„Kedves Főnök, ez itt a felmondós videóm” – A #quittok trend

–

Nem tudom, a világ többi részén hogy működik ez, de az biztos, hogy idehaza nagyon sajátságosan viszonyulunk mindenhez, ami munkával, fizetéssel, előléptetéssel vagy épp felmondással kapcsolatos. Számos magasan kvalifikált emberrel találkoztam már életemben, aki a megbecsülés legkisebb jele nélkül tengődött egy, a képességeinél jóval szerényebb elvárásokat támasztó, jellemzően nem túl jól fizető munkahelyen.

Én magam is dolgoztam toxikus munkahelyen, tűrtem bullyingot és túlóráztam eszement mennyiségben, hogy rátermettségemről tanúbizonyságot adjak – ahelyett, hogy a saját mentális egészségem és nyugalmam érdekében azt mondtam volna: cső.

Magyarországon komplett szektorok képviselői dolgoznak hajmeresztő kondíciók szerint (pedagógusok, szevasztok!), és

mintha kiskorunktól arra nevelnének bennünket: tűrj, hallgass, dolgozd ki a beled, és ne panaszkodj, örülj, ha van munkád. Biztosan le lehet vezetni, honnan ered történelmileg, szociológiailag ez a fajta szorongás.

Küzdj és bízva bízzál

A Covid-időszak sokunknak megmutatta (munkavállalói és munkaadói oldalon is), mennyire fontos, hogy milyen környezetben dolgozunk: a cégek jelentős része átgondolta az irodai munkaórák számát, sokan átálltak hibrid munkavégzésre, és a szokatlan helyzet arra is rávezette a cégvezetőket, hogy sokkal okosabb figyelembe venni az egyéni igényeket, mint erőnek erejével ugyanazt és ugyanúgy elvárni mindenkitől egy szervezeten belül.

Ezzel párhuzamosan soha nem látott tömegek kezdtek el még jobban foglalkozni a mentális egészségükkel, szakemberek készítettek további őrületes mennyiségű hang- és képanyagot, cikket, könyvet a témában.

Talán ez a két folyamat vezetett odáig, hogy ma már mind gyakrabban merjük kimondani: egyetlen munkahely sem ér annyit, hogy rámenjen a lelki (majd ennek folyományaként a testi) egészségünk.

A Z generáció pedig, úgy tűnik, nem kér az idősebb nemzedék képviselőinek mártír hozzáállásából. Munkaügyi szakportálokon régóta cikkeznek arról, hogy a legfiatalabb munkavállalók nemes egyszerűséggel nem mennek be dolgozni, ha valami nem oké számukra, és úgy tűnik, mintha nem érdekelnék őket a következmények.

Halkan kérdezem: vajon nem arról van szó mindössze, hogy a munkáltatóknak és HR-eseknek ideje nem az egzisztenciális szorongásra alapozva elvárniuk a teljes odaadást?

Sziasztok, most akkor felmondok

A #quittok trend eredendően nem kifejezetten csak munkaügyekre vonatkozik:

sokan dokumentálják a közösségi médiában, amint felhagynak valamely káros szenvedélyükkel. Az utóbbi hónapokban viszont, úgy tűnik, a toxikus (vagy épp nem kielégítő) munkahely is ebbe a kategóriába került.

A trend égisze alá tartozó videók sokrétűek:

• van, aki szó szerint élőben közvetíti, ahogy Zoomon felmond;
• akad, aki már az elhatározás megszületését is videókban dolgozza fel, elmagyarázza követőinek, milyen mentális problémákat okozott a munkája;
• más azt videózza le, ahogy megnyomja a „Küldés” gombot a felmondóleveléhez;
• akad, aki a főnökével folytatott beszélgetését rögzíti (például egy gyorsétterem alkalmazottját a kollégái vették fel, amint felmond, és kiosztja a menedzserét – ami, tekintve, hogy céges pólóban van, simán jogi következményeket vonhat maga után);
• sokan pedig a búcsú perceit örökítik meg, például ahogyan a cuccaikat összepakolják vagy épp kilépnek a gyűlölt épület kapuján;
• és persze vannak videók a megkönnyebbülés örömteli, olykor sírva nevetős perceiről is;
• hosszabb távon pedig (amennyiben hosszabb távnak számít a közösségi médiában több nap, esetleg hét) a regenerálódást, az új szokásokat, a hirtelen jött szabadidő felhasználását, meg persze mindezek lelki és testi hatását dokumentálják.

Ilyen szintű kitárulkozásra még a munkaügyekben sokkal, de sokkal nyitottabb társadalmak esetében sem volt példa, nem csoda hát, hogy szakértők már vizsgálják, ez milyen hatással lehet a munkaerőpiacra.

De mi lenne, ha végre a munkavállalót néznék?

Első körben talán célszerűbb azt megnézni, mit okoznak ezek a videók magukban a munkavállalókban – a kommentek tanúsága szerint ugyanis elég komoly és nagy hatással bírnak. Például:

• sokan ezek hatására értik meg, hogy toxikus a munkakörnyezetük;
• belátják, hogy nem optimális a work–life balance az életükben;
• felismerik magukon a kiégés, szorongás, depresszió stb. tüneteit – és hogy ezeknek javarészt a munkájuk, munkahelyük, főnökük az oka;
• mások merik tolmácsolni az igényeiket a vezetőségnek, és ha nem foglalkoznak azokkal érdemben, akkor mernek lépni;
• az emberek rájönnek, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal, és ez erőt ad nekik.

Ahogy pedig minden hasonló trend esetében, úgy itt is sejthető: egy ponton túl a változás elkerülhetetlen, és nem visszafordítható. 

Épp ezért talán a cégeknek is fontos látniuk: azt, hogy felnőtt emberek ország-világ előtt nyíltan mernek beszélni arról, hogy szarul érzik magukat a munkahelyükön, semmibe veszik őket, kiégtek stb. – nos, ezt nem lehet csupán nemzedéki problémának nevezni. A megküzdési mód talán generációs, a probléma azonban korántsem az.

De nem aggályos ez?

Azokban, akik alkalmazottként dolgozták le az eddigi életüket, nyilván azonnal felmerül: oké, de nem lehet nekem ebből bajom?

Ez az, amit nehéz egyetemesen megjósolni: egy amerikai munkaerőpiacon nyilván sokkal kisebb eséllyel lesz negatív utóhatása egy #quittok videónak, mint egy apró országban. Azt is fontos figyelembe venni, hogy a szerződésed mit tartalmaz az üzleti titok megsértésére vonatkozóan. Egyes esetekben már azért is perelhető vagy, ha elárulod (például egy posztban), hogy a munkaviszony-megszüntetésre felmondás miatt került sor.

Ugyanakkor az hosszú távon mindenki érdeke (hiszen a teljesítmény és a munkavállalók elégedettsége szempontjából is ugyanolyan fontos), hogy a dolgozók ne gyomorgörccsel induljanak munkába – és hogy

a munkahelyek alakítsanak ki olyan biztonságos teret, ahol következmények nélkül meg lehet beszélni a vezetőséggel, HR-rel, ha valaki nagyon nem érzi jól magát. Hogy ne kelljen a nyilvánossághoz fordulni bátorításért, önmegnyugtatásért, visszaigazolásért. Hogy ki merje mondani: ez így nem jó, változást szeretnék. 

És fontos beszélni mindennek a másik oldaláról is: attól, hogy a digitális bennszülöttek számára alig létezik már tabu, ami ne kerülhetne nyilvánosság elé, az azért egy teljesen reális elvárás a cégek részéről, hogy a jó hírnevüket ne sértsék meg. Természetesen nem arról van szó, hogy tűrni kell és hallgatni az elfogadhatatlant, mindössze arról, hogy a #quittok trend ne alakulhasson bosszúhadjárattá vagy lejárató kampánnyá. (Ismétlem: a törvénytelen, emberileg és szakmailag elfogadhatatlan bánásmód kerüljön csak nyilvánosságra, ugyanakkor fontos határt húzni ezek, illetve az olyan esetek között, amikor egyszerűen csak nem a számára megfelelő helyen, pozícióban, szektorban stb. dolgozik valaki.) 

Lehet persze azzal érvelni (és valahol egyébként jogos is), hogy akinek nincs titkolnivalója, az nem ijed meg egy ilyen TikTok-trendtől. Az viszont ugyanígy igaz, hogy az is fontos elvárás a cégek részéről, hogy a munkavállaló ne hozzon nyilvánosságra bizalmas adatokat, ne sértsen üzleti titkot stb.

Leginkább tehát ez egy húzd meg-ereszd meg játékra hasonlít: a közösségi média hatása miatt biztos, hogy változnak a dolgok, ugyanakkor erre biztosan érkezik majd a válaszreakció – például a céges jogászok keze által, a munkaszerződésekben: még inkább megjelennek majd az ilyen típusú szabályozások is. Amire persze a Z generáció azt mondhatja: kösz, ha szabályozni akarod, mit osztok meg az életemről, akkor majd dolgozom máshol.

Egy biztos: 2023-ban végre merünk nyíltan (nyíltabban) beszélni a munkahely és a mentális egészségünk kapcsolatáról, arról, hogy nem kötelességünk mindent alárendelni a munkáltatónk kényének-kedvének – és hogy nem vagyunk egyedül ezzel a problémánkkal sem. Amilyen banálisan hangzik, ez annyira fontos eleme a történetnek.

Csepelyi Adrienn