Rejtett üzenetek: nemcsak a fényről, a veszteségről is szól a Szent Iván-éj

–

A nyári napforduló köszöntése egyetemes ünnep, és bár gyakran Szent Iván-napjaként emlegetjük, a két dátum – Keresztelő Szent János, azaz Szent Iván születésnapja, június 24-e, valamint a csillagászati napforduló éjjele, június 21-e – időközben eltávolodott egymástól. A Julianus-naptárt követő Gergely-naptár ugyanis más módon osztotta be az évet: a nyári napforduló éjjelének dátuma így 24-éről 21-ére módosult.

A csillagászati napfordulóról a keresztény egyház létrejötte előtt is megemlékeztek: már az ókori Egyiptomból vagy a közel-keleti népektől is vannak erre utaló emlékek. Ahogy Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató mondja, ha elkezdjük visszafejteni az ünnepet, láthatjuk, hogy kétféle úton is eljuthatott hozzánk: egyrészt az Égei-tenger vidékéről, másrészt Északnyugat-Afrika felől.

„Vannak dolgok, amelyek természetüknél fogva megjelennek kultúrától és földrajzi helytől függetlenül azonos időben. Egyszerűen csak mert mindenütt emberek élnek” – jegyzi meg a szakember.

A nyári napforduló tehát fontos viszonyítási pontot jelentett a közösségek életében, nem véletlen, hogy a kereszténység terjedésével az egyház is átvette az ünnepet. Ahogy a néprajzkutató mondja: Szent Iván valójában Keresztelő Szent Jánost jelöli, aki tulajdonképpen Jézus előfutáraként összekapcsolja az Ószövetséget az Újszövetséggel. A bizánci egyház kultikus befolyásának emléke a Szent Iván név, de akadnak helyek, ahol a Virágos Szent János (Zobor) vagy Búzavágó Szent János (Szeged környéke) megnevezés maradt fent. „A legtöbb keresztény ünnep előzetes pogány ünnepekre épít: az egyház Keresztelő Jánost tette a Nap védőszentjévé, a középkori liturgiájába ültette a Szent Iván-napot és megszentelte az ekkor gyújtott tüzet” – fejti ki Tátrai Zsuzsanna. Hozzáteszi: Nyugat-Európában már a 6. századtól maradtak emlékek az említett szent és az év legrövidebb éjjelének összefonódásáról.

Keresztelő Szent János születésnapját nem véletlenül erre a dátumra tették: az egyház szimbolikusnak gondolta, hogy a téli napfordulót Jézus, a nyárit pedig az őt megkeresztelő János születésével kapcsolják össze. Akkor még nem sejtették, hogy  idővel a két dátum majd távolabb kerül egymástól. 

Szent Iván-éj a világ körül

Az európai szokások között mindenütt megjelenik a tűz- és fáklyagyújtás, akad, ahol tüzes karikákat eregetnek, és egységesen előkerül a mágia valamilyen formája is. Az angol hagyományban Shakespeare Szentivánéji álom című műve igazán misztikussá tette az ünnepet, amely egyébként is színes tradíciókban bővelkedett. Az úgynevezett Midsummer napján sokan a pogány rítusokhoz nyúlnak vissza és a Stonehenge-hez zarándokolnak: évről évre mintegy 20 000 ember érkezik a helyszínre, hogy tánccal, lakomával és közösségi élményekkel ünnepelje a napfordulót – napnyugtától egészen napkeltéig. Ez a szokás még az angliai reformáció előtti időkből eredeztethető, amikor a Szent Iván-éji máglyában a sötétség elűzését, a fény diadalát és a természet erejét ünnepelték. Az újjáéledő hagyomány Cornwallban igazán nagy jelentőséget kapott: Penzance városában egyhetes ünnep várja Szent Iván-éj érkezését. A híres Mazey Day az egyik legnagyobb dél-angliai közösségi program, amely során minden évben óriási kézzel készített bábukkal vonulnak fel: a helyi iskolások hónapokat készülnek az eseményre.

Szintén nagy jelentőséggel bír Szent Iván éjjele a skandináv államokban, különösen Finnországban, ahol Juhannus ünnepe miatt az emberek elutaznak a város zajától távolra, és több napot a családdal, a barátokkal töltenek. A finneknél mozgó ünnepet jelent ez az esemény, a június 20-26. közötti időszakra eső szombaton tartják (ahogy egyébként számos helyen a hétvéghez igazítják a programokat, nem a konkrét dátumokhoz). Finnország fehér éjszakái ez idő alatt különösen látványosak: az éjféli nap pedig fontos szerepet játszik a rituáléban Észak-Finnországban, ahol a Nap le sem nyugszik. A finneknél az ünnep népszerű esküvői időpont, de a tűzrakás mellett természetesen a szaunázás sem maradhat el.

Szent Iván-éj ünnepe Európán kívül is ismert, megemlékeznek róla például Brazíliában, ahol az egyhónapos Festa Junina része. Itt szintén a tűzrakás, a tánc és a lakoma dominál, valamint a vallásos elemek is hangsúlyt kapnak.

Ez az ünnep tehát azok között kap helyet, amelyek világszerte összekapcsolnak minket. Ráadásul azokat az időket idézi fel, amikor az ember még teljes szimbiózisban élt a természettel.

Mindenki megkapta a maga esélyét a reményre

A rövid kitekintés után térjünk vissza Magyarországra, ahol már a 15. századtól őrzünk hiteles adatokat a Szent Iván-éji tűzgyújtásról. Emellett Kodály Zoltánnak is sokat köszönhetünk: az ünnephez kapcsolódóan ugyanis számos dalt gyűjtött össze Zobor környékéről – tudjuk meg Tátrai Zsuzsannától. „Alapvetően a Szent Iván-éji hagyománynak három fő szerepe volt itthon: a gonosz elűzése, az egészség varázslása és a szerelem mágiája” – mondja a szakember. Hozzáteszi: a tüzet a köd, jégeső és dögvész ellen is gyújtották, hittek abban, hogy a sötétség valóban távozik a lángokkal. A Szent Iván-éj ugyanis világszerte azt is jelentette, hogy az élők és a túlvilág közti fátyol eltűnik, vagy legalábbis vékonyabbá válik.

„Mindenki részesült valamiféle reményből ezen az éjjelen: az idősek gyógynövényeket pároltak a tűz felett. Ebből főztek később teát, gyógyszereket, és elhitték, hogy a varázslat segítségével meggyógyulnak, vagy csillapodnak a fájdalmaik. A fiatalok párosával ugrották a tüzet, ez a hiedelem szerint termékenységet hozott. Aki pedig egyedül ugrotta át, őt kiénekelték egy másik falubeli fiatallal, bízva abban, hogy megköttetik a szerelmi mágia köztük” – meséli a szakember. Egyes helyeken persze apró részleteikben különböztek a szokások: a Csallóközben például a lányoknak háromszor kellett körüljárni a tüzet, majd vízzel megszentelni, csak ezután ugorhattak. „A hagyományokról mindig pillanatképeket őrzünk a néprajzi gyűjtéseinkben. Mintha hibernáltunk volna egy-egy pillanatot. Azok azonban folyamatosan alakulnak, akár évről évre változnak” – hangsúlyozza a néprajzkutató.

Tátrai Zsuzsanna arra is felhívja a figyelmet, hogy a hasonló ünnepek, rituálék mindenféle emberi érzést számításba vettek, és lehetőséget adtak annak megélésére, feldolgozására. Azok a nők például, akik elvesztették gyermeküket, almát, cseresznyét dobtak a tűzbe: a túlvilág felé elvékonyodó fátyolon keresztül küldtek ételt, finomságot az elhunyt fiaiknak, lányaiknak.Talán ma ezt a traumafeldolgozás egyik formájának neveznénk. A szimbolikus és megrendítő rituálé létezésével pedig a közösség szavak nélkül mondta ki: „itt vagyunk, értjük és elismerjük a fájdalmadat”.

Hol volt még akkor a gyásszal kapcsolatos tabusítás, amiről ma olyan sokat kell beszélnünk?

Talán jobban szükségünk lehet a rituálékra ma, mint valaha

A néprajzkutató úgy látja, a Szent Iván-éj ünneplése és a tűzgyújtás hagyománya egyre inkább feléled. A világ bizonytalansága ugyanis felkelti az emberekben az igényt az ünnepek megtartására, valamint a közösségi élmények megtapasztalására. „Nem mindent sírunk vissza a régi időkből, persze. Akkoriban azonban hatalmas biztonságot adott, hogy a tradícióknak köszönhetően mind az ünnepek során, mind a hétköznapokban minden korosztály tudta a maga szerepét és helyét. A gyerekek például biztosan nem ugrálták át a tüzet, hiszen azt legény- és leánykortól lehetett csak megtenni” – mondja a néprajzkutató.

Tátrai Zsuzsanna szerint az ünnepek közösségformáló ereje nagyon fontos, azonban jó lenne, ha nemcsak kívülről érkeznének a hasonló szerveződések – a művelődési házaktól, iskoláktól, óvodáktól –, hanem ahogyan régen, belülről, a közösségből indulna el egy-egy megmozdulás. „A gyűjtéseim során is azt tapasztaltam, mindig kell egy-két ember, aki megmozgatja a többieket, utána pedig már szépen kialakul a véd- és dacszövetség a közösségben. Hagyományokat nemcsak őrizni, de teremteni is lehet, ha pedig már egy közösség elfogadta, akkor önálló életre kel.

„Ezeknek a rituálékkal teli ünnepeknek a leglényegesebb hatása, hogy az emberek egymással töltik az időt. Erre látok most nagyon kevés példát a hétköznapokban, pedig égető szükség lenne rá” – foglalja össze a néprajzkutató.

Széles-Horváth Anna