Összeboronálták egyik vasárnap a szülők a fiatalokat. A Rozit meg a Gézát. Nem sokat érzelgősködtek, minek. El van rendezve a neheze. Az anyja ment át, miután hazamentek a templomból, csak úgy, betoppant ebédre. Kicsit leül a kerevetre, azok meg falatozzák a levest. Kínálják Sárát is, de ő tartózkodik, nem ezért jött, mondja. Egyenek hát nyugodtan.

– Hallja-e nénémasszony! – rögtön így szólítja, miután befejezték az ebédet.

A nagy kövér asszony meg hallja, hallja. Az öreg Szabó meg csak hümmög, krákog. Meg kéne ezeket házasítani, jó a gazdaság itt is, ott is. Pontosan kapóra jön a fiúnak, Géza büszkén áll a konyha közepén, elvenné ő a Rozit szívesen, bár sohase álltak szóba egymással, de feleségnek bizonyosan jó volna. Csak akkor látta mindig, mikor közösen kellett kapálni. Meg aratni.

– Meleg van máma – mondja aratáskor, hogy mondjon valamit.

– Meleg – feleli Rozi, s megtöröli a homlokát.

– Melegebb, mint tavaly – teszi hozzá Géza, s csakugyan fejbe kólintaná magát, hogy jobb dolog nem jön ki az esze tokjából. Maradtak hát ebben, jövő héten lehet leánykérni. A formaságok már hamar mennek, nincs mit teketóriázni, nyújtani.

A násznagy terebélyes, fekete ember. Elmegy előbb a legény házába, aztán a lányhoz is elmegy, ott valami fennkölt szöveggel előáll, s megkéri a leányt. Puccosan megy végig a falun, megint feladata van, fontos ember, nélküle nincs esküvő. Ő gyújtja meg a tüzet hozzá. Ahogy megy, állnak ki a kapuba az asszonyok meg a lányok, csakugyan esküvő lesz. Az esküvőig pár hét van, edényeket is kell szerezni, ha nincs elég. Meg borjút vágni. Szerencse, ha éppen van, de ha nincsen, akkor venni kell. Bor, pálinka az van. Aprójószág meg kerül, az is van minden háznál. Az aprójószágról jut eszembe, hogy rászedték tavaly Molnárnét. Ugyancsak lakodalom volt, s készülődtek előtte az asszonyok csigacsinálóba. Mert a csigacsinálóba sok lány hivatalos, együtt dolgozzák össze a tésztát, s a tésztának finomnak kell lenni, az a húsleves lelke. S visznek tojást is, lisztet is, de tyúkot is visznek, ki mit tud. A fiúk meg járnak az asszonyok között, lehet akkor randalírozni, mert üresek a házak, ahonnét csigacsinálóba szegődnek az asszonyok, lányok.

Elvitték akkor este Molnárné összes tyúkját, s raktak kutyákat helyébe. Szám szerint tízet. Összeszedték a kóbor ebeket, berakták a tyúkólba, s mikor késő este hazaér Molnárné, fülel a nagy ugatásra, nem tudja, mi az. Aztán elsápad, rikoltozik, oda az összes tyúk, mit csináljon a kutyákkal, azok nem tojnak, kihívja a csendőrséget, a falu meg kacag. A tyúkok a végén megkerülnek, de van min vidámkodni három napig. Csigacsinálóba mennek most is. Gizi anyja lenne a szakácsné, mert urakat kosztol, jól főz, ő szokott főzni máskor is. De most kegyetlenség lenne meghívni, már csak Rozi miatt is. Szaladnak a szomszéd faluba, kit hívjanak, de nincs más asszony, foglalt mind. Mégis muszáj neki főznie. Nagy, fehér abroszok mindenütt, körbe, sürögnek-forognak a lányok. Szépen vannak felöltözve most is. Egyik a tüzet rakja, másik meg a vizet teszi forrni. Konganak a tálak, csapódnak az ajtók. Dagasztják a kalácsokat, s időnként meg-megtapogatják, hogy megkelt-e már. Nem tapad, nem kemény, hanem puha, mint az asszonyok melle.

Géza kinn áll a tornácon, bámul bele az időbe. Simítja a haját cukros vízzel, hogy egyenesen álljon. Lassan öltözködik, csak úgy komótosan, hogy tökéletes legyen. A menyasszonyos háznál is nagy a sürgés-forgás. Jönnek-mennek. Összegyűlik estére vagy hatvan ház.

– Jó lesz így a ruhám? – kérdi Rozi a barátnőjét.

Mustrálgatják az asszonyok, igazi menyasszony, gyönyörűséges, miközben mustrálják, eszükbe jut a saját menyasszonyságuk. Körbesóhajtják. Menyasszony a javából, na.

Délutánra mennek a hivatalba, addigra kész lesz minden.

– Jönnek már! – szaladnak össze az emberek. Csakugyan jönnek hosszú sorban. Géza feszeng, majd kihúzza magát, hogy szép legyen Rozi mellett. Ott öt perc alatt lezavarják az egészet. Röhög a markába a jegyző, hogy összecsapta őket örök életre.

– Amit én megkötök, az Isten se tudja széjjelrántani, de még a Szentlélek se! – s bök egyet a társán, hogy röhögjön hát ő is, értse a tréfáját.

Megisszák az áldomást, sok gyereket kívánnak, s mennek a templomba. Jön a pap is, nem késik sokat. Feltolulnak a karzatra mind, nézik a magasságból az ifjú párt. A szövegre senki nem emlékszik, csak arra, hogy a menyasszony majdnem elájult, megszédült kicsit, le kellett ültetni. Meg vannak hatódva az asszonyok, ahogy rájuk néznek. Rozi meg ide-oda keveredik, ahová finoman lökdösik, erősen kapaszkodik aztán Gézába, mikor megtalálja a karját. Könnyes a Mihály szeme. A kijáratnál meglapogatja újdonsült veje vállát, majd megöleli, azt mondja: „Légy boldog a lányommal, fiam!” – Reméli magában, a legjobb dolgot végezte, amit csak végezhetett ebben a helyzetben. Jönnek a templomból, megállnak a hídon. Körülveszik a menyasszonyt, aztán széjjelrebbennek. A vőlegényt megfogja a két koma a lábánál fogva, s beereszti fejjel lefelé a patakba. Vagyis beleeresztenék! Ha a menyasszony nem kiabálna. Rozinak nincsen kedve ehhez, de a násznép ellen nincs mit tenni, ez a szokás. Csüngesztik Gézát a patak felett, lóbálják ide-oda. Be van az most fagyva. A patak, mármint.

– Hééé! Hóóóóó! – süvöltik a férfiak.

Az én uram Szabó Géza, ne eresszétek a vízbe!

Azaz a jégbe, de ez most nem számít. Úgyse fulladna bele, legfeljebb a feje koppanna kicsit. Kiáltani kell háromszor, kiált hát. Cseng a hangja szélesen, kacagnak a lányok. Ez jelenti azt, hogy az ő ura most már csakis az övé, nem tehetnek ellene semmit. Nahát, ha az övé, kezdjen most aztán vele valamit. A férfiak meg visszahúzzák, megütögetik a hátát. Jó a kedv, kerekedik, mindenkit elkap. Mennek. A konyhában meleg pára, szaladnak össze-vissza az asszonyok. Vígan vannak már, néhány fordulóval ők is isznak egy kis bort, s melléje kalácsot csipegetnek. A főétel már kész, most a húsok sülnek, sisteregnek. Egyik is, másik is megsózza egy kicsit, aki mellette elmegy, hint még bele valamit. A leves kész, sárgállanak benne a csigatészták. Molnárné csak úgy parancsolgat ennek-annak, ide vigyék, oda vigyék a tálakat. Hogy nem sül ki a szeme, dohog magában a Gizi anyja, mit parancsolgat itten, én vagyok a szakácsné, nekem kell mindent igazgatni. S mérgesen leveszi a húst a tűzről, megsült már. Nem kell azt sózni, mert még elsózzák, mondja. Előkerülnek a borok, vándorolnak az asztalokra. Nagy nyüzsgés van, míg az ülésrend is elkészül valahogy, s helyet foglalnak az emberek. Az öreg Tóth vállalja a csaplárságot, ül a hordóknál, s ereszti a bort a kancsókba. Viszik az asztalokhoz. Közben issza is, mindegyik töltéskor egy kicsit. Nehogy már ne igyon egy lakodalomban. Hanem hát a pogácsa mellé jól esik, a fejébe szállna máskülönben hamar. Nagyot harap a pogácsából, tán egyszer még az ujjára is rákap, morzsás a veres bajsza. Csipkelődnek is vele az arra forgó asszonyok:

– Aztán, Feri bátyám, még el talál éjjelre szédülni! S mi lesz, ha hazamegy, s kettőt lát az asszonyból?

Az ember meg csak morog, nem lesz az jó, az asszonyából egy is elég – gondolja, de aztán tovább hörpint, igaz, kicsit módjával. Nehogy beteljen az a szörnyűség, amit ezek jósolnak.

Hordják a vőfélyek az ételt, alájuk meg a lányok a tányérokat, kanalat. Csörögnek a porcelánok, szól a zene, szédül bele a népség. Járják a fiatalok mint a forgószél, a lányok közelebb simulnak a táncosukhoz, szabad azt ilyenkor. Húzzák a muzsikusok, hogy Rozi szíve sajog beléje, hogy gyökerezne oda a lábuk, gondolja. Az emberek csujjogatnak, ugratják. Fogadjunk egy liter borba, baba van a menyasszonyba! Hasít bele a mondat, nagyon tud ütni, fájni, hogy mindjárt vége a világnak, nyeli a könnyeit, de mosolyog közben. Lajosra gondol egy pillanatra, és tele van keserűséggel, de elhessegeti hamar.

Sára a lányára néz, összetalálkozik a pillantásuk. Eszébe jutnak az elmúlt hetek. A napokban nem is volt ideje ezen gondolkodni, hanem most egy pillanatra megfacsarodik a lelke. Bátor ez a Rozi, ha fudri is, de a szerelemmel csak a baj van. Mással is megesik az ilyesmi. Melegséggel nézi, a lánya meg vissza, inti a szemével, jól van ez így, anyám.

Géza csak úgy sandít Rozi felé, esetlenül. Nem tudja, mit szóljon. Aztán átfogja a vállát, már a felesége. Jól van az. Rozi ül mereven, aztán, mintha meggondolta volna magát, belesimul. Jól van hát, gondolja Géza, csak kerekedik a világ. Hanem kerekedik az öreg Tóthnak is, a hordóknál. Még ezt a kortyot, meg a másikat, túl tele van a kancsó, le kell hörpinteni. Aztán már szédül, feláll, tántorodik, makkanni se tud, annyit se tud szólni, hogy bakk. Kitódul az ajtón, az asszonyok félreállnak. Megkapaszkodik a csűr sarkában, ökölődik egyre, aztán leokádja a lábánál ugráló kutyát. Ej, hogy néz az ki, meg bűzös, a szegény eb, csak pislog a megilletődéstől, nem történt még vele ilyesmi, mióta ezen a világon ugat. Kacagják az asszonyok, rázkódnak bele gömbölyű vállaik, aztán kiállítják a sorból Tóthot, menjen haza pihenni. Elég a komédiából.

Aztán jöhet a menyasszonytánc. A torkokban megmerevedik a nevetés és egy pillanatra a mozdulatok is megállnak. Vargáné hátranéz, s csak azt látja, hogy megy Lajos a táncolók között, kéri fel a menyasszonyt. Nem akar botrányt, se jelenetet csinálni, hát tettetett könnyedséggel megy, nem néz senki szemébe, csak úgy kikapja a menyasszonyt annak a kezéből, aki forgatta.

Vargáné az urára pislog elmenőben, az nem érti, mi van. Megy az ajtóhoz.

– Minek engedtétek be azt az embert? – kérdi az asszonyokat, akik ott ácsorognak.

– Hüm… há… – vállukat vonogatják, hát tudják is ők, hogy nem szabadna beengedni valakit.

– Rozi te… – kezdi kérlelni a menyasszonyt tánc közben. A hangja rozsdásan szól, elcsuklóan. Megköszörüli a torkát mindegyre.

– Van úgy, hogy az emberre rászáll az oktalanság, s olyan dolgokat tesz, mit maga se gondol komolyan. Így kellett ennek lenni, nem lehetett másképp, Rozi… s csak vergődik az ember a szomorúságban… – mondaná hát tovább is, de elakad benne a szó. Pedig kipanaszkodná az egész nyomorúságos életét, ha lehetne. A menyasszony meg hallgat konokul. Még egyszer rá nem szedi, annyi bizonyos. Pont az esküvője napján, mikor valahogyan egyenesbe került minden.

– Gyere vélem – kérleli Lajos –, még nem kontyoltak fel, még nem késő. Az enyém vagy, ne is tagadd. Gyere hát Rozi, szökjünk meg! Anyám is csak megbékél valahogy, s lesz, ahogy lesz.

És tatus, az az áldott jó ember, akinek még epéje sincsen, de még a haragvás legenyhébb változatát sem ismeri – meséli mosolyogva Anyus –, odament a Lajoshoz. Mert észrevette, hogy valamiben sántikál. S akkor azt mondta:

– Elverlek te disznó, belőlem nem csinálsz bolondot! Kitaposom a beled is, úgy megregulázlak, hogy beleszédülsz a Göncölszekérbe! – és kiszakította magát a komák kezei közül, hiába intették, fogták le, hogy ez csak vicc, ennyi még jár, meg különben is, minden lakomán történik ilyen. Gőzös a feje, s úgy ütlegeli a Lajost, nem csak erővel, csak úgy indulatból, hanem mintha az élete múlna rajta. Mert az is múlik rajta, az élete. Van benne kétségbeesés is, meg féltés, mert ami az övé, az az övé.

Rozi meg csak áll, nézi. Nem megy ő sehova, nem viszi a lába. Csak a szíve. Ez az út, ezt ő választotta. Ő választotta? Így kell ennek lenni. Így telt el az éjjel, s ki bánattal ébredt másnap, ki boldogsággal. Kinek mi jutott, s ki hogy vetette az ágyát. Mert visszacsinálni nem lehet semmit, s fizetetlenül se marad semmi. Menni kell hát előre. De valahogy úgy előre, hogy soha ne nézzen az ember a háta mögé, és egy lépésnél se tántorodjék vissza.

Folytatása következik.

Mágori Eszter 

 

Olvasd el a Párnába süppedt álmok sorozat előző részeit a lányról, aki elveszítette a munkáját, majd gondozást vállalt egy idős asszony mellett, aki a kezdeti nehézségek után mégiscsak megnyílt és mesélni kezdett. Egy letűnt, régi világról. 

Kép: iStock by Getty Images