Kihez imádkozol, amikor meg akarsz halni? – A Lassan című előadásról

–

Nézem a srácot, és az jár a fejemben, hogy az érzéseket állítólag nem férfias kimutatni. Vagy hát ezzel kábítottak-bénítottak generációkat jó sokáig. Sőt, sajnos ez még mindig nem múlt idő. „A nőkből karrieristát, nemanyát, okoskodó házisárkányt, a férfiakból pedig puhapöcsű anyámasszony katonáit csinált a túltolt feminizmus” – szól a mindennapi komment még mindig, szinte mindenhol. 

De egy párhuzamos valóságban itt áll előttem Márfi Márk, az élő cáfolat, aki megírta annak a tragédiáját, hogy egy nő nemhogy nem élt az álmainak, de nem is álmodott. Ja, nem, nem is ezt írta meg. Azt írta meg, hogy ő mit érez azzal az anyával kapcsolatban, aki nem is álmodott, és nem akarja felfogni, hogy a fia érezni szeretne, és nemcsak érezni, hanem beszélni is az érzéseiről.

Nincs ehhez jogod, kisfiam – ez bújik meg a nő minden mondata mögött. Mert ha a fiú megnyílna, akkor mástól sem lehetne  megtagadni az érzelmeket, akkor az egész családnak éreznie kellene, az meg hova vezetne?! Még az is lehet, hogy akkor ő, az anya is inkább dühös lenne – és nem halna meg.

Düh – bonyolult érzés. Inkább fojtsuk el – ez a mindenkor népszerű megoldás.

Vagy lehetetlenítsük el!

A színházat például. Ne beszéljünk családról, erőszakról, rákról, öngyilkosságról. Csakhogy a színházat nem lehet elhallgattatni. A színház onnan jön, ahová tart ma Magyarországon: az eszköztelen, efemer, néző képzeletével kalkuláló sorstragédiákhoz. Rossz hírem van a vezéreknek, sőt, rossz hírem van még a mesterséges intelligenciának is: a színház soha nem fog meghalni, kifulladni, kipusztulni. Mindenből lehet színházat csinálni: két szék, egy asztal vagy pár szalmabála bőven elegendő ahhoz, hogy rögtön lássuk magunk előtt a kisfiút, „akinek sok ideje ment el a gyerekkorából azzal, hogy a hatalmas pulykafarmon megtalálja a saját szüleit.” 

És mi van akkor, ha az állam nem támogatja a színházat? Éljen meg a piacról, amit néznek, az megél! – ezt is hallottuk már. A független filmmel kapcsolatban is. Pedig ha nem támogatjuk a színházat, a filmet, a kultúrát, akkor ellehetelenítünk mindent, ami segíthetne tükörbe nézni.  

Ha nem támogatjuk a színházat, akkor a színészet nem a színházban zajlik, hanem bárhol máshol. Szóval figyelem: kiszabadul! Illetve már ki is szabadult. Olyan tehetséges színészek hagyják el társulataikat és a biztos langyost, mint a Loupe Színházi Társulás tagjai. Vagy olyanok nem tagozódnak be, mint Márfi Márk.

Nem vagyok színházkritikus, nem írhatom le valakiről, hogy „csillogó tehetségű”, de a szívemre tudom tenni a kezem, és őszintén kimondhatom, hogy ezt érzem. 

Évtizedek óta nem tudom feladni a színházba járást. Ott voltam a Krétakörrel a Sziklakórházban a falhoz lapulva Sárosdi Lilla mellett, ott voltam a Jégen, ott voltam a Vakok Intézetében, és Nagy Zsolt Bánk bánján. Ott voltam a Bárkában, az Artusban, szinte minden héten a Trafóban, és ott voltam a Nemzeti Színháznak ABBAN a korszakában.

Keresem jó ideje, hogy most hol legyek ott. A Dollár Papa még mindig működik nekem, és néha a Jurányiban is ez-az, Bélára is elmegyek, ha elvisznek, meg Bucit is láttam neccharisnyában. Tapsolok, fejet hajtok, de úgy igazán – általában nem sok minden történik velem.

El is fáradtam már egy kicsit ebben a keresgélésben. Most viszont nézem Márfi Márkot, és valami történik velem. Az első darabja, a TELIK a diplomamunkája volt, még kissé mezítlábasabb, hangosabb, mint ez, a Lassan. Úgy volt, hogy ez is az anyjáról szól, de inkább róla, a fiúról. Szerintem. Vagy inkább arról a levegőoszlopról, ami beakad közéjük, ahogy az asztal fölött összenéznek. Ott van a lényeg. A levegőben. Für Anikó kíméletlen hangsúlyaiban, érdességében, passzív-agresszív, rontó és önromboló szavaiban és a székben, amibe kapaszkodik közben. 

Meddig lehet fenntartani az „én vagyok az okosabb, mert én vagyok az anyád” maszkot?

Ez a generáció már nem életkor alapon adja a tiszteletet, ennek a generációnak ki kell érdemelni a megbecsülését. Ezzel a generációval beszélni kell. És meg kell hallgatni őket! Ezek a fiúk úgy lettek férfiak, hogy tudnak sírni.

Nagyon hálás vagyok annak a „túltolt feminizmusnak”, érzékenyítésnek, az önismereti kurzusok, önsegítő könyvek és pszichológiai podcastok garmadájának, amelyek olyan férfiakat eredményeztek, akik ilyen darabokat írnak. 

Nyilván a művészek korábban is képesek és alkalmasak voltak ilyesmire, nem mondom, hogy nem. De úgy érzem, közelítünk afelé, hogy ez a fajta férfiérzékenység újféle sztenderd lehessen.

Olyan nyers, olyan erős, és közben annyira tiszta a szöveg – nagyon rég hallottam ilyet. Érzem, ahogy Anya kifordul hozzám a nézőtérre, a szemembe néz és megkérdi: „Minek írsz? […] Mit tudsz te erről?”

Lehet, hogy semmit, de én merek érezni.

Chripkó Lili