Szia, Tanárnő!: A magyarérettségi alapján az ideális diák még mindig szivárgásmentes kis tartály

–

Egy kis áttekintés…

A középszintű magyar nyelv és irodalom érettségi jelenlegi formátumával 2024 májusában találkozhattak először a vizsgázók. Az írásbeli két részből áll, egy 90 perc alatt megoldandó szövegértési-nyelvi és irodalmi feladatsorból, mely összesen 60 pontot ér, a szövegértésre ebből 40, az irodalmi műveltséget firtató feladványokra 20 pont jut.

A vizsga második részében 150 perc alatt kell megfogalmazni egy 500-800 szavas (azaz e cikk terjedelmének a fele-háromnegyede közé eső) műértelmező szöveget, ahol egy konkrét szöveg vagy egy jellegzetes irodalmi téma szolgáltatja az alapot – itt a vizsgázónak a művel/témával kapcsolatos megalapozott állítások mellett a szöveg szerkesztésére és nyelvi minőségére is ügyelnie kell, összesen 40 pontért.

Szakirodalom és ismeretterjesztés határán egyensúlyozó szövegértés, mely többnyire hasznos készségeket mér

Az idei szövegértési feladatban a névviselés, névadás témájával találkozhattak a vizsgázók, a bázisszövegben Daniss Győző beszélget Raátz Judittal. A nevekkel kapcsolatosan minden embernek van saját életéből hozott tapasztalata – ez könnyebbséget jelent ennél a feladattípusnál, hiszen alapvetés, az előzetes tudás pedig megkönnyíti egy ismeretlen szöveg feldolgozását.

A nyelvezete kapcsán az eleddig a sajtóban megjelent szakmai véleményekben dominál az a megállapítás, hogy inkább az ismeretterjesztő alkotásokhoz áll közelebb, azaz papíron könnyebben értelmezhető, mint egy tudományos stílusrétegbe ágyazódó írás. Ezt azonban nyugodtan kezeljük fenntartásokkal:

ma már egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy érettségiző szókincsének bejáratott eleme a ragadványnév vagy épp a nimbusz kifejezés.

A szöveg értő olvasásához még az azonosulást megkönnyítő téma mellett is szükséges egy gazdag nyelvi repertoár, melynek kialakítása a jelenlegi közoktatási viszonyok közepette minimum izgalmasnak minősíthető szakmai feladat, s önmagában is megérne egy elemzést.

A feladatok részben olyan élethelyzeteket modellálnak, amilyenekkel az önállósodás rögös útján és az úgynevezett felnőtt életben is gyakran összetalálkoznak majd a vizsgázók: szabályok értelmezése és az elméleti lehetőségek lefordítása a gyakorlatra, következtetések megfogalmazása adatsorok alapján, kommunikációs helyzet jellemzőinek beazonosítása.

A kritikus gondolkodás egyes elemeit is megpiszkálja a 2025-ös érettségi, ilyen pl. a szöveg forrása beazonosításának, a statisztikai adatok értelmezésének vagy épp a látszólagos ellentmondások feloldásának képessége. Egyik sem elhanyagolható egy olyan korban, amikor percenként érzékelhetjük a nyelvi manipulációnak való kitettségünket, legyen szó marketingről vagy épp közéleti kommunikációról.

A szövegértés végén a leíró nyelvtan szerelmesei is kapnak egy csontot, a 21. század első negyedén túljutva üdvösnek tekinthető, hogy a pragmatikusabb, a nyelv valóságos használatára fókuszáló feladatok mellett már csak némi fűszer a szófajtan és a mondattan – egyéni preferencia, ki mennyire értékeli ezeket a hagyományos ízeket.

Amilyen az érettségi, olyan az irodalomóra

Persze, erre az állításra magyartanárok tucatjai (Vagy talán százai? Ezrei? Nehéz lenne megmondani…) húzzák fel a szemöldöküket, hiszen ők nem az érettségire, hanem az életre, az irodalom szeretetére és egyéb magasztos célok megvalósítására törnek, amikor munkaidőben és azon túl tervezgetik egy-egy órájukat.

A valóságot kár(os) tagadni: a központilag összeállított feladatsorok jellege, legyen szó akár a középiskolai felvételiről, akár az érettségiről, közvetlen hatást gyakorol a munkánkra.

Ha áttekintjük az irodalmi feladatlapot, képet kapunk arról, milyen az ideális érettségiző: ismeri a kiemelt szerzők alkotói korszakainak nevét, az elvárt ismeretanyaghoz sorolt művek műfaját, szereplőinek nevét, cselekményvázát; képes felismerni és felidézni a kánonhoz sorolt műveket, valamint az alapfogalmak definícióit. Magyarán: szivárgásmentes kis tartály. Mit kell tennie tehát az ideális pedagógusnak? Precízen teletölteni őket a tananyagnak nevezett keverékkel, melyet sokan tévesen tudásnak hívnak.

Milyen aktualitása lehet ma egy végvári küzdelmeket megéneklő eposznak? Születhetnének-e korunkban eposzok? Olvashatjuk-e propagandaszövegként a Szigeti veszedelmet? Miért alkalmas a ballada arra, hogy kifejezze a személyiség integritásának megbomlását, modellezze az emlékezet működésmódját? A kortárs valóságban milyen témák kiáltanak a balladai látásmódért? Mit mond Neked Jónás története?

A teljesség igénye nélkül néhány kérdés, melyekből izgalmas párbeszédek bontakozhatnának ki egy-egy órán, ahol a pedagógusnak nem az úgynevezett „tudás” forrásaként kell jelen lenni, hanem a tanulói tapasztalatokat értékelő és irányban tartó, autonóm módon gondolkodó és ilyen gondolkodásra késztető moderátorként. S mi történik egy ilyen órán a diákkal? Behozhatja a saját valóságát, kapcsolódhat, épülhet. Nem tartályok töltögetése zajlik, hanem mindenki a maga által hozott kannával öntözgeti a kulturális, nyelvi örökségünk magvait, a végeredmény pedig minden közösség gondoskodása mellett egy kicsikét más, egyedi és szerethető.

A műértelmezéshez választott Örkény-szöveg diákszempontból ideálisnak tűnik, az instrukcióban kiemelt szempontok azoknak is mankót jelentenek, akiknek ez a feladattípus, vagyis a szövegelemzés pedagógusok körében elfogadott és a javítási-értékelési szempontok által is „bebetonozott” hagyománya kihívást jelent.

A témakifejtő esszé igazi interdiszciplináris megközelítést alkalmaz, kár, hogy ez a szemlélet a tantárgyi és órarendi struktúra miatt nehezített pályán mozog a köznevelésben.

A történelmi események irodalmi interpretációja mint téma nagyon is aktuális, és remek alapot kínálna ahhoz, hogy a tények, történések, emlékek, érzetek és érdekek narratívákba ágyazásáról elmélkedjenek a diákok – erre azonban itt nem járna pont, a tanórán pedig maximum lopott percekben szakíthatnánk rá időt, ha komolyan vesszük a felkészítést a lexikális tudást mérő feladatokra.

A probléma elvontabb, mint amit a közbeszéd elbír

A magyarérettségi kapcsán leginkább a tananyagba emelt, vagy abból kivetett szerzők és művek kérdésköre üti át az átlagos médiafogyasztó ingerküszöbét. Egy-egy aktuális változtatás kapcsán elindulhat a parttalan vita a politikai és irodalmi szempontok ütközéséről, az egyes alkotók értékéről és használhatóságáról, hogy végül a kommentmezőkben a soha ki sem bontakozott értelmes párbeszéd egy személyeskedő, egymás helyesírását minősítő verbális bántalmazásban haljon el.

Az érettségi irodalmi vonatkozású feladatai, a mögöttük meghúzódó tartalmi szabályozók (vizsgakövetelmények, kerettanterv, alaptanterv) alapvetően egy zárt rendszerként tekintenek a tudásra. Az ismereteket zömében módosítás nélküli formában kérik számon, a memória edzésére fókuszálnak a kreativitás rovására.

Az a diskurzus, amelybe a feladatok illeszkednek, nem hisz abban, hogy a fent nevezett dokumentumokban foglalt információkon kívül is vannak értékes tapasztalatok, ezáltal a pedagógusokat sem biztatja arra, hogy a tanulóik intézményes oktatáson kívül szerzett tudását mozgósítva a közösségekhez igazán kapcsolódó iskolai környezetet teremtsenek. A nevelés-oktatás így zárkózik egyre jobban önmagába, s veszíti el presztízsét, társadalmi kapcsolódásait.

Van egy álmom

Egy érettségivel kapcsolatos okfejtés végére illik odabiggyeszteni a válaszomat arra a menetrendszerűen megérkező kérdésre, hogy „Jó, akkor te hogyan csinálnád?”

Az én idealizált jövőképemben egy olyan magyarérettségi körvonalazódik, ahol a diákok néhány témakör közül kiválaszthatják a számukra leginkább érdekeset, aktuálisat, s ezt a legváltozatosabb irodalmi, képzőművészeti, mozgóképes, zenei élményeik szűrőjén keresztül mutatják be egy projektmunkában vagy portfólióban.

Megengedő vagyok, kijelölhetünk egy szerzői kört, melyből kötelező beemelni adott számú alkotót. Egy ilyen feladatban megfér egymás mellett a hagyomány, a kortárs könnyűzene és filmtermés, a magas- és populáris kultúra, a pedagógus tudása, a diák háttere, az életünk. Mi más célja lehet az anyanyelvi kultúrával való foglalkozásnak?

Polyák-Pásztor Diána

WMN szerkesztőség