bátyám, az apám, akik többször is kiálltak értem, amikor zaklatás ért, vagy az öcsém, aki a posztpartum depresszióm egyik mélypontján elvitte pár órára babakocsival sétálni a kéthetes kisbabámat, hogy egy kicsit aludjak, zuhanyozzak és kisírhassam magam. 

Van ám nekem egy férjem is, aki igazi, nagybetűs társ, aki mellett végigmehettem a traumafeldolgozás összes stációján. Aki mos, főz, takarít, hozza-viszi a gyerekeket, amikor épp ki se látok a munkából, aki a második szülésem után szemrebbenés nélkül cserélte alattam az ágytálat, mert nem tudtam mosdóra menni, olyan alacsony volt a vérnyomásom. 

Egy igazi férfi nem azt mondja, hogy megvédi a nőket, „akár tetszik nekik, akár nem“, mint ahogy Donald Trump mondta a választások előtti héten. Ugyanis

az igazi férfi nem helyezi magát senki fölé, nincs az a mániája, hogy minden nő egy mesebeli, megmentésre váró királylány, aki az első random hercegnek odadobná magát. Az igazi férfi elsősorban igaz ember. Nincs szüksége önigazolásra, nem kell neki egy gyengébbik nem ahhoz, hogy ő lehessen az erősebb. 

Szóval, mielőtt bárki férfigyűlölő feminácivá kiáltana ki – bár azt hiszem, ez a hajó a bókolós cikkem óta már rég elment –, szeretném leszögezni, hogy igazi, őszinte csodálója vagyok a valódi férfiaknak. Azoknak, akik nem érzik magukat fenyegetve a feminista gondolatoktól. Felőlem egy férfi törődhet többet a külsejével, mint én, azt (nem) vesz fel, amit akar, lehet kocka hasa és pocakja is, lehet gazdag, csóró, nekem oly’ mindegy. Csak legyen ember. Legyen stabil önértékelése, legyen életcélja, legyen képes az önreflexióra, ne féljen érezni. 

De sajnos az ilyen férfiakból van kevesebb, vagy legalábbis nem ők állnak a hatalmi pozíciókban, hanem olyanok, akik a fentieknek szöges ellentétei. 

Pöffeszkedő, szexista, agresszív, nárcisztikus gazemberek döntenek a fejünk fölött, szövetkeznek egymással, cinikusan vigyorogva a kamerákba, mert tudják, hogy megtehetik. 

Megtehetik, hogy korlátozzák az abortuszhoz való jogot, hogy ellehetetlenítik a sürgősségi fogamzásgátlást, hogy rendszerszinten bagatellizálják a nők elleni erőszakot és szélsőséges esetben azt is, hogy egyáltalán egy nő megszólalhasson, ahogy az Afganisztánban történik. 

És ha már nők elleni erőszak...

Olyan világban élünk, amiben egy olyan ember lehet egy vezető nagyhatalom elnöke, aki elítélt szexuális ragadozó, akinek ilyen mondat elhagyhatta a száját, hogy a nőket „a puncijuknál fogva kell megragadni“. 

Mit üzen ez a nőknek bárhol a világon? Azt, hogy nem számítunk.

Hogy ezt meg lehet úszni, el lehet felejteni. Hogy a szexuális zaklatás és bántalmazás olyasmi, ami fölött el lehet tekinteni és aki nem ért egyet, szimplán csak hisztériázik. Mégis mikor fordulhat bizalommal egy áldozat az igazságszolgáltatáshoz, ha egy olyan világban élünk, amiben Donald Trump a nők megmentője?! 

Néhány évtizeddel ezelőtt (de például Iránban most is így van), ha egy nő nemkívánatosat mondott, vagy tett, rávágták, hogy hisztériázik és bezárták a pszichiátriára.

Őszintén szeretném azt hinni, hogy egyáltalán nem ennyire ijesztő a helyzet. Hogy valójában igazi férfiak, igaz emberek vezetik a nagyhatalmakat, az országunkat, akikre rá merném bízni magam. De csak zsugorodom egyre össze, a kis gömböcök körülöttünk lassan elszívják a levegőt, akkorára dagadnak, hogy eltakarják az eget is, és így nem jut be fény. Mindent maguknak akarnak, mert valahol elhitették velük, hogy ez jár nekik.  

Hát valami ilyesmit mondtam annak a férfi ismerősömnek, aki azt kérdezte, miért ráz meg annyira, hogy Trump nyerte a választást. Hogy ez megtörténhetett, a tökéletes szimbóluma annak a világnak, amiben élünk. Trump egy, a világ összes nője felé kitartott középső ujj. És a megválasztásában nincs semmi megnyugtató.  

Szabó Anna Eszter