Sokkal több haszna van kívülről fújni A walesi bárdokat, mint hinnéd

–

A memoritereket az iskolás korral kapcsoljuk össze leginkább, pedig valójában a rengeteg mondóka, dal, amelyeket kisgyerekként ismétlünk, semmiben nem különbözik a szó szerinti szövegtanulástól. Persze valamiben mégis, hiszen ekkor még nem tekintünk rá feladatként, egyszerűen móka és kacagás az egész.

„Korábban, a hagyományos népi kultúrában teljesen természetes, sőt ösztönös jelenség volt, hogy a kisbabát énekekkel ringatták, dúdolókkal és mondókákkal cirógatták, csiklandozták, höcögtették, tapsoltatták. Ahogy nőttek, a már nagyobbacska gyerekeket mozdulatokkal kísérve is tanították eligazodni saját testükön és a külvilág jelenségein.

A hagyományos kultúrák felbomlása után viszont ezek nagy része kikopott a családi emlékezetből, gyakran először csak két-három éves korban, bölcsődébe, óvodába kerülve találkoztak a gyerekek gazdagabb ének- és mondókarepertoárral” – mondja Kéri-Nagy Krisztina fejlesztőpedagógus, a Tanulásdiagnosztika egyik szakembere.

Hozzáteszi: talán mára meglepődünk rajta, de széleskörűen csak a kétezres évek elején kapott a szülők körében ismét célzott figyelmet a mozgással kísért mondókázás és éneklés fontossága elsősorban a népi jellegű „Tücsökringató” (dr. Sándor Ildikó), a „Ringató” (dr. Gállné Gróh Ilona), majd a „Kerekítő” (J. Kovács Judit) foglalkozások hálózatán keresztül. Továbbá nagyon fontos munkát végeznek a védőnők a baba-mama klubokban zajló hasonló foglalkozásokon.

„Ezzel párhuzamosan, indultak azok a hazai kutatások is a professzor dr. Csépe Valéria alapította Neurokognitív Fejlődés Kutatócsoportban, ahol a beszédészlelés, nyelvi feldolgozás, olvasás- és számoláselsajátítás vonatkozásában igazolást nyert a mondókázás/éneklés korai fejlődésben betöltött szerepe, az általános kognitív folyamatokra és az idegrendszer változásaira gyakorolt pozitív hatása is. Fontos, hogy ebben a kapcsolatteremtő tevékenységben egyre nagyobb teret kaptak az anyák mellett az apák” – hangsúlyozza a szakember.

Ahogy Kéri-Nagy Krisztina említi, a mondókázás komplex idegrendszer-fejlesztő hatása többek között érinti a taktilis (bőrön keresztüli) észlelést, a saját testhatárokról, testsémákról való ismeret gyűjtését, az egyensúly fejlődését, a térbeli-síkbeli tájékozódás alapjainak lerakását, amelyek nagyban befolyásolják például a megfelelő ceruzafogás kialakulását.

„A mondókákhoz és dalokhoz kötődő mozgásformáknak óriási jelentőségük van a nyelvelsajátításban. Az ismétlődő ritmikusság az artikuláció fejlődését is segíti. Bővül a szókészlet, új szavak, kifejezések bukkannak fel, amelyek épp a mozgás során nyernek értelmet a gyermekek számára. A folyamat ezen túl a figyelem és a memória fejlődésére is hat, hiszen meg kell jegyeznünk a pontos szöveget, és azt is, melyik szövegrészhez milyen mozdulat tartozik. A hallási figyelem és a hallás utáni emlékezet erősítése mind megtörténik. Emellett a mondókázás kapcsán azt is bizonyították a kutatások, hogy a matematikai alapkészségek, a nagyság-, mennyiség- és számfeldolgozás fejlődését is pozitívan befolyásolja óvodás- és kisiskolás korban” – foglalja össze Kéri-Nagy Krisztina.

A memoriter kell, csak nem mindegy, hogyan

A vidám szövegtanulásnak kisgyerekkorban talán éppen a megértés az egyik fő kulcsa: addig mutatom a kezemmel, lábammal, addig ismételgetem, amíg megértem, követem és ezért sokkal könnyebben magamévá is teszem, mint értelmetlenül. Csornai Judit több évtizeden keresztül tanított alsó tagozatban a Kőbányai Szent László Általános iskolában, ahol igazgatóhelyettesként és fejlesztőpedagógusként is dolgozott, és azt vallja:

a magolásnak, például a nyelvtani szabályok szó szerinti betanultatásának nem sok értelme van.

„Először érdemes mindent begyakoroltatni, és amikor már ott a megértés mögötte, akkor meg lehet mutatni, hogyan tudjuk az adott jelenséget szabatosan megfogalmazni. Azt is fontos tudatosítani, hogy minden gyerek más: akad, aki kétszer hallja és ráragad, a másik attól a gondolattól is leizzad, hogy ezt szó szerint tudni kell. Éppen emiatt érdemes figyelmet fordítani arra, hogy kinek mi segíti a memorizálást. Akad, akinek a mozgással kísért szavak, másnak ha lerajzolhatja, amit meg kell jegyeznie. Sokszor a ritmus a megoldás. Az igekötők hasonló megtanulása (be, ki, le, fel, meg, el, át, rá, szét, össze, vissza, haza, bele) például a legtöbb tanítványomnál bevált és beépült a hosszú távú memóriába” – osztja meg tapasztalatait Csornai Judit.

A pedagógus szerint az oktatásnak is alkalmazkodnia kell az aktuális állapotokhoz, életmódhoz, élettempóhoz, az alapvető nehézséget azonban az adja, hogy az elmúlt évtizedekben a nyelvi készség rohamosan romlik.

Bár más eddig nem ismert készségek fejlődnek, sokkal több gyerek érkezik az iskolába beszédhibával, csak tőmondatokban kifejezve magát vagy nagyon szerény szókinccsel, így a tanulás alapja, a megértés önmagában is nehézkes. Az említett ölbeli, otthoni játékok, valamint a családdal együtt töltött idő és a beszélgetés jelentősége tehát jóval nagyobb a tanulási képességek tekintetében is, mint azt sokan hinnék. 

„A másik, hogy a mai gyerekeket már sokkal több inger éri, az idegrendszerük egész más csomagot kap: mire beérnek az iskolába, tízszer annyi dolgot hallanak, látnak, az utcán, a képernyőn. A verstanuláshoz, szövegtanuláshoz kell egyfajta elmélyülés, és persze idő meg türelem. 

Az ezekhez megfelelő körülményeket ma az iskolában, de az otthonokban is úgy tűnik, nehéz vagy lehetetlen megteremteni. Megfigyelhető tendencia az is, hogy a gyerekek egyre kevesebb ideig tudnak egyféle dologra koncentrálni” – magyarázza a szakember. 

Úgy véli, a memoriterek szempontjából azzal lehetne segíteni a helyzeten, ha a gyerekek több hozzájuk közel álló szöveget kapnának, illetve a képességekhez mérten alakulna a mennyiség. „A legtöbb tanító azért ezt így is csinálja, pedig nincs könnyű dolguk a memoriterek népszerűségét nézve. Elhagyni nem tanácsos őket semmiképp: a memória fejlesztésében rendkívül fontos szerepet játszanak nem csak óvodáskorban, később is. A verstanulás még egy fokkal többet ad: a műveltséget építi, és bár egy kultúrkör sajátja, hogy könnyen idéz fel verssorokat bármilyen szituációban, jó, ha ez a kör minél szélesebb egy országban. A legfontosabb talán – amellett, hogy mindig értsük, amit tanulunk –, hogy ne társuljon megszégyenítéssel, felesleges stresszel a tanulás és a felmondás. A többség számára így is egy kötelező kör lesz valószínűleg, de görcs nélkül nagyobb az esély, hogy megtalálják benne az élvezetet” – mondja Csornai Judit.

Amikor már nincs mivel motiválni

A memoriterek közé soroljuk a fizikai, matematikai szabályokat is, azonban mivel a legnagyobb arányban irodalomórán kap hangsúlyt a szövegtanulás – illetve ott domborodik ki, kinél hányadán is áll a szövegértés képessége – a középiskolai korosztályt tekintve magyartanárokat kérdeztem. Vincze Gabriella többféle iskolatípusban dolgozott eddigi pályája során. Jelenleg egy győri szakgimnáziumban tanít, és azt mondja, a gyerekek nagy részét nem hozza lázba a kötelező verstanulás. 

Ebbe az iskolatípusba eleve nagyrészt másféle érdeklődéssel érkeznek – az ő iskolájukban például a képzőművészetek állnak a középpontban –, nyilván ez is közrejátszik abban, hogy a memoriterek sokszor a szükséges rosszat jelentik.

 „Ebben a tanévben egy motivációs rendszerrel próbálkoztam: minden ötödik szabadon megtanulható memoriter után egy nagy ötös járna, de eddig még senki nem élt vele.

Adhatnék egyest is, hogy nem tanulták meg, de akkor sem fogják. Bevallom, hogy én szakgimnáziumban nem tartom már igazán fejlesztőnek a memoriterek magolását, még ha a kollégáim többsége talán más véleményen van is. Tisztában vagyok a verstanulás jótékony hatásaival, és ezeket nemcsak anyaként, de tanárként is megtapasztaltam a kisebb gyerekekkel, de a kamaszoknál már sokszor eszköztelennek érzem magam a végrehajtásban. Talán még az segíthetne valamit, ha adott költőtől a gyerek választhatna verset, de megmondom őszintén, ez sem garancia” – mondja Vincze Gabriella.

Egyszerre alkalmazkodni és értéket menteni

Az Eötvös József Gimnázium magyartanáraként Eszes Valéria (a róla készült portrénkat ITT olvashatod) egy olyan iskolában tanít, amelyben az irodalmi érdeklődést nem kell nagyítóval kutatni, és sok olvasó gyerek jár az intézménybe. Ennek ellenére a memoriterekkel kapcsolatban ő sem csak pozitív tapasztalatokat őriz.

„Ha abból indulok ki, hogy számomra gyerekként mit jelentett a memoriter, az egy egészen más élmény. Nekem édesapám végtelen mennyiségű verset, szöveget idézett az élet részeként, éppen emiatt számomra ez egy olyan titokzatos, hívogató tudást jelentett, amelyet én is magaménak akartam. Persze ez egyfajta családi háttér következménye is, mégis azt gondolom, lehet általános igazságot megfogalmazni:

a családi beszélgetések hiányoznak a legjobban ma. Amikor csak órákon át végeznek egy közös tevékenységet és beszélgetnek a szülők, gyerekek, nagyszülők: a nyelvi képességeknek és fogékonyságnak ez lenne az egyik legfontosabb alapja.

Nyilván más emberi pozitív hatásait nem is említve” – fejti ki az Eötvös Gimnázium igazgatóhelyettese. 

Annak ellenére, hogy a memoritereket nagyon fontosnak tartja a memória, a tanulási képességek fejlesztésének szempontjából, Eszes Valéria azt mondja, ő maga is lazábbra engedte a követelményt ezzel kapcsolatban. Bár olykor saját magával sem ért egyet ebben, de egyszerűen így lehet alkalmazkodni a mai világhoz. Mivel a kortárs magyar irodalom erős, öröm abból is szerzőket és műveket mutatni a diákságnak a klasszikusok mellett. Ez azonban még kevesebb időt hagy a memoritereknek, hiszen az irodalom parttalan, végtelen.

 „Nagyon egyszerűen meg tudom fogalmazni, mi vész el óvodás- és kisiskoláskor között, illetve tűnt el az elmúlt évtizedekben: az idő. Mi anno egy órán át mondtuk együtt A walesi bárdokat, végighallgattuk, ahogy huszonöt gyerek elszavalja, figyeltünk egymásra. Tanulni így sokkal könnyebb. Ma sem idő nincs rá, sem elég képesség odafigyelni, koncentrálni.

Bármilyen közhelyesnek tűnik, de igaz és sürgető tény, hogy a gyerekek ma sokszor még a saját tevékenységükre sem tudnak rendesen fókuszálni, nemhogy a társukéra, vagy a tanáréra” – osztja meg tapasztalatait a pedagógus. 

Ő egyébként számonkér kötelező memoritereket, amelyeket egyszerűen tudni kell, mert a magyar alapműveltség részei. Ez a négy év alatt körülbelül tíz verset jelent. A többi esetében pedig lehetőséget ad, és aki megtanulja, plusz ötöst szerezhet vele.

„Egy megoldás lenne: leülni és tisztázni, mi a fontos. Létszükséglet általános iskolában végigérni a történelmen? Mindent egyszer megtanulni matematikából, amit majd középiskolában újratanulunk? Nem hiszem. Minden más tudás alapja a nyelvi készség, képesség.

Pontosan, stabilan és helyesen írni, értőn olvasni, megfelelően értelmezni a szövegeket, minél több történettel találkozni és látni az összefüggést ezek között, beszélgetni arról, hogy vajon miért ezeket tartotta fenn a magyar kollektív tudás. Ez lenne igazán lényeges.”

A hosszú távú memóriába vésni munka és idő

Bármilyen nyűg – sokszor még a szülőknek is –, de tudomásul kell venni, hogy a memoritereknek nagyon lényeges szerep jut nagyiskolás és kamaszkorban egyaránt. Ahogy Kéri-Nagy Krisztina mondja:

„Kutatások igazolják, hogy a memoriterek tanulása a gyerekek tanulási képességének fejlődésében, az emlékezet erősödésében igen fontos szerepet játszik.

Mivel az utóbbi évtizedekben szinte minden információ azonnal elérhető telefonon, számítógépen, egyre kevesebb teret kap a direkt memóriafejlesztés. Ahhoz viszont, hogy a későbbiekben nagyobb mennyiségű tudásanyagot is hosszú távon rögzíteni tudjon egy gyerek, az emlékezet fejlesztése elengedhetetlen. A verstanulásnak és rövid szövegek memorizálásának emellett figyelem- és a koncentrációfejlesztő hatása van, hiszen az elsajátítás kitartást, fegyelmet igényel. Idővel pedig az önálló szövegalkotás során akár szóban, akár írott formában is gazdagíthatják a saját gondolatok nyelvi megfogalmazását.”

De vajon mitől függ, hogy adott vers alkalmi eszköz lesz-e a fejlődésre vagy a hosszú távú memóriában kap helyet, és visszük magunkkal egy életen át? Fehér Tibor pszichológus, a Tanulásdiagnosztika másik szakembere azt mondja, a memória nagyon összetett, többszintű történet, ahhoz hasonló, amikor költözéskor a földszintről felvisszük a dobozokat először az első emeletre, majd a másodikra.

„Ugyanígy az információk a munkamemóriából a rövid távú memóriába kerülnek, és csak onnan a hosszú távú memóriába. A munkamemóriában van az a telefonszám, amit addig tartunk a fejünkben, amíg tárcsázzuk, majd el is felejtjük. Ha havonta rendszeresen hívjuk, már tovább emlékezünk rá, de ha naponta hívnunk kell, arra akár évekig is emlékezünk. A versek, szövegek kapcsán szintén ez az újbóli bevésődés fontos, így tudjuk őket hosszú távon megőrizni” – magyarázza a szakember.

De miért is nyúlhatunk verssorok után egy random hétköznapon, hogy újra és újra bevéssük? Például, mert érzelmileg kötődünk hozzájuk.

Az emlékek ugyanis nem egy légüres térben raktározódnak el, hat rájuk a kontextus, ilyen módon pedig azt is befolyásolhatják az érzelmeink, mennyire könnyen vagy hosszú távon tesszük magunkévá az adott szöveget.

„Gondoljunk az úgynevezett vakuemlékekre. Nagyon sokan még arra is emlékeznek, mi ment épp a rádióban, milyen szag ütötte meg az orrukat, milyen tapintása volt annak, ami épp a kezükben volt – amikor meghallották, hogy repülőgépek csapódtak a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba. Ha egy kisdiáknak pont az Anyám tyúkjának tanulása közben jelentik be a szülők, hogy el fognak költözni vagy kistestvére születik, máshogy rögzül, mint a kismillió többi memoriter” – mondja a szakember. 

Az érzéseket persze nem tudjuk befolyásolni, de a tanulásban akár az is segítséget adhat, ha elsőként kapcsolódást keresünk a szöveggel, és megpróbálunk bármilyen saját kötődést keresni: ez a folyamat nemcsak a memorizálásban, de a mélyebb megértésben is nagy támaszt adhat.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / eclipse_images

Széles-Horváth Anna