Életszagúbb, de ismétli önmagát a Bármit, csak ezt ne második évada

–

Tavaly az első évad kapcsán megírtam, hogy a Bármit, csak ezt ne! igazából pont az lett, amit várni lehet tőle: egy könnyed, modern Rómeó és Júlia-sztori, két szerelmesről, akik a világ és a szűk környezetük ellenében kell együtt legyenek (bár a néhol kissé bugyutának ható humort és a túlkarikírozott mellékszereplőket azért kifogásoltam). A sztori nem volt klisés, hiszen több modernkori kérdést is felvetetett, de azt mégsem egy tipikus környezetben tette: a rabbi és a szexualitás témájával foglalkozó podcaster találkozása ugyanis jó alkalom volt az általánosabb problémák egyedi bemutatására. Az évad nemcsak a 2024-es év legtöbbet dicsért csókjelentét hozta el, de a végén pontot is tett a főszereplők gyötrődésére.

Az „akarjuk vagy sem?” kérdéskör egy határozott „igen, akarjuk” felelettel zárult, miközben mindannyian éreztük: a legfontosabb, azaz a „hogyan?” még mindig hátra van.

Viszonylag gyorsan érkezett is a hír, hogy forog a következő széria, amelynek egyébként az egyik legjobban várt momentuma már hónapokkal ezelőtt a Leighton Meester által vállalt cameoszerep volt. Adam Brody felesége – akit a Gossip Girl Blairjeként ismert meg a nagyközönség – ugyanis a főhős, Joanna egy régi, gyűlölt iskolatársát alakítja egyetlen rész erejéig. A magánéletét szigorúan őrző Meester és Brody hatalmas rajongótábornak örvend a közösségi médiában, és bár kizárólag filmes eseményeken tűnnek fel együtt, mindig szerényen és természetesen érkeznek. Milliók várták tehát közös szereplésüket. A színésznő beugrása egyébként nagyon jól sikerült, és nyilván ad egy plusz fűszert a jelenetsornak, hogy Brody a szerepe szerinti barátnőjével, –  akit Kristen Bell alakít, – a valós felesége által játszott karakter házába sétál be egy babanévadó eseményre. A három színész a hétköznapi életben is jóban van, és valószínűleg valódi játéknak élték meg ezt a bennfentes poénnak nem igazán nevezhető szereposztást – ami jó értelemben érződik is a képernyőn.

Na, de kellett nekünk tényleg második évad?

Ha engem kérdeztek, a készítők jó irányból közelítették meg a folytatást: alapvetően arra használják a tovább bontakozó történetszálat, hogy minden karaktert mélyebbről megismerjünk. A fő-és mellékszereplők is lehetőséget kapnak arra, hogy jobban meglássuk, miért viselkednek úgy ahogy, mire vágynak valójában, miben kellene változniuk, és mi az a nehézségük, amit talán még maguknak sem mernek bevallani.

Számomra pozitívum az első évadhoz képest, hogy az elnagyoltság már nem annyira túlzó mértékű: ha vannak is karikatúraszerű elemek, még beleférnek a műfajba és egy kis rugalmassággal talán az életszerűségbe is. A másik jó pont, hogy senki sem marad fekete-fehér. Minden szereplő feltűnik nagyon sebezhető és viszonylag irritáló alakjában is, ami szintén jót tesz a hús-vér jellegnek.

Számomra jól esett, hogy a két testvér Morgan és Sasha karakterei, valamint Esther alakja is sokat finomodtak ebben a szériában. Ehhez mérten nemcsak kiegészítő humorfaktorként tűnhetnek fel, hanem egyrészt saját maguk motivációit és fejlődésre való képességét is látjuk, másrészt a főszereplők karakterének árnyalásához is többet hozzá tudnak tenni. Bár Noah kontrollmániás anyja még mindig kicsit sok, valójában azt is be kell ismerni, hogy tényleg vannak emberek, akik képtelenek változni. Még akkor is, ha legbelül talán maguk is érzik, könnyebbé válna vele az életük. Nem beszélve a családjukéról.

Ismerős toposzok a nyílt kommunikáció szolgálatában

A mellékszereplők után térjünk ki a főszereplőkre: a második évadban az ő működésükbe is mélyebben beleláthatunk. Különösen tetszik a történeteikben, hogy ellentmondásos kérdéseket is behoznak az írók: miképpen lehet, hogy Noah-ra, a jófiúk két lábonjáró mintapéldányára úgy tekintenek vissza a volt kapcsolatai, mint aki évekig hitegette őket, majd lelépett? Miért hurcol magával évtizedeken át egy felnőtt nő látszólag felszínesnek tűnő gyerekkori sérelmeket?

Miből tudhatja az ember, hogy pontosan mit tesz csak saját magáért és mit a másikért egy kapcsolatban? Egyáltalán: muszáj-e mindig pontosan meghúzni ezt a határt?

A tavaly debütált sorozat kapcsán felmerült az a vélemény is, hogy adózhatott volna nagyobb mélységgel és hitelességgel a zsidó vallás bemutatását illetően. Bár én ezt kezdetben sem vártam el igazán a sorozattól, az idei évad talán több apró, hétköznapi, emberi momentumot hoz ezen a téren. Még ha a zsidó „életforma” továbbra is inkább csak önmagában az indok az alapkonfliktusra, nem pedig részletesen kifejtett téma.  

A fő vonal talán inkább a nyílt kommunikáció és az elhallgatás szembenállása: az pedig nem kérdés, mi mellett teszi le a voksát a széria. Még akkor is, ha a végkifejlet felé haladva például Noah a bátyjától érkező színtiszta jótanácsot teljesen másként fordítja  le, mint aminek az szánta. Ugyanaz a mondat két embernek teljesen mást jelent, ha azonos környezetben és ugyanabban az értékrendben nőttek is fel. De még ennek a kockázatával is jobb kimondani a dolgokat, mint sem. A Bármit csak ezt ne! második évada könnyeden, ismerős toposzokkal élve, de azért határozottan mutat rá arra, hogy a nehézségeket sokszor még őszinte kommunikációval is nehéz megoldani. Anélkül viszont leginkább lehetetlen.

Nem lehet örök téma az egyhelyben toporgás

Ha valami hiányérzetem marad a sorozat kapcsán, az mégis éppen a főszereplők szála: értem, hogy Joanna és Noah egyhelyben toporgása egy pontig éppen maga az alapprobléma, a végére mégis kissé unalmas lesz az állandó statikusság. A sztori valahogy ritmusosabban, dinamikusabban indul: jól kezdik adagolni a készítők az első évad végén nyitva maradt „hogyan?” kérdésre a válaszokat. Viszont az évad második felére már sok lesz a sóhaj amiatt, hogy „lehetetlen vállalás egy rabbi és egy betérni (még) nem képes nő szerelme”. Nem azért, mert nem hiszem el, hogy nem reális hosszan gyötrődni azon, mit jelent pontosan önmagunk feladása, és hogyan lehet két ennyire eltérő világot összekapcsolni. Sokkal inkább amiatt, mert

a szereplőink hosszú időn át gyúrják filozófiai síkon a kérdést, ahelyett, hogy fejest ugranának a mélybe és igazi kockázatot vállalnának.

Ennek nyomán pedig hiába kapunk – számomra legalábbis – tartalmasabb és mélyebb évadot, mint elsőre, a sorozatfinálé szinte koppintja az előzőt. Az ember pedig úgy érzi, éppen oda jutottunk a végére, mint tavaly ilyenkor. Mivel azonban a színészgárda nagyon erős, vannak jó poénok, feltűnnek életszerű történésék, és maradnak nyitva hagyott kérdések megint: valószínűleg bele fog férni egy harmadik évad is. Ott viszont a hőseinknek már muszáj lesz meghozni nagy döntéseket (hasonlót idén csak mellékszereplőktől látunk), vagy látványosabban elköteleződni valami felé. Különben ez a modern Róma és Júlia-sztori már nem fog magában hordozni semmiféle izgalmat vagy kockázatot. Hiszen valójában hosszú távon nem az nem működik, ami furcsa, sokkal inkább az, aminek egyáltalán nincsen tétje: de jó lenne, ha ezt végre a Bármit, csak ezt ne főszereplői is észrevennék! 

Széles-Horváth Anna