Esküvők, amelyekre nem mehetnek gyerekek: ezt gondoljátok ti

–

Nagyon sokan gondoltátok úgy, hogy:

Érthető, ha nem akarnak a házasulandók gyerekzsivajt

Anna szerint: „Teljesen érthető, ha az ifjú párnak ez a kérése. Az ő életük, az ő esküvőjük. És az is teljesen érthető, ha erre sokan úgy reagálnak, hogy akkor nem otthon hagyják a gyerekeket, hanem egyszerűen nem mennek el […].

Titanilla saját élményt idézett fel: „Nálunk voltak gyerekek. A templomi videófelvételen […] a szertartás teljes ideje alatt látható a háttérben zajló show: egy távoli ismerősünk kábé hat-hét hónapos gyermekével járkál az oldalhajóban, a gyerek sír (be is hallatszik), anya-apa csitítja (hallatszik), elhallgat, majd újra sír, itatás, majd újra sír.

Apa megszagolja a baba popsiját, fintorog, és – nem hiszitek el – a gyereket kézben tartva, zacskókkal zörögve, sóhajtozva pelust cserélnek… miközben a kedvesemmel egymásnak rebegjük a fogadalmat. Sírva röhögtünk hosszasan, mikor egy hónap múlva megkaptuk a felvételt. Kivágni sem lehetett. Még jó, hogy van humorérzékünk…”

Ágnes is megbánta, hogy nem volt szigorúbb: „Én nem kötöttem ki, hogy ne hozzanak gyerekeket – azt hittem, hogy a szülőknek maguktól is van annyi eszük, hogy nem hozzák őket. Hát… nem volt. Nem hagyományos lagzink volt – ültetett svédasztalos, elegáns fogadást terveztünk – és mit mondjak, nagyon nem passzolt bele a gyerekrohangálás, visongás, stb.”

Eszter ezzel szemben azt mondja: „A saját esküvőmön egyáltalán nem zavartak a gyerekek, de, ha valaki azt kéri, hogy ne legyenek az esküvőjén gyerekek, azt is maximálisan megértem. Mert ez a nap róluk szól. Én esküvőre – ha van ilyen kérés, ha nincs – inkább nem vinném a kisgyereket, mert unalmas számára a szertartás, és akármilyen jól nevelt, van az a korszak, amikor ennek hangot is ad. Nem gondolom, hogy egy ilyen kérés a pár részéről önző vagy bunkó lenne. Mindenkit a saját gyereke érdekel, őt tartja aranyosnak. A másé meg lehet zavaró. Nem kell ezen megsértődni, egyszerűen így van.”

„Én magamból indulok ki”

Ezt Péter nevű olvasónk írta, és így folytatta a gondolatot:

„Kiskölyök voltam még, és anyukám elbeszéléséből tudom, hogy botrányt csináltam az esküvőn, mert nem olyan volt a rántott hús, amilyet anyukám csinál. […] Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ha valaki nem akar gyereket látni az esküvőn, akkor ehhez igenis joga van.”

Egy másik férfi olvasónk, Roland egyetért Péterrel: „Ha valakik meg tudják oldani, hogy a kölkök is le legyenek foglalva, oké. Ha nem, akkor meg minek erőltetni? Voltam már jó pár esküvőn gyerekként is, felnőttként is. Gyerekként a többség rossz volt. Egyszerűen unalmas, rettenet zenék, ne csináld ezt, ne csináld azt… Felnőttként meg akkor volt szar, amikor a gyerekek annyira meggajdultak, hogy már kezelhetetlen volt a helyzet. Persze, mindenki úgy képzeli, a saját gyereke az senkit nem zavar, ellesz valahogy. Van, amikor így is van, és van, amikor jön a nyűglődés, hisztéria. Ha meg több gyerek van, jön a tipikus asztalok között szaladgálás, poharak leverése.

Egyszer egy dísztó is volt a helyszínen, és (nevezzük így) Ödönke a lagzi 20. percében bele is rongyolt, és követte még két gyerek. Marha nagy »öröm« volt a szülőknek. A másik esetben pedig a szétcukrozott gyerekek (mert, ugye öt-hat éves, alapvetően is tök élénk gyerekekbe tömni kell a süteményt, üdítőket) teljesen bekattant rohangálása után egy asztaltársaságra borult a fél asztal, a gyereknek felrepedt a szemöldöke, a másik sugárban hányt. […]

Értem én, hogy nekik is meg kell tanulni viselkedni egy nagyobb rendezvényen, de nem lenne jobb bevezetésnek egy szülinap?”

Családi vagy nem családi rendezvény az esküvő?

Fanni vetette fel ezt a kérdést, és szerinte: „Az esküvő nem családi rendezvény. Az esküvő a jegyespár napja, ők fizetik, szervezik. […] Miért olyan nehéz elfogadni, hogy van egy etikett, amit a szervező szab meg?” 

Többek közt Zseni is egyetért ezzel: „Szerintem az nem önzés, hogy az ő napjukon úgy érzik jól magukat, ahogy ők szeretnék! Mostanság mi magunk is a férjemmel azokat a helyeket preferáljuk, ahol nincsenek gyermekek. Valentin napon és nőnapon is az étteremben gyerekek ordítottak, hisztiztek, a szülők sem voltak a helyzet magaslatán – végtelenül zavaró volt!”

Kinek élmény?

Dorina azt írta, nem megy a két és fél évesével esküvőre, „Mert tudom, hogy neki se lenne élmény a hangos zene, a rengeteg ember, nem beszélve az uncsi szertartásról, főleg ha egy misét is végig kellene ülni vele. Sajnos több ismerős lagzijáról lemaradtam így (nincs, akire bízzuk, de apa azért elment a legtöbbre). Persze van olyan baba, aki bealszik bárhol, az más. Az enyém nem olyan. Elhiszem, hogy sokaknak zavaró lehet a síró kisgyerek. Mondjuk, a minimum, hogy a szülő kiviszi a szertartásról, ha ordít vagy dumál, szomorú, hogy sokaknál ez nem alap. Lehet egyébként játszósarkot kialakítani vagy felbérelni bébiszittert, ha tényleg olyan nagy esküvő van és/vagy sok a kisgyerek és akkor mindenki jól jár.”

Ha nem jöhet gyerek, én se megyek

– ezt is sokan írtátok. Például:

Évi: „Nekem a gyerekem az első és legfontosabb, és nem várom el senkitől, hogy ezt megértse, vagy bármi hasonló. Szimplán, ha ilyen történne (hogy nem lehet gyereket vinni az esküvőre – a szerk.), én nem mennék el egyáltalán.”

Katalin szerint: „Általában két ember azért házasodik össze, mert családot szeretne alapítani, melyben általában gyerek is születik – a gyerekeket pedig a saját esküvőjükről kitiltanák? Én érzek itt egy kis ellentmondást. Lehet, hogy inkább beírnám pár kedves szóval a meghívóba, hogy szívesen látjuk természetesen a gyerekeket is, de kéretik úgy kezelni őket, hogy ne zavarják az eseményeket…”

A gyerek mint zavaró tényező?

Korábbi szerzőnk, Herczeg Zsolt társadalmi szempontból közelítette meg a kérdést: „A nyugati társadalmak fokozódó mértékben gyerekellenesek. Az életünk felnőtt igényekre van berendezve – mégpedig hedonisztikus tökéletességgel –, és emiatt a gyerek definíciója egyre több helyen, történésben, szituációban a következő: az, aki zavar. A gyerekek szorulnak ki a családi eseményekből, a gyerekmentessé tett helyekről, intézményekből. A kisgyerekeket – sokszor álságosan az ő érdekükre hivatkozva – nem viszik el az esküvőre, a lakodalomba, a temetésre, a kórházi látogatásra (akár a haldokló nagymamától elbúcsúzni), a baráti összejövetelre, a munkahelyi közegbe, kizárják őket a család és úgy általában a felnőttek beszélgetéseiből, elzárják őket a nagy gyászok és a nagy örömök szocializációs értéket képviselő és mintaadó rituáléitól – és utána sopánkodunk, hogy a gyerekek később nem tudnak viselkedni ezekben a szituációkban.

Ne vigyünk gyereket esküvőre, mert zavar és a szülő nem tudja kezelni? Érthető indok. De HOL tanuljon meg a gyerek esküvőn (vagy temetésen, vagy étteremben stb.) viselkedni, ha nem az esküvőn, és hol tanulja meg a szülő, hogy miként kezelje a gyerekét mások zavarása nélkül egy esküvőn, ha nem egy esküvőn?

Régen a családok mindent együtt csináltak: a felnőttek együtt éltek, főztek, ettek, szórakoztak, beszélgettek, dolgoztak a gyerekekkel. Nagymamám a fenti problémát nem is értette volna, mert a gyerekeket áldásnak tekintették, és olyan családtagnak, akinek magától értetődően ott van a helye minden családi eseményen (»úgy tanul, ha hallgat minket«). Nyilván ezek egy része ma már lehetetlen, de egy része nem lenne az, mi mégis kizárjuk a gyerekeket a saját szocializációjukból. Szóval ha az a kérdés, hogy legyen-e kisbaba egy esküvőn, mert zavarhatja a felnőtteket, akkor magától értetődően az a válaszom, hogy ne legyen, mert tényleg tudnak zavarók lenni, de az IGAZI kérdés az, hogy miért zavarja a felnőtteket a gyerek a mi nyugati civilizációnkban annyira…?”

Miért ne jönnének?!

Sokan számoltak be pozitív tapasztalatokról a „gyerekes” esküvők kapcsán. Például Tamara: „Úgy emlékszem, nálunk húsz gyerek volt. Nem volt játszósarok meg animátor se. Annyira nem zavartak, hogy azt se tudom, mi volt velük. A sajátommal sem. A videókat visszanézve jól szórakoztak ők is és a szülők is. A gyerekeseknek helyben volt szállásuk, így le tudtak feküdni, ha akartak.

Az acsarkodó rokonok, alkoholtól megvadult barátok sokkal nagyobb bosszúságot okoztak, mint pár esetlegesen nyűgös gyerek.”

Brigitta a kilenc-tíz hónapos lányát vitte magával egy esküvőre: „Szinte könyörögtek, menjünk el és vigyük a kicsit is. Merthogy vannak ilyen házasulandó párok is. Úgy voltunk vele, addig leszünk, ameddig bírja. Semmi gond nem volt, pedig még járni sem tudott. Valaki mindig ölbe vette. Rengeteget táncoltunk vele, a fotós sokat fotózta és kamerázta, és annyira élvezte a kis drágám. Nem sírt, nem hisztizett, táncolt és rengeteget nevetett. Legnagyobb döbbenetünkre hajnali egy után aludt el, addig maradtunk, menyasszonytánc is megvolt, mindenki szuperül érezte magát.”

Szilvia megsértődne, ha nem vihetné a gyerekét az esküvőre: „Minden gyerekét szerető normális szülő megsértődne ezen. És szerintem tök hülyeség ez a duma, hogy hangoskodás és társai. Mit csinál a násznép, könyörgök, voltam olyan esküvőn, ahol már az én képemről égett le a bőr, mert a menyasszony bepiálva fetrengett az asztalon. Előtte hat órával még azon rinyált, nehogy elszakadjon a ruhája, szóval ennyit erről.”

Barbara szerint: „Csak egy kis extra odafigyelés kérdése, hogy egy gyerek jól érzi-e magát egy ilyen rendezvényen. A mi kislányunk másfél éves volt, amikor összeházasodtunk, így az egész menetrendet az ő napirendje köré építettem, és nagyon szépen működött. Az esküvői szertartás, a lakodalom és a szálláshely is mind egyetlen természetközeli és tágas helyen volt megtartva, így az idősek vagy más babások is el tudtak vonulni, ha szükség volt rá. A ceremónia alatt minden gyerkőc jól viselkedett, a fotózást pedig buborékfújással bolondítottuk meg, így igazából a felnőttek is átmentek gyerekbe. Szóval én egy olyan ünnepségre vágytam, ahol kortól függetlenül mindenki önfeledten szórakozhat, hogy őszintén osztozzon az örömünkben, és úgy érzem, ezt sikerült is megvalósítanunk. Persze, aki nem tud nevetni magán, meg azokon a random helyzeteken, amiket a gyerekek tudnak produkálni, az tényleg jobb, ha meg sem hívja őket.”

Tímea megoldása:

„A mi esküvőnkön volt játszósarok, és a szülők felváltva vigyáztak a gyerekekre. Nagyon jól sikerült a buli. A gyerekeink pedig a családunk tagjai, úgyhogy vagy ők is jönnek, vagy mi se megyünk, de ebből nincs harag.

No, persze az más kérdés, hogy a gyerekeink tudják, hogy kell közösségben viselkedni – ha pedig elfáradnak, akkor hazavisszük őket aludni.

Zsuzsanna bedobott egy fontos szempontot: „Egyéves kor alatt azért nem egyszerű otthon hagyni egy kisbabát, főleg ha vidéki az esküvő. Nagyon profi nagymama kell hozzá! (Szerencsére nekünk ilyen van.) A tesóm esküvőjére végül mindhárom gyerekünk jött, ráadásul én tanú voltam, és elöl kellett állnom. Férjem és anyukám ült a picik mellett. Nagyon izgultunk, de szerencsére az egy hónapos babánk végigaludta, a két és négyéves meg csendben végigülte a szertartást. A lagziban már szabadon engedtük őket, mert a vőlegény családja részéről is sok hasonló korú gyerek volt, jól elvoltak, cukin táncoltak a násznéppel együtt. A saját esküvőnkön is sok gyerek volt nullától ötéves korig, de a szertartáson nem emlékszem, hogy bármelyik zavart volna, a lagzit pedig eleve úgy szerveztük, hogy mindenki jól érezze magát.” 

Így is jó, úgy is jó

Alexandra azt javasolja, mindenki tartson önvizsgálatot. „Szerintem a szülőnek kell tisztában lennie azzal, mennyit bír a gyerek, és ha a napi rutinba belefér és a gyerek bírja a tömeget, zajt stb. akkor vigye, de azzal a tudattal, hogyha zavaróvá válna a gyerek mások számára, akkor kiemeli, és elmegy egy csendesebb helyre megnyugtatni. Tehát elsősorban a gyerekre figyel ott is, és nem arra önmaga mit szeretne. (Gondolom, végig az esküvőn lenni)” 

Tünde is megérti mind a két oldalt: „Én abszolút gyerekpárti vagyok, és szeretem, ha ott vannak a családi eseményeken. Ám amikor a fiataljaim szervezték az esküvőjüket, és kerek asztalokhoz kellett olyan társaságokat ültetniük, akik jól fognak szórakozni együtt, akkor láttam, hányszor borulnak a tervek amiatt, hogy felnőtt széket foglal egy-egy csemete. A gyerekeket jól elhelyezni egy ilyen folyamatban valóban nagy előrelátást és jó szervezést igényel. Na de hát az élet ilyen kérem, előrelátás kell, meg szervezés, nem lehet megúszni egyébként sem!”

Öncenzúra

És, akit nem korlátoztak, de ő korlátozta magukat: Éva. „Az unokatesóm az esküvőjére annak idején mindannyiunkat meghívott. A kisfiam akkor még csak másfél éves volt. Mi döntöttünk úgy, hogy itthon marad az apukájával, én meg a 12 éves nagylányommal elmegyek. Nemcsak, mert másik városba, sőt megyébe mentünk, hanem azért, mert ez az ő napjuk volt, nem mi óhajtottunk lenni a fő attrakció egy épp bazi nyűgös, fogzó kisgyerekkel.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ SolStock

Kurucz Adrienn