Fesztiválozó kamasz, aggódó szülő – jótanácsok a pszichológustól

–

A kamasz gyerekünk fesztiválozása annak ellenére váltja ki a zsigeri félelmet, hogy sok szempontból biztonságosabb szórakozás, mint mondjuk kocsmatúrázni a belvárosban. Mert van biztonsági és egészségügyi személyzet, sok a segítőkész ember – én azt tapasztaltam, hogy a fesztiválokon alapvetően odafigyelnek egymásra az emberek, valahogy ismeretlenek is összekovácsolódnak, közösségi élmény válik a fesztiválból. Ráadásul pontosan tudjuk, hogy hol van a gyerekünk. Vagyis – sok szempontból – jóval biztonságosabb és kiszámíthatóbb például a Sziget, mint egy belvárosi éjszaka, ahol szinte semmilyen kontrollunk nincs.

A kamasz gyerekünk fesztiválozása annak ellenére váltja ki a zsigeri félelmet, hogy – legalábbis sokunknak – van saját élménye ezen a területen, és alapvetően pozitív emlékeket őrzünk.

Szülőként és pszichológusként egyaránt azt tapasztalom, hogy újraéljük azt az életszakaszt, amiben a gyerekünk éppen van. Az örömeivel és a nehézségeivel együtt. „Utáltam az ovit, a délutáni alvást, rettegtem a dadustól, félek, hogy a gyerekemmel is ez lesz.” „Hú, nekem rettenetes volt az iskola – minden nap, az a szörnyű, zárt közösség, a bullying és a teljesítménykényszer. Úgy éreztem, hogy felőrölnek a mindennapok és szeretném ettől megóvni a gyerekemet.” Vagy éppen ellenkezőleg: „Imádtam, irigylem, hogy neki most jön az ovis időszak a játékokkal, a híg tejbegrízzel és a kirándulásokkal.” „Ó, azok a csodás és gondtalan iskolás évek! Persze, nehéz volt cipelni a táskát, de állandóan a barátaimmal lenni, levelezni órán, szerelmes verseket írni, hülyéskedni a szünetekben… A leggondtalanabb éveim voltak, remélem, hogy a gyerekem is kimaxolja ezeket.” 

Ugyanez a helyzet a fesztiválozással. Sokan közülünk éppen ezeken a bulikon éltük át életünk első igazi szabadságélményeit. Emlékszünk a sátrazásokra, a naplementés koncertekre, a sáros cipőkre, a spontán beszélgetésekre vadidegenekkel, a hangos röhögésekre. Ma is felnevetünk, ha valaki azt üvölti, hogy „gerappa” (mi is üvöltöttük anno, akkor is, ha fogalmunk sincs, hogy miért…). Igen, lehet, hogy történtek túlkapások. Voltak drámák, összeveszések, szerelmes megőrülések, néha veszélyes vagy legalábbis rizikós szituációk. De reggel 6-kor valahogy mégis mindenki (?) megtalálta a sátrát és alapvetően: jó emlékek maradtak meg. Felszabadítók. Emlékszünk rá, hogy úgy éreztük: valóban és önfeledten élünk.

Kamasz a fesztiválon

Ha belegondolunk, hogy sok szempontból biztonságosabb és kiszámíthatóbb egy fesztivál, mint egy belvárosi kocsmatúra, másrészt pedig – minden túlzásával és drámájával együtt – meghatározó és pozitív élményt jelent(ett) számunkra a fesztiválozás, akkor miért szorongunk mégis annyira? 

Azt hiszem, ez a szorongás valójában nem(csak) a fesztiválról szól. Inkább arról a „vad”, „zabolátlan” életszakaszról, amit kamaszkornak hívunk: a határok kereséséről, a féktelen kalandvágyról, a meggondolatlanságról, ami egy fesztivál forgatagában különösen intenzíven tud megjelenni.

Hiszen ott minden adott – hangos zene, hosszú éjszakák, nyitott emberek és még nyitottabb lehetőségek. Ahol a „majd lesz valahogy” a természetes üzemmód.

Van ennek az aggodalomnak egy másik síkja is: maga a fesztivál, mint szimbólum. A szabadságé, a kiszakadásé, az elszakadásé. Ami egy kamasznak életérzés, az nekem, szülőként, elengedés. Kontrollvesztés. És igen, titok. Az a része az életüknek, ahova már nem, vagy legalábbis: nem minden szegletébe látunk be.  

De talán a szülői szorongás legmélyebb rétege, hogy ilyenkor vizsgát tesz maga a szülőség. Vajon sikerült valódi, bizalmon alapuló kapcsolatot kialakítanom vele? Elérhető vagyok, ha kérdése lenne? Szólni fog, ha bajba kerül? Készen áll arra, amit odakint találhat – alkoholt, drogokat, szexet? Fel tudtam készíteni mindenre úgy, hogy ne csak túléljen, hanem jól is legyen?

Fontos az is, hogy biztosan vannak olyan olvasók, akinek traumatikus élményt jelentett anno elmenni egy fesztiválra, vagy olyan dolog történt velük, amire nem szívesen emlékeznek vissza. Az ő esetükben a félelemnek van egy további, talán az eddigieknél is hangosabb forrása: a saját negatív élményeik újraélése, az azok megismétlődésétől való félelem.

Oké, de tényleg nincs veszély?

De. Van. Persze, hogy van. Az önfeledt bulizás, a tömeg, a pszichoaktív szerek, a kialvatlanság, az impulzív döntések mind-mind rizikófaktorok.

De fontos megérteni: a félelem érzése nem azonos a veszély mértékével. Sokat hozzáadhat a nyugalmunkhoz, ha felismerjük és tudatosítjuk, hogy mi „fűti fel” annyira a félelmeinket.

Emellett persze vannak praktikus dolgok, amik segíthetik azt, hogy mindannyian, szülők is, gyerekek is minél jobban, könnyebben, önfeledtebben, minél nagyobb biztonságban érezzük magunkat a fesztivál ideje alatt. Hogy a túlélés helyett örömben meg is éljük a fesztivált.

Gyakorlati tanácsok – hogy te is és ő is biztonságban legyetek

1. Adj információt – de ne tarts előadást!

A tiltás nem működik, de az őszinte, nyitott beszélgetés, a kamasz valódi kérdéseire adott valódi válaszok: igen.

Beszéljetek olyan aspektusokról, ami őt valóban érdekli. Például: hogyan ismerhet fel egy bedrogozott embert? Mi a teendő, ha egy barátja rosszul lesz? Miért fontos, hogy ne igyon ismeretlenek italából?

Érdemes megnézni együtt a fesztivál házirendjét, FAQ-ját, és hogy milyen elsősegély- vagy helppontok vannak.

2. Fizikai elérhetőség – kétirányúan

Mondja el, mikor megy, mikor jön. Legyen nála feltöltött telefon, powerbank. Ne kössetek olyan megállapodást, amit egyikőtök sem tud betartani. Lehet, hogy jó megoldás egy esti „bejelentkezés”, vagy ha használjátok a lokátor funkciót – de csak akkor, ha nem fogod ötpercenként csekkolni. Különben mindkettőtöket megőrjít. (És ne feledd: neki a buliban, a koncertek kavalkádjában máshogy telik az idő, mint neked otthon a kanapén…).

És te is legyél elérhető. Ez nem az az este, amikor nyugodtan megiszol két pohár bort. Ne tervezd be a vidéki wellnesst – ha szükség van rád, tudj azonnal indulni.

3. Érzelmi elérhetőség – ez a kulcs

A kamaszok gyakran úgy érzik, hogy ha valamit elrontanak, akkor csak leszidást kapnak. Hasznos mondatok:

„Ha baj van, inkább szólj, mintsem titkolózz.”

„Nem fogok ordítani, ha rosszul vagy. Az első a segítség.”

„Majd később beszélünk róla – most az a fontos, hogy jól legyél.”

Ez a mondat szinte mágikus hatású lehet: „Tudod, izgulok miattad. Nem azért, mert nem bízom benned, hanem azért, mert fontos vagy nekem és nekem is tanulnom kell az új helyzetet, a hátrébblépést.”

4. A társaság védőháló

Fontos, hogy ne legyen egyedül a gyereked. Olyan emberekkel legyen, akiket ismer, és akikre számíthat.

Neked is hasznos, ha ismered a barátait, ha követitek egymást online, tudjátok egymás számát. Így nem csak a gyereked hívhat segítséget – hanem az is, aki vele van.

Ha baj van…

…akkor először meg kell oldani a helyzetet. Nincs helye kiabálásnak, bűntudatkeltésnek, moralizálásnak. Akkor sem, ha hajnali háromkor kell kocsiba ülnöd. Akkor sem, ha félsz. A tanulságokat majd később vonjátok le – a józanság óráiban, nem a pánik közepén.

És végül: mi a legrosszabb, ami történhet?

Az, hogy nem bízik benned. Hogy nem szól, ha baj van. Hogy azt érzi, el kell titkolnia előled az életét. Mert az a valódi veszély.

És a legjobb?

Hogy felhív: „Anyu/apu, egy fantasztikus koncert volt. Köszi, hogy elengedtetek.”

És akkor talán végre te is kapsz egy korty nyugalmat. Mert megint történt valami fontos: léptetek egyet előre – külön-külön, de közben együtt is.

WMN szerkesztőség