–

Nemrégiben találkoztam az egyik ismerősömmel, aki esküvőszervezőként dolgozik, és történetesen gyűrűs menyasszony. Egyből beugrott, hogy íme, itt van a nő, aki egészen biztosan úgy fog férjhez menni, hogy ezt még az is évtizedekig emlegeti, aki ott sem volt. Felrémlett előttem a hatalmas ruha, a lebbenő fátyol – vagy nem is, természetesen uszály, az ünneplő tömeg, a szikrázó ékszerek, és az amerikai filmekben látott pompa. Már sejtettem is, hogy mit fog válaszolni, még mielőtt feltettem volna a kérdést:

Ugye, hatalmas esküvőtök lesz?  

Ekkor rám nézett – egy olyan pillantással, mellyel szinte felmérte, mennyi őszinteséget bír el ez a futtában kialakult beszélgetés –, majd kifakadt: „Dehogy lesz! Tudod te, mennyit hülyéskednek (mondjuk, nem egészen pontosan így mondta, hanem f-betűvel) azzal, hogy milyen legyen a menyasszony csokra, mert a Zsuzsi néninek ez a kedvenc virága, a nagymamának meg az? Vagy azzal, hogy milyen legyen a szalvétadísz?"  

Kissé megdöbbentem, és próbáltam valami olyasmivel oldani a helyzetet, hogy „pedig milyen szép is egy jól kitalált csokor,  és, igen, hát a rokonok véleménye, ugye”...  De ő mintha már készen állt volna a válasszal. Nyugodtan nézett a szemembe: „Két éve volt az unokatesód esküvője, ugye? Milyen csokra volt?” Ühüm... Nem tudtam. Pedig egyik legkedvesebb rokonom ment férjhez, oltári buli volt, és romantikus, csodás esküvő. Aztán jöttek a kérdések, melyekre sebtében választ várt: „Milyen volt a menyasszony ruhája? (Büszke voltam, ezt tudtam: olyan vékony és hófehér.) Jó, olyan vékony (elárulom, sellőnek hívják) de milyen volt a felsőrésze? Volt rajta gyöngy? Vagy inkább kristályok? Vállpánt? Karkötő, tiara, nyaklánc? Na, valami biztos volt rajta! És a cipője? Vagy mondok még: volt menyecskeruha? Ahhha! Nem emlékszel. És a szalvéták? Hisz szalvéta, az biztos volt, egész este ott volt előtted tíz centire. Textil vagy papír szalvéták voltak? Szalvétagyűrű? Asztaldísz? Üvegkavicsok? Köszönőajándék? Hány fős asztal volt, emlékszel, ki hol ült? Most figyelj: menü?? Desszert? Beszédek? Rémlik bármi ezekből?” 

Ott álltam, és megértettem. A vékony (elnézést, sellő) szabású ruhára, a zenekarra és az Unicum pontos helyére a bárasztalnál, arra emlékeztem. És a férjemre, ahogy felkér táncolni három sör után. A menyasszonyra, ahogy közösen pisilünk. Az udvaron a hotel cicájára. Emberekre, szavakra, hangulatokra. Érzésekre.  De egyetlen tárgyra sem. 

„Na, ezért lesz nekünk egyszerű esküvőnk. Az emberek széttépik egymást a szervezés alatt, mindenki nekimegy mindenkinek.

Lassan ott tartunk, hogy már próbavacsora is lesz, mint Amerikában, elpróbálják az egész ceremóniát, a beszédeket, mindent... Mennyire lehet így megélni a pillanatot, azt mondd el nekem! És az egészre később senki, de tényleg senki nem emlékszik.”  Hamarosan elköszöntünk, de a szavai bennem ragadtak. Most már ti is tudjátok: íme, ilyen esküvőt kíván saját magának egy olyan lány, akinek még csak csettintenie sem kellene azért, hogy mindenből a fellelhető legeslegjobbat kapja az esküvőjén.

 

 Gyurkó Helga

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/SOK Studio